A kajálós sorozataink során sok helyre eljutunk, de nem mindenről írunk nektek. Az alapfilozófiánk szerint ugyanis a kedvenceinket emeljük ki, az átlagosakról ritkán írunk, a rosszakat meg néha-néha kiemeljük, mint elrettentő példákat. Ez is hasznos információ nektek: hová ne, hová semmiképpen.

A legjobb fagyisok és a magyaros éttermek nyomában is összejött már két olyan példa, amire libabőrözve emlékszem vissza, és legutóbb egy thai étterembe is betévedtem. Nem kellett volna. Lássuk most egy-egy rövid leírással ezeket az élményeket is, két okból.

Az egyik, hogy ti már ne essetek az én hibámba.

A másik, hogy fejlődjünk. A Borkollégiumban olvastam a falon egy fohászt még régebben, ami egy korty rossz borért könyörgött. Azért, hogy aztán értékelni tudja a jót, aki issza.

A legrosszabb magyaros

Csabával éhesek voltunk, és én ajánlottam a kockás abroszos, olcsó, magyar zászlót sem nélkülöző kis étkezdét az Október 6. utcában (a 19. szám körül), "miért ne" alapon. Jó lehet majd a sorozatba.

Én egy paradicsomlevest kértem, amibe valamilyen módon útközben került valami leveskockaszerűség (vagy bele sem merek gondolni, mi), utána egy hihetetlenül íztelen gombapaprikást kaptam összecsomósodott nokedlivel, Csaba pedig egy kiszáradt bécsi szeletet próbált meg begyűrni makarónival és gusztustalan paradicsomkonzerves szósszal. Egyetlen mentsége arra, hogy végül sikerült neki, hogy borzasztóan éhesek voltunk, én még így is visszaküldtem az adagom felét. Nem nagyon kérdezték, miért, vagy hogy ízlett, csak vitték. Megszokott dolog, gondolom.

A középkorú felszolgáló asszonyság unottan hozta a számlát, és lehet hogy hülyeség, de noha nem dohányzott, én végig odavizionáltam a szájába egy cigit, amiről folyamatosan beleesik a hamu a vendégek tányérjába. Talán azért, mert biztos voltam benne, hogy ez sem nagyon érdekelné.

Az asztaloknál mindig sok a külföldi, jönnek megkóstolni a magyar konyhát. Csak külföldiek. Meg két kísérletező kedvű, de félresiklott blogger, akik ráadásul az élményhez képest sokat fizettek.

A legrosszabb fagyi

Talán igazságtalannak tűnik az ítéletem, mert az eddigi legrosszabb budapesti fagyiválasztásomat egészen érdekesen készítik. Így:

Az I love Gelato a Mester utca 40-44-ben található. Vannak hagyományos módon készített fagyijaik is, amik egyébként még lehetnek hibátlanok, de az acéllapra kiterített, külön gépből töltött, különféle cuccokkal megrakott édesség minden volt, csak nem jó. De mivel egyikőtök ezt ajánlotta, ezt kértem.

A lime ízű fagyi egy tömény, vizes-szörpös, émelyítő cucc. Már itt elvérzik a történet, de a java még csak most jön. A fagyiba kérésemnek megfelelően csokis banánt és Bountyt kevertek, mindezt leöntötték málnasziruppal. Én kértem ezeket, szóval elvileg magamat is hibáztathatom, de valójában nem volt szimpatikusabb opció, magokat kérhettem volna még. Azt meg végképp nem sejtettem, hogy a csokik nemcsak dermedtre vannak fagyva, de más bajuk is akad. Vagy a fagyasztás során ütköztek ki rajtuk kellemetlen ízek, vagy eleve ilyenek voltak, nem tudom, előbbi esetben nem kellene lefagyasztani. Nem mindent kell megvalósítani, ami eszünkbe jut, ugye.

