Írtam már nektek korábban a Pékműhelyről, Vajda József pékségéről, ahol a kedvenc kakaós csigám készül. Leírtam már, hogy zseniális itt más is: a kenyerek, a bukták, a croissant rongyoskifli, minden. Nem is ezt szeretném elismételni.

Néhányszor jártam már a poszt megszületése óta Józsefnél, akit őszintén megkedveltem, és aki mindig gondolkozásra késztet, ahogy hazafelé tartok tőle. Mindig elmerengek a minőség és a népszerűség kapcsolatán, a valóban kézműves Pékműhely-szerű üzletek és a minőséget hirdető nagyobb láncok relációján.

Mert itt van József, akiről tudom, hogy nem bírná a hangos népszerűséget, nem lenne jó, ha az utcán állnának sorba az emberek. Azok alatt a fél órák alatt, amíg beszélgetek vele egy-egy vásárlás alkalmával, öt-hat ember jön be a boltba, József mindenkit a nevén szólít, kedélyesen elbeszélget-elviccelődik velük, dicséri vagy épp leszólja valamelyik termékét, ajánl valami újat. Laza, felszabadult, olyan boltos, amiről azt hittük, már kihalt. Valódi kapcsolatot tart a vevőivel, nyitott, derűs nyugalombomba.

Ezt nem lehetne csinálni úgy, hogy a vevők egymás sarkát tapossák, ahol a két legfontosabb szempont a kifogyhatatlan készlet és a kiszolgálás gyorsasága. Ahol minőség csak a harmadik helyen állhat, és mindig kompromisszumra kész.

A Pékműhelyben József szenvedélye bontakozik ki, amit mellesleg meg is lehet vásárolni.

Van ennek hátulütője is. A Pékműhelyben például soha nem tudhatod, mit találsz épp a fonott kosarakban. Nem számíthatsz rá, hogy kapsz kakaós csigát, vagy éppen tönköly-veknit. Ha nem telefonálsz oda előtte, vagy nem beszéled meg Józsival, mit szeretnél, könnyen lyukra futsz. Én is úgy megyek oda, hogy majd veszek, ami van. Ha épp semmi nincs, mert kifosztották a készletet, akkor várok egy kicsit. Két sütő üzemel munkaidő alatt, valami majd csak kiugrik az egyikből. Kávézgatok, beszélgetek Józseffel.

Azt gondolnánk, ez bosszantó, pedig nem az. Ez a fajta "lesz ami lesz" lazaság az egész napomat átitatja utána. És nagyon szüksége van mindenkinek erre a lazaságra.

Másrészt ez az a mennyiség, amit József tud ellenőrizni. Minden darabot megnéz, ha nem tetszik neki, kihajítja a kukába. Amikor büszke, azt látod az arcán, mert rámosolyog az alkotására. Ilyenkor alig bírja türtőztetni magát, és már kínál is: kóstold meg ezt, próbáld ki azt. "Figyelj, itt van ez a sörös kenyér, olyan olívaolajat kaptam az egyik vásárlótól, hogy megőrülsz, mártogasd bele" - és már önti is ki egy tányérba az olajat. Ami csípős, szinte mozog, amit olajtól nem várnál, mégis zseniális. Szakítasz hozzá a meleg kenyérből, vagy ami épp a kezed ügyébe kerül.

De akármikor mentem be az üzletbe, mindig volt valami, amivel József elbüszkélkedett. Egyszer egy köcsögöt vett le a polc tetejéről, amiben házi aludttej volt. Ebből készült délután a nap különlegessége. az aludttejes-túrós kenyér. Máskor meg egy tálat mutogatott nekem, amiben egy jó adag, illatra remek Irsai Olivér, meg a benne ázó mazsolák úszkáltak. Ebből is kenyeret sütünk délután - mondja József mosolyogva. "Nem láttad? Kiírtam a Facebook-oldalunkra".

