Sokat nem sikerült kiderítenem róla azon kívül, hogy Róbertnek hívják, hogy hajléktalan, hogy időnként beviszik, és hogy a szájából eteti a galambokat. Akárhogy is, láthatóan jól érzi magát a madarakkal, és szívesen beszélget mindenkivel. Egy százast kér, ha le akarod fotózni és a képet fel akarod tölteni egy közösségi oldalra. Ismeri a Facebookot, nem vágod át.

Éljenek a fiókák!

Komolyan veszem a teázást. Évekig kísérleteztem, míg rátaláltam a megfelelően silány minőségű teára, amit löttyé hígítva, citromsavat és sok kristálycukrot hozzáadva létrehozta a menzatea nevű italt. A mesterévé váltam ennek, de nem éreztem a teljességet. Mint egy kukta, aki szusimester akar lenni, de még ezidáig csak rizst főzött. Borzalmas rizst. A kutyának mondjuk, vacsorára.

Dolgoztam teaházban is a főiskolai évek alatt. Stopperrel mértem a teák áztatási idejét, ugyanazzal a víz hűlési sebességét, naponta többször is válaszoltam arra a kérdésre, mi a TGBOP. Lebeszéltem az embereket az ízesített teákról, rávettem őket, hogy a természetes ízekkel kísérletezzenek. Az első fizetésnapig remekül ment minden, ekkor azonban elbúcsúztunk egymástól, én meg a "peace"-szel köszönő, a felmondásomkor veréssel fenyegető, átható vadkenderszagú tulajdonos.

Ezután megbicsaklott a teával való kapcsolatom. Próbálgattam azért a különböző teaházakat, ahol helyenként felkészült, máshol unottabb kiszolgálás mellett szürcsölgethettem, de amit kerestem, egy igazi teaszentélyt, sehol nem találtam.

Tavaly az Aranymúzeum teaházában mandulaszemű kiszolgálás mellett, egy kissé feszengős, de egyébként csodás környezetben újrafelfedeztem, miért szerettem meg a teát. A hatást így írtam le:

Élveztem, ahogy a tannin hosszú ideig kiszárítja az ínyemet, rátöltök egy újabb korty folyadékot, de pár másodperc múlva megint kiszárad. Megint elkapott a minőségi teázás iránti vágy, amit már jó pár éve nem éreztem. Ráadásul még egy mellékhatás jelentkezett: kezdtem tettre késszé válni. Mikor beléptem az ajtón, még fáradt, rezignált hangulatban voltam, nem szívesen jöttem el otthonról, de a tea élénkítő hatására elkezdtem csendesen pörögni. Soroltam, hogy hová megyünk ezután, és hogy milyen jó is lesz az.

Aztán valahogy elkeveredtem a Hanami teaházba is. Nem egy új valami, ti ajánlottátok, mint egy megbízható teázó helyet, én meg egy este a barátaimmal belefutottam. Benyitottunk.

Odabent kábé hatan voltak, beszélgettek, szinte alig hallhatóan. Az ajtónyitáskor nyugodtan, lassan felénk fordították a fejüket, majd ugyanolyan lassan, félmosollyal visszanéztek egymásra. A pult mögül kaptunk egy nagy mosolyt, és egy miben segítheteket. "Ez egy teabolt, ahol lehet inni teákat?" - valami ilyesmit kérdeztem, mert olyan volt a hangulat, mint egy templomban, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenkit mellén ott virít valami jogosítvány, és csak rólam hiányzik a kitűző.

Elnézést, a posztban szereplő hasonlatokat még az előtt jegyeztem le, hogy utánanéztem volna a fagyizó tulajdonosának. Nem szeretnék senkit megbotránkoztatni a címben szereplő állítással.

Különösen Rüsics István cukrászmestert nem, akié a hely, és aki nagyon kedves embernek tűnik. Aki ráadásul annyira hívő keresztény, hogy még pappal is felszentelte a helyet.