Mindezért 500 forint felett fizettem. Még most is érzem a borzalmas ízeket és állagokat. Azóta kicsit jobban tudom értékelni a jót, szóval hasznos volt.

A legrosszabb thai

A Thai Tom Yum étterembe tévedtem be egyik kora délután, és kértem egy menüt. Ez ott azt jelenti, hogy 1150 forintért kapsz egy levest és egy főételt. Szeretem a thai leveseket, húsos tésztákat, már a számban éreztem az ízét az ebédemnek. Nem vártam sokat. Csak thai ízeket.

Az előétel olyan volt, mintha csontlevesbe beledobálnának pár random összetevőt a thai konyhából. Tényleg elképesztő, hogy mennyire jellegtelen, rosszul elkészített leves volt ez, semmi köze a thai fogásokhoz.

A főétel hasonlóan rossz volt, ott is hagytam.

A "sült sárgatészta" gyakorlatilag egy egyszerű spagetti benyomását keltette, amibe szottyosra áztatott zöldségeket hajigáltak. Olyan volt, mintha egy lelkes és tehetségtelen magyar háziasszony megnézne egy thai ismeretterjesztő filmet a tévében, felkiáltana, hogy ez nekem is menni fog, és elkezdené a főzést a konyhában.

Hát ezeket a fogásokat és helyeket érdemes elkerülni, ennyit szerettem volna átadni nektek. Uff.

E heti hirdetőnk a Mastercard, akik a címben is olvasható érdekes kísérletre invitáltak minket.

Amihez gyorsan tegyük hozzá, hogy ugyan tényleg pénz nélkül élek, de nem nulla forintból. Csak pénz nem hagyja majd el a kezemet. Történt ugyanis, hogy megkeresett a Mastercard két új termékével, a paypass matricával és az okosmobilokra fejlesztett alkalmazásával, és arra kért, hogy próbáljak meg egy teljes hétig csak ezekkel élni. Ha éhen halok, éhen halok, legalább egy tapasztalattal több.

Röviden leírom, hogy melyik-mire jó: a paypass matrica lényegében egy apró kártya, amit az OTP, Raiffeisen vagy Takarékbanktól tudsz igényelni. Ha nagy nehezen megjön a cucc (az OTP viccesen lassan működik), ráragaszthatod a mobilodra vagy a telefonodra a kártyát, és ötezer forintos vásárlások alatt mindenféle PIN-kódok bepötyögése, meg aláírások nélkül tudsz fizetni vele. Odamész a pénztárhoz, elhúzod a kártyát/pénztárcát/mobilt a terminál előtt, és már mész is tovább.

Amióta vagy háromezer éve kiöntötték a világ első pénzérméjét Lüdiában, nem volt ilyen egyszerű a fizetés. Persze van azért szűk keresztmetszet is: például, hogy nincs még mindenhol paypass-kompatibilis terminál. Megnéztem a Mastercard honlapján, illetve a mobilra letölthető programban is, és a környékemen csak egy gyerekcipő-üzletet, egy kisgépáruházat és egy biotechnikai vállalatot talált, ezekkel viszont nehéz jóllakni. További probléma: ötezres fizetés felett itt is menthetetlenül jön a PIN-kód-pötyögés. Viszont ha csak leugrasz a boltba tejért, vagy bármi másért, elhúzod a kártyád, aztán csá.

A másik jóság, amit én személy szerint még jobban szeretek, mert annyira csúcstechnikás, az a Mastercard Mobile. Az alkalmazást androidos, Windows Phone-os és iOS-es okosmobilra is le tudod tölteni. Letöltés után már csak be kell regisztrálnod a programba a bankkártyádat, ami egy kábé négylépcsős és négyperces folyamat, meg kell adnod egy hatjegyű pinkódot, és innentől kezdve tényleg a mobiloddal tudsz fizetni. Nem a mobilodra ragasztott plasztiklappal, vagy a mobilszámláddal, amire utólag kell rátöltened a pénzt, nem: az alkalmazással a telefon közvetlen kapcsolatba kerül a bankszámláddal és fizetéskor onnan szedi le a monyit.