Mostanra már többször nézek a Pékműhely oldalára, mint a napi hírekre.

Szóval a minőség: kompromisszum. Valami feláldozása valaminek az érdekében. A vásárlóknak fel kell áldozni a megbízható, állandó választékot egy olyan ízélményért, amiről mindenhol szólnia kellene a kenyérkészítésnek. József meg feláldozza az elsöprő forgalmat, a nagy nyereséget azért, hogy a szenvedélyének élhessen, hogy nyugodt maradhasson, és legyen ideje alkotni, a pékséget művészetre emelni. Ugyanazt mondja, mint a nagy műveket jegyző alkotók szoktak: az a fontos, hogy büszkék legyünk arra, amit csinálunk, a pénz egy kellemes mellékterméke csak a folyamatnak. De ha szereted, amit csinálsz, akkor az is jön majd. Nem több, mint amennyi kell, de az elég is.

Az olyan találmányok, mint a központosítás, sorozatgyártás mind értelmét veszíti egy ilyen helyen. És rájössz, hogy a kenyér sütésével összefüggésben ezeknek nincs létjogosultságuk. Olyan pékek kellenek, akik nem kelésgyorsítóból, nyúlásgátlóból meg a zselésítő anyagból próbálnak tutit beszerezni, hanem természetes anyagokkal, babra munkával, kísérletezésekkel rakják eléd azt, amire büszkék. Sok ilyen kell, minden sarokra.

Pátzay Ádám küldte át ezt a kisfilmet, ezzel az üzenettel:

Most lett kész a  város közlekedéséről (gyalogos, tömegk, autó, repülő) szóló dokumentumfilmem, amit még 2012 novemberében kezdtem el. Ezzel diplomáztam a BKF Mozgókép szakán.

A remek videó itt látható, Milkovics Matyi pörgős zenéjével megtámasztva:

Csak véletlenül vettem észre, hogy a sok díszburkolat összeért, a Nagykörúton belül hihetetlenül sok felújítás történt egy évtized alatt.

Az történt, hogy ültem a taxiban, mentem a reptérre, és az ablakon kinézve láttam, ahogy épp szedik le a kordonokat a Kálvinon. Egyből tudtam, hogy erről lemaradok, nem tudom majd időben megírni, hogy végre elbontották azt a szarkofágszörnyet, ami évek óta elcsúfította a teret, és aminek a folyamatos visszaszorításáról annyiszor írtam már itt a blogon. Először, amikor elkészült a Kálvin észak-keleti része, aztán amikor a négyes metró bejárata körül szűkebbre vették a kordonokat, erre a finishről lemaradok.

Aztán hazajöttem, tegnap meg úgy döntöttem, hogy ha két hét késéssel is, de csak megírom, hogy mi történt a térrel, hogy néz ki most az átadás után, tartozom ezzel a blognak meg nektek is.

És itt kezdődött az őrület. Mert elmentem én a Kálvinra, és le is fotóztam, hogy milyen jól sikerült a tér, kiszabadult a Ráday, van térérzet, értelmet nyernek ezek a mutáns lárvabogarak, amik a villamosmegállók és a metrólejáratok felé kerültek, és végre ki lehet ülni a Pata Negra elé:

De jött a durva rész. Csak át akartam tekerni a korábban átadott észak-keleti sarokra, hogy egybe is lefotózzam a már teljesen felújított teret:

Amikor váratlanul begurultam a szintén szépen felújított Baross utcába is, hogy legyen rálátásom a Kálvinra:

Ha odáig eljutottam, megnéztem a kedvenceimet, a Szabó Ervin könyvtárnál találkozó Ötpacsirta és Reviczky utcákat, amik csodás díszburkolatot kaptak néhány éve:

És akkor már átugrottam a Mikszáth térre is, ami a Krúdy Gyula utcával, meg a kedvenceimmel, a Vostróval, ami korábban Nostro volt (szerethető, de apró kávézó, ideális randihelyszín), meg az első budapesti zöldkávézóval, a Lumennel, meg a többiekkel együtt szintén elképzelhetetlen lett volna még tíz éve a fővárosban.

