A Zazzi mindig is  kivételes hely volt, csak sokat rontott az élvezeti értékén, hogy kábé egy órát kellett utazni hozzá. És a desszertevés nem olyan, hogy de ennék valami édeset egy óra múlva. Ha tíz percnél messzebb van a szénhidrát-túladagolás, akkor inkább előveszed a kekszes bocicsokit a szekrényből, és nem utazol ki Solymárra.

Mázli, hogy többé nem is kell, a Zazzi ugyanis beköltözött Budapestre, hogy legalább százszor annyian ismerjék meg a nevét, mint eddig. Nem is kell messze