Ezt a szolgáltatást egyébként már hónapok óta használom, például számlák kifizetésére, és minden alkalommal vigyorogni kezdek, amikor látom, hogy a technika mennyire meg tudja könnyíteni az életem. Csak annyi a dolgunk, hogy a számla mellé adott, zizis izének tűnő QR-kódot beolvastatjuk a mobil kamerájával, és már meg is jelenik a sárga csekk digitalizált változata a készülék kijelzőjén.

Pont úgy néz ki, mint a papírlap, ugyanaz az összeg rajta, ugyanazok az adatok, csak nem kell bemenned vele a postára, vagy bénáznod vele a netbankban, hanem két gombnyomással el tudod intézni a fizetést. Nyilván ennek csak akkor van értelme, ha már az összes csekk QR-kóddal jön, hiszen amíg csak egyetlen számla miatt is el kell vonszolnunk magunkat a postára, addig befizethetnénk akár ott az összeset. És ha ehhez hozzávesszük, hogy az összes csekkem közül csak a T-Mobile-é Mastercard-kompatibilis, akkor látszik, hogy van még hova fejlődni, de az irány jó.

Viszont az alkalmazás nemcsak számlabefizetésre, hanem boltban és neten vásáslásra is jó, szóval most megpróbálok egy hétig ezekkel élni Budapesten. Egy hét pénz nélkül a városban.

Ha hirtelen sokkal kevesebb kajás meg színházas posztot láttok itt tőlem, esetleg végtelenül lefogyva láttok az utcán, egy gyerekcipővel és némi biotechnikai segédeszközzel a hónom alatt, akkor tudni fogjátok, hogy nem sikerült a kísérlet, az idő még nem érett meg a pénz nélküli világra.

De lehet, hogy egy hét múlva kiderül, hogy eldobhatjuk a pénztárcát, és egyetlen mobillal a zsebünkben akármilyen akadályt legyőzhetünk.

Az írás támogatója a Mastercard.

Nem édes, nem sós, nem savanyú, nem keserű. Akkor mi? Hát umami.

Két hete Magyarországon járt Nobu mester, ami ritka esemény, az eddigi gyakorlat szerint kétévente egyszer fordul elő. Már úgy értve, hogy az étterem nyitásakor járt itt, meg most. Főleg azért jött, hogy a Budapest legjobbjai közt emlegetett hely születésnapját megünnepelje és ha már itt járt, elkészítette az umamivacsorát, amihez senki másnak nincs joga az étteremláncban. Az egyébként remek munkát végző Schreiner Gábor, aki a budapesti konyhát viszi, is arról számolt be, hogy eddig akármilyen ötlete támadt, megvalósíthatta, de az umamira nemet mondtak. Olyat ugyanis csak Nobu san készíthet.

Hát most eljött Nobu és megcsinálta nekünk az umamit. És mi ott lehettünk, Magyarországról egyetlenként. Sőt, együtt csináltuk!

Jó lenne azt mondani, hogy a Városban blognak lett akkora híre, hogy már Japánban (valójában Los Angelesben) is rólunk beszélnek, de nekem úgy tűnt, hogy az étterem dolgozói még az életükben nem hallottak a blogról. Hallottak ellenben D. Tóth Krisztáról, akivel van egy közös blokkunk az MTV-n futó DTK Show-ban. Ebben elhagyjuk a stúdiót és kipróbálunk mindenféle érdekességet Budapesten vagy Magyarországon, márpedig az umamikészítés mindenképp az érdekes kategória, szóval elkezdtük leszervezni a közös főzést, ami végül két hete szombaton szerencsésen össze is jött.