Aztán beugrott, hogy a közelben, a Markusovszky téren is felújítás volt, tavaly adták át a parkot, ami korábban egy indiai nyomortelep belső udvarára emlékeztetett (csak nem bádogházak vették körül):

A Rádayt mindenki ismeri, igazi sikersztori, de most már a környéke is az: a Kálvin elkészült, de végre befejezték a Csarnok teret is, ami néhány hete még mindig csak félkész volt. Pedig évek óta építik. Na most már nem:

És persze kész a Corvinus másik oldalán a Fővám tér is:

Aminek az észak-nyugati részét már tavaly átadták, de mégiscsak új:

Indulhatnánk tovább dél felé, de nem érdemes, mert a CET-et még mindig nem használhatjuk. Elég méltatlan sztori, de előbb-utóbb abból is lesz valami, és akkor már a Petőfi hídig tudunk szaladni a díszburkolaton (és ötcsillagos szállodát is terveznek errefelé). Most viszont inkább áttekertem a Veres Pálné és a Bástya utca sarkára, ahol épp készül a tereprendezés, és elvileg augusztusra készen lesznek vele.

Tovább mentem a Veres Pálnén, párhuzamosan a Váci utcával és a szintén felújított Királyi Pállal meg Kecskeméti utcával, ami folyton változó néven, de jellegében a Kálvintól egészen a Szabadság térig tart, és végig szerethető, és végig jól néz ki, és az is csak néhány éve készült el.

Értitek már, mire akarok kilyukadni?

Jó tíz évvel ezelőtt, amikor 1989 után először jártam Prágában, rácsodálkoztam a gyönyörűen felújított, meseszerű városra, és biztos voltam abban, hogy az ilyesmi Budapesten elképzelhetetlen. Itt sosem lesz ennyi sétálóutca, díszburkolat, nem történik majd semmi. Egy évtizeddel később körülnézve viszont azt látom, hogy tévedtem: a cikkből óriási területek maradtak ki, nincs benne a hetedik kerület nyüzsgő része, a Ferenciek tere és a Szabadság tér közti rész, a belváros belvárosa, ami természetes, hogy jó formában van, a fejlődő és leküzdhetetlenül szerethető Újlipótváros. Olyan területeket jártam végig, amik nem jutnának eszünkbe, ha turistaútvonalat keresnénk, mégis minden annyival szebb, menőbb, szerethetőbb, nyüzsgőbb, mint egy évtizede, hogy csak kapkodom a fejem.

Budapesten bőven van még tennivaló, de a belváros kis felújított szigetei kezdenek összeérni, és lassan egy nagy remek formában lévő magunk van a Nagykörúton belül. Szeressétek a várost, egyre több okunk van rá.

Lassan három éves lesz a toplistánk, amiben a legjobb budapesti hamburgereket gyűjtöttük össze. Hetekig kóstoltunk, zabáltunk, volt, hogy hánytunk is, hogy összeszedjük nektek a mezőny legjavát, és a projekt sikerrel zárult: az első öt helyezett még ma is megállja a helyét.

A sztori ott kezd el érdekessé válni, ha megnézed a lista további helyezettjeit: Marika néni, Meat Point, Mega hamburger, és haverjaik az utolsó helyeken. Oké, akkor sem tartottuk jónak őket, de az elmúlt három évben annyi csodálatos hely nyílt, hogy most már fel sem merülnének egy toplista készítésekor. Szóval sokat javult a budapesti mezőny, és bizony bőven belefutunk olyan burgerekbe, amik annak idején simán toplistásak lettek volna, de ma már a legjobb tíz közé is csak nehezen férnének be. És ez jó, mert ez azt jelenti, hogy a gasztroforradalom a hamburgereket sem hagyta érintetlenül.

