English

Egy nap a városban

A belső szerveimen játszott a csellista

szucsadam 2012 október 03.

Imádom a cselló hangját. Ez az a hangszer, ami tökéletesen kitölti a fülemet, képes lennék órákig hallgatni egy szál magában. Ezért aztán nem vagyok egyszerű helyzetben.

Akusztikus hangszer révén ugyanis két választásod van, ha tökéletes csellóélményre vágysz: vagy vásárolsz egy audiofil hangrendszert, és kitűnő felvételeket szerzel be valamilyen jobb minőséget közvetítő adathordozókon, vagy csellókoncertre jársz, ha alkalmad adódik.

Utóbbi tökéletesebb hangzást nyújt, olcsóbb, élménytelibb kikapcsolódás. Különösen, ha olyan helyre szól a jegyünk, mint a Duna Palota koncertterme.

P1110951.JPG

P1110952.JPG

Ide vettem egy jegyet magamnak múlt héten, az első sorba (minél közelebb a hangforráshoz), Gavriel Lipkind koncertjére. A Ma este Színház oldalán bukkantam rá az 50 százalékos leárazásra, így gyorsan döntöttem a 3000 forintos kikapcsolódásról. Különösen akkor vicces ez az ár, ha utánaolvasunk cikkeknek Lipkind koncertjeiről: egy weboldalon kiemelik, hogy ő az a zenész, akinek előadásaira 100 dollárért és 25 dollárért is árulnak jegyet, attól függ, hol ad elő. Nem tudom, 13 dollár rekordnak számít-e az ő esetében, szerintem igen.

Ezt akkor még nem tudtam. Ennyit tudtam csak:

J. S. Bach: C-dúr szvit (BWV 1009)
R. Schumann: a-moll versenymű gordonkára és zenekarra op. 129 (vonószenekari átirat)
P. I. Csajkovszkij: Vonósszerenád, op. 48.
P. I. Csajkovszkij: Változatok egy rokokó témára op.33 (Ann Kuppens átirata gordonkára és vonószenekarra)
Hangversenymester: Bangó Ferenc

De aztán megérkezett az est főszereplője. Az előre kikészített, mosogatóronggyal tökéletesített székére helyezte a hajlított tüskével (a hangszer alsó részén található támasszal) felszerelt csellóját, és koncentrált.

P1110961.JPG

Gavriel Lipkind egyébként 35 éves, Tel Avivban született, jelenleg Németországban él, de ez kit érdekel. Ahogy játszani kezdett, a hátamon is felállt a szőr. Pontosan azt kaptam, amire vártam: Bachot, vastagon, magas hangokkal megfűszerezve, aztán vékonyan, mélyekkel odacsapva. A hangok összeértek, nem volt közöttük hely, szinte folyt a zene, és teljesen magával sodort. Lipkind hol angyali lágysággal játszott, hol nagyon koszos, sötét hangokat rántott ki a vonóval, még a fejét is rázta hozzá, mint a metálkoncerteken szokás. Közben magáról megfeledkezve, csukott szemmel, hangosan szívta, szürcsölte a levegőt. A kikészített kotta hangjegyeinek esélyük sem volt, hogy behatoljanak a szemébe, emlékezetből játszott, olyan könnyedséggel vegyes erővel, amit csak a legnagyobb mesterek tudnak.

Mindez a jelenség még egy különös összetevővel párosult: a cselló hangjával. Amíg meg nem hallottam a második, Schumann-mű alatt a később felsorakozott zenekar csellóinak hangját, nem is tudtam, milyen félelmetes hangzása van Lipkind hangszerének. Ennek megvan az oka: nagyon régi, 1670-1680 között készítette Aloysius Michael Garani, és csak Zihrhonheimer csellóként hivatkoznak rá. De nem ez a lényeg, az benne az érdekes, hogy egyáltalán nem ekkora kaliberű művészhez illő hangszer. Lipkind egy üzletben vette észre a falon lógva, húrok nélkül, leghátul, a többi takarásában. Éppen magához illő csellót válogatott, nagy nevek által készített hangszereket próbálgatott, de egyik sem tetszett neki, mindnek túl tiszta, túl tökéletes volt a hangzása. "Szeretném kipróbálni azt" - mondta az eladónak.

Nagyon régen játszottak rajta, szinte halott volt a cselló. Először alig lehetett hangokat kicsikarni belőle, ami kijött, az is sötét, ködös és halk volt, mint egy csendes, öreg bálna - írta Lipkind a weboldalán. Pontosan ez kellett neki, ez illett hozzá, így megvette. Évekbe  telt, míg megtanította a bálnát énekelni.

Amikor az alsó húrokon játszik, mélyen, olyan érzés, mintha a gyomrodon húznának keresztül egy sodronykötelet. Már a jó értelemben, ha értitek, mire gondolok. Á, tudom, nehéz elképzelni. Ahogy magasabb hangokat játszik rajta Lipkind, az meg olyan, mintha egy masszívan dohányzó énekes hangszálai helyére orgonasípokat illesztettek volna. De hagyjuk a hülye hasonlatokat: nagyon megfogott ez a hangzás. Azóta azt szervezem, hogy megvásárolom az eBayről Super Audio CD-n a zenész három lemezes Bach-albumát, és megkérem az egyik ismerősömet, hogy engedjen be a "hangszobájába", a több milliós rendszeréhez, hogy újra átélhessem az élményt.

Hát így néztem a zenészt, akin látszott, hogy a karmesterre felnézni is erőlködés számára, mert ahogy mentek bele az újabb darabba, egyre több és több izzadságcsepp jelent meg a homlokán az erőlködéstől, és amikor nem játszott, akkor is dülöngélve szívta magába a többiek játékát.

P1110965.JPG

Vagy hússzor visszatapsolták. A végén már gondolkoznia kellett, mit játsszon, de aztán utolsó, búcsúzó darabnak Paul Ben-Haim művét választotta. Mint elmondta, az izraeli zeneszerző életének utolsó napjaiban fejezte be ezt a művet. A hangok csapongtak, mint azoknak az íróknak a gondolatai, akik szintén közel vannak a halálhoz. Nehéz volt követni, de egy olyan szinten, ami nekem már magas volt, mégis összeállt a mű valami különleges egységgé - ezt természetesen csak azért tudtam megtapasztalni, mert Lipkind fejében már tökéletesen megvolt a térkép ehhez a zenéhez. Ahogy közeledtünk a végéhez, hátra volt még két hang, amik olyan lezárást adtak az egész koncertnek, hogy még mindig hallom a fülemben.

Egy nyújtott hang volt az utolsó előtti. Mint egy mosoly, de nem egy kedves mosoly, hanem inkább ilyen:

meomatto.png

Az utolsó hang pedig alig volt hallható. A zenész szinte nem is mozgatta a vonót, de a hang még így is ott rezgett a hátsó sorokban is. Egyértelműen Paul Ben-Haim utolsó lélegzetét játszotta el Lipkind.

Szokták mondani, hogy minél hosszabb a néma csend a nézőtéren az utolsó hangot követően, annál inkább célba ért az előadás. Hát itt volt csend. Én még a tapsvihar alatt is csak bámultam ki a fejemből előre, mint aki berúgott.

Hát ilyen egy tökéletes koncert. Hát ilyenekbe futhatunk bele Budapesten. És ha megengeditek, én most megveszem valahol azt a cd-t. Addig meg hallgatom Youtube-on:

süti beállítások módosítása