Szóval umami. A japánok szerint ez az ötödik íz. Nem édes, nem sós, nem savanyú, nem keserű, csak umami, ami nem túl jellegzetes, sőt, a kóstolás után inkább azt mondanám, hogy jellegtelen. Egyébként ez is a lényege, egy háttérben felfedezhető, mindenféle markáns ismertetőjegytől megfosztott kellemes ízhatást kell keresnünk, amit vagy megtalálunk, vagy nem.

Nekem például lehet, hogy sikerült, de máig nem vagyok biztos benne.

Egyébként otthon is tesztelheti bárki: fogtok egy érett paradicsomot, beleharaptok, lenyelitek, és ami íz visszamarad a torkotokban, az az umami. Bizony, nem kell semmi mesterfogás az ízek előcsalogatásához, csak be kell szerezni azokat az alapanyagokat, amikben nagy mennyiségben találhatóak meg a szükséges aminosavak, aztán már csak figyelni kell bennük a közös vonást.

Hogy mikben?

Például a paradicsomban, a parmezánban, a barna moszatban, vagy a miso levesben. Ezek látszólag tökéletesen különböznek egymástól, a japánok szerint viszont mindegyikben ott van az a plusz íz, ami legtisztább formájában az anyatejben található meg, és ami meghatározta életünk első néhány hónapját, ezért is vonzódunk annyira a Margherita pizzához, ami ideális esetben tele van paradicsommal, meg parmezánnal. Vagy a barnamoszathoz.

Leegyszerűsítve a dolgot: inkább nem éreztem, mint éreztem, amiről beszéltünk, viszont minden nagyon finom volt, ami a Nobuban nem csoda. Főleg, ha Nobu főz neked, aki pont olyan, amilyennek képzeltem: egy végtelenül szimpatikus, barátságos fickó, akitől bármit kértünk, örömmel megtette. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek három darab Michelin-csillagos étterme is van, egyébként a tapasztalataim szerint igazán fantasztikus dolgot néhány kivételtől eltekintve csak azok tudnak létrehozni, akik nincsenek elszállva maguktól.

Jó volt a konyhában is körülnézni és megtapasztalni, hogy honnan jön az a sok remek étel, amit az étteremben felszolgálnak. Valóban elsőosztályú alapanyagokkal dolgoznak, gyönyörű paradicsomok, zöldségek kerültek elő és jó volt azt is nézni, ahogy kesztyűben hámozzák a fokhagymát meg tisztítják a többi zöldséget.

Nyilván Nobu kedvéért is összekapták magukat, de látszik, hogy Schreiner Gábor birodalmában rend és harmónia van. Persze ez is csak egy konyha, ami Michelin-csillag-közeli helyeknél valamiért mindig meglep (a Costesnél is arra számítottam, hogy egy űrhajónak a műtőjét találom odalent), de végső soron a fűszerektől a késektől és a jó serpenyőktől lesz finom az étel, nem a csúcstechnikás kütyüktől és furcsa varázslatoktól.

Egyébként most épp féláron lehet enni a Nobuban, ha megveszed a bónuszt a Brigádtól, ennyiért tényleg ajándék, mert alapvetően Magyarország egyik legjobb éttermében ehetsz egy csodálatos vacsorát.

Köszönjük a képeket Erdélyi Molly-nak.

Meg sok minden másban is. A Gozsdu udvar mostanában nagyon izgalmas hely lett, lassan úgy jár, mint a Wesselényi utca: posztsorozatot vív ki magának az Egy nap a városban blogon. Voltam itt már szemezős kiállításmegnyitón, legálisan megleshettem egy festőnőt munka közben (az üvegfalú műterem helyén már másik üzlet áll), van itt rendszeresen szuper vásár, nemrég nyitott itt a különleges sörökről és jófajta bisztós ételekről szóló Spíler, van frissen készített olasz tésztás, és még a nyáron költözött be az egyik sarokba a Double You borbár is. Most ez utóbbiról írnék.