De a Valdocco fagyija tényleg olyan, mint a váratlan helyen összekeveredett nedves testrészek tobzódása. Mihelyt beledugod a nyelved, úgy érzed, nem szabadulsz. A krém állaga annyira selymes, bársonyos, hogy egyszerre nem érdekel, hol folyik, hogy csokoládés az állad, karamelles az orrod, epres az ingujjad.

Felejtsétek el a tömbökben fagyó és jéghegyként olvadó, majd vízként szétfolyó példányokat. A fenti csücsörítős fotón is látszik, milyen a tökéletes fagyi molekulaszerkezete. Hogy milyen erotikusan kapaszkodnak egymásba a kis kovalens kötések.

Bocsánat!

Szóval ahogy ott állsz az utcán, és mennél tovább, nem tudsz. Megállsz az előző este levizelt oszlop mellett, és smárolsz a gombócokkal. Egyik sem túl édes - a diabetikus eper kifejezetten savanyú, de alulról megtámogatom egy kis csokival -, az ízeknek nincs is szüksége, hogy a cukortól kérjenek segítséget. A karamell jó, a csoki jó, az eper jó.

A megnyitóról készült videó:

2:12-nél látható az Urbanista blog dája is, ahogy együtt ver a szíve Budapesttel és persze a fagyizás intézményével.

230 forint egy gombóc, ami 7-8 dkg, persze a súlyokkal mindenki úgy dobálózik, ahogy akar: ezek a gombócok tényleg jó nagyok. Szóval nem ez Budapest legkifinomultabb ínyencfagyija - ezt a címet továbbra is az Erdős és fiainak nyújtom át képzeletben -, de hogy ez a legerotikusabb, az biztos.

Mocskos fantázia!

Elnézést!

Valdocco Cukrászda
1053 Budapest Múzeum krt. 7. (az Astoriánál)
Hétfő - Szombat: 10:00 - 21:00
Vasárnap: 11:00 - 18:00

Nemrég ígértem nektek, hogy a blogon utánajárok a Középső-Ferencvárosi (Ferenc körút és Haller utca között) éjszakai étkezdéknek, éttermeknek. A szándék egybeesik az Élesztő romkocsma megnyitásával, azóta ugyanis sokkal többet lézengek a város ezen részén éjszakánként, mint azelőtt. És az nem járja, hogy 17 féle kézműves magyar sört kóstolgatunk, aztán nincs semmi, amivel felitassuk a lét.

Az első próbálkozásom egyértelmű kudarc volt: a Dang Muoi rettenetes csigájára egy "kicsi híján hánytam" című videóval válaszoltam. Azóta pedig alszik a sorozat - amit így bajosan lehetne sorozatnak hívni -, most viszont itt a második rész, amiben összefoglalom a megpróbáltatásaimat. Többnyire gasztronómia a téma.

Először is a Tűzoltó utcán éjszaka sétálni egyedülálló élmény. A gyér fényben az ipari és a Hasfelmetsző Jack-hangulat keveredik a különös helyeken előbukkanó kovácsoltvas díszekkel, ami az elhagyatottság csendjével keveredve bizarr érzéseket kelt. A félhomályban eszünkbe jut, hogy soha nem keveredtünk volna ide, ha 1. nem lennénk éhesek, 2. nem ittunk volna meg három sört. A kettő együtt azonban létrehozza azt a lényt, aki bátran halad előre, helyenként előkapva a mobiltelefonját, hogy ilyen fantasztikus képekkel dokumentálja a döbbenetét:

Gyermekkorom egyik legjobb társasjátéka volt a Police 07. Imádtam rendőrként üldözni a menekülő bűnözőt egy képzeletbeli, mégis ismerős város utcáin, és szerettem tolvajként menekülni az egyenruhások elől ugyanott.