A Bodega viszont más. Ezt a helyet még tavaly nyáron írtam fel magamnak, azóta előugrik néha a naptárból a figyelmeztetés, hogy keressem fel, mert sokan ajánlották, és mert állítólag jó. Lelövöm a poént: tényleg az. Fantasztikus. Toplistás. Ma is.

Persze meg kell küzdeni érte, mert a Nemzeti környékén van, a Lágymányosi híd mellett a régi vágóhíd területén, aminek most először néztem meg a kapuját: szuper állatos szobrok vannak rajta.

Belépés után kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e, még amikor megláttam a hely facebookos oldaláról ismerős ponyvát, meg színes padokat, akkor sem lettem biztosabb a dolgokban, aztán, mint a mesékben, megcsapott az illat, a jó hamburgerhús bármikor felismerhető illata, és már tudtam, hogy megtaláltam a Bodegát.

Gyorsan rendeltem is egy Rock burgert (rokfort sajttal), kértem bele bacont, coleslaw salátát, meg egy kólát, fizettem érte kábé 1600-1700 forintot, aztán néhány perccel később megkaptam ezt:

Higgyétek el, én annak idején profi voltam. Remekül szét tudtam bontani alkotóelemeire a hamburgert, milyen a hús, hogyan sütötték, friss-e a saláta, mit tud a buci, de amikor elkezdtem enni a Bodega burgerét, minden kiment a fejemből. Ez ugyanis nem részegységekből áll, ez úgy, ahogy van, egyben csodálatos. Biztos jó a zsemle, próbáltam koncentrálni a salátákra, frissnek tűntek, a szószra, ami remek, a húsra, ami jól fűszerezett és nagy is, de nem ment: csak zabáltam, nagy falatokkal toltam le a könnyen csúszó hamburgert és úgy élveztem a feladatot, mintha nem is tesztelni mentem volna, csak kajálni egy jót. A coleslaw kötelező mellé, mindenképp kérjétek, mert ezekből együtt lesz Budapest egyik legjobb hamburgere, ami a közelben dolgozó vodafone-osoknak, Morgan Stanley-seknek, színházasoknak egy természetes választás, de a város távolabbi pontjairól is megéri elnézni hozzájuk.

Mert a Bodega burgere: erősen ajánlott.

Bodega
Soroksári út 58
06703348176
H: 11-16
K-Cs: 11-18
P: 11-16
Sz-V: zárva

Update: a Bodega lakókocsija megszűnt, helyette a Bodega - Konyha nevű helyen találjátok meg a hamburgereket, a Vágóhíd utca 3-5 alatt.

A napokban adták át a felújított Margit-szigeti szökőkutat, így az most már újra zenél. Tegnap kimentem a helyszínre, ami elvileg csak félig van készen, mert a padokat például elkerítették, és azt is kiírták, hogy frissen vannak mázolva, de ez láthatóan nem zavart senkit, a nézelődők aggodalom nélkül másztak át a szalagokon és ültek le a frissen mázolt padokra. Valószínűleg csak elfelejtették leszedni a figyelmeztetéseket.

A szökőkút viszont már működik, és a környék tele van emberekkel. Igazi jó láblógatós hely lett a kút körüli medencéből, ami egy kicsit lazább nyugat-európai városban tele lenne emberekkel, itthon csak a peremére mernek kiülni a népek.

És akkor a zenélés: jó tudni, hogy mikor szólal meg a kút, hát tessék, ezekben az időpontokban érdemes kinézni:

Tegnap délután öt órakor a Magyar táncok ment Brahmstól, aztán egy Rolling Stones dal (Let me down slow), majd jött a Time to say goodbay, na én ekkor léptem le. Mindenesetre jópofa lett a szökőkút, lehet menni lábat lógatni, vagy megsérteni a rendet, és egy kicsit beljebb merészkedni. Tiltótáblát nem láttam. 

És este még díszkivilágítás is van, meg minden.