A Gozsdu udvar napi rutinja kábé úgy néz ki, hogy blablabla, hoppá, öt óra van, lehet kipakolni a székeket, teríteni az asztalokat. Legalábbis engem ez a kép fogadott, amikor nemrég arra jártam, a Spílerbe és a Double You-ban is tüsténkedtek már késő délután, utóbbiban pakolták ki a fűtőoszlopokat meg a takarókat, az őszi borkóstolók elengedhetetlen kellékeit. Még ekkor nem ültem be, nyolc órára akartam csak ideérni, akkorra ígérték a koncertet.

A Double You ugyanis elhatározta, hogy jó borbárhoz illően szórakoztatja is a vendégeit. Majdnem minden napra van valami program, filmvetítés (Amelie csodálatos élete, Éjfélkor Párizsban és hasonló, hangulatos mozik), koncert, vagy mint a héten is, tematikus francia borkóstoló.

Nyolckor találkoztunk Csabával, és elkezdtük fürkészni az itallapot. Megkönnyítette a választást, hogy a borkínálat összeállításában az egyik Double You-alapító, Sára is részt vett, akit még a Borkollégiumból ismerek, tehát biztosan tudtam, hogy igényes munkáról van szó.

Nem is csalódtam: a nagyobb részben magyar borkínálat is nagyon változatos, izgalmas tételeket szedtek tehát össze, szó sincs tömegtermelésben gyártott, vagy unalmassá kóstolt palackokról. De külföldi borok is bőven akadnak, ezen a héten például francia napokat tartanak, így aki még nem ismeri a bor őshazájának arcait, bepótolhatja. Mindig van valami akció (16-án például bármiből 20 százalék kedvezményt kaphatunk, ha francia sapkában megyünk), és ha szakértő kalauzolásra vágytok a kóstolt bor tekintetében, csak Sárát kell keresni.

Egyébként a télre is felkészültek, a belső tér is kellően zegzugos, izgalmas, igényes:

És az árak is rendben vannak, sőt. A polcról leemelve egy palackot ugyanannyiért kapunk meg, mint a borkereskedésekben (utánanéztem néhány tételnek, egyes esetekben olcsóbb volt az itteni ár, mint Bortársaságnál, vagy a bor-bolt.hu-n, máskor valamennyivel drágább, de nagyjából egy szinten vannak). Ha kóstolót kérünk, az a palacknyitás kockázata és a tárolás miatt már természetesen drágább, másfél-kétszeres árra jön ki egy deci ahhoz képest, mintha az egész palackot megvásárolnánk, és szétöntenénk.

Én szurkolok a Double You-nak, és nemcsak Sára jelenléte miatt. A borok változatosak és jó áron kínálják őket, ráadásul ingyenes programokat is adnak a vendégeknek. Van esélyük: Budapest egyre inkább felkapott környékére települtek, még ha kicsit ki is esnek a sodrásból.

Ha a Madách tér felől mentek be a Gozsdu udvarba, a mélygarázs után a bal oldalon találjátok őket.

Na, most tényleg kaptok egy nehezet. A kérdés: hol járunk?

Nehézség: 5/5

A poszt este frissül a válasszal.

A képet továbbra az aranykezű Anita készítette, a checkmybudapest.blogspot.hu oldal készítője.

Megfejtés: Még Vágó István is örömtáncot lejtene, ha látná ezt a szép megoldást, amit Zsuzsa mutatott be:

árulkodó volt az üvegen az évszám, gyaníthatóan belváros, kinagyítva még a házszám is megvan, illetve az üvegen a rajz egy nagyító egy könyvön, ez már a tudományos irányba vitt, innen pedig csak egy lépés a Bródy Sándor u 16. :)

De a többiek is ügyesek voltak, akik a Törley-palotára tippeltek a Bródy Sándor utca 16. szám alatt. Ray Rezső tervei alapján épült, 1894-ben, Törley József részére.