1986-ban adta ki a Novoplast, és gyakorlatilag egy egész generáció játszotta rongyosra a táblát. Nem nagyon érdekelt minket, meg nem is tudtuk, hogy a játék ötlete a vasfüggönyön túlról lett átlopva, és hogy a teljes játékmenet a Scotland Yard nevű játékot koppintja (utólag megadták a licencjogokat, hehe). Franc se akar egy London-térképen játszani, ha van nekünk Budapest-változat is. Ekkor utoljára éreztem úgy, hogy egy utánzat lehet jobb is, mint az eredeti. Nekem legalábbis.

Néhány hete, amikor az autónkat ellopták, aztán megtaláltuk, jött az ötlet: szeretnénk ajándékba adni valamit a megtaláló József 12 éves fiának, Olivérnek, valamit, ami kapcsolódik a nyomozáshoz, a tolvajok megtalálásához és Budapesthez. Így bukkantunk rá egy pár hónapos index-cikkre, ahonnan kiderült: a társasjáték feltámadt. Zseniális, gondoltuk, pont ez kell nekünk.

Aztán persze miután odaadtuk ajándékba, mi is megrendeltük magunknak, hiszen eszünkbe jutott, milyen rohadt jó szórakozás is ez.

A játék nem sokat változott: megint Budapesten nyomoznak a rendőrök, és megint Doktor Factort kell elkapni. Mindenki metróval, busszal vagy taxival, esetleg hajóval léphet egyik mezőről a másikra, csak a kijelölt útvonalakon (viszonylatokon?), a rendőrök mindenki számára látható bábukkal, a menekülő Doktor azonban csak néha-néha felbukkanva, a lépéseit egy táblára írva surran. Az üldözők csak azt látják, milyen járművet használt a tolvaj, így próbálják kiokoskodni, merre mentek volna ők a helyében. A gyakorlott játékosok viszont már azt is tudják, hogy elterelő műveletekre is számítani kell, sokszor egyhelyben köröz Doktor Factor, míg a zsaruk összevissza lyukasztják a jegyüket a városban. Olyan, mint a póker, csak több benne a ficsör.

Változás, hogy 196 helyett csak 150 megálló tartalmaz a játék, vagyis nehezebb elbújni (főleg mivel most gyakrabban fedi fel magát Doktor Factor), így talán az átlagos játékidő is kevesebb. A megállók száma azonban nem mindenhol lett arányosan alacsonyabb: Dél-Budán például nagyon megcsappantak, míg mondjuk Újlipótvárosban sokkal több menekülési utat találunk.

A másik változás, amit egyből észre lehet venni, a dizájn. Láthatóan a cél az épületek 3D-s látványának felturbósítása volt, sajnos a terv nem sikerült valami jól, inkább csak olyanra, mint a "felturbósítása" szó. Sokkal kevésbé részletgazdag tömböket látunk, egyenházakat, néhány egyértelműen felismerhető részlettel. Viszont nagyobbak a számok, nem kell a szemüveg a nagyinak.

(Mivel ebben a részben eléggé kicsesztek Doktor Factorral, javaslok egy alternatív játékmódot: a menekülő ember, kezében Google Mapsszal felfedés helyett bemondhat a táblán nem szereplő híresebb budapesti épületeket, esetleg Egy nap a városban-posztokat, ez alapján kell beazonosítani, merre jár)

A tábla leegyszerűsödése ellenére imádom, hogy kiadták újra a társast, és hogy a következő generáció is játszhat vele. Én a Retro Gamestől vettem meg az első játékot (itt 10 százalék kedvezményt kap, aki kitalálja, melyik metrómegálló látható ezen a képen), a másodikat pedig itt. Külön jópofa, hogy cégek rendelhetnek saját telephelyeiket feltüntető táblát egyedi borítóval, repi ajándéknak tutira a legjobb választás, még ha nem is a legolcsóbb.

Az ilyen csúnya nyári időben, amikor egy csomóan rekedtek a tó-/tenger-/óceánpart melletti apartmanjukba, életmentő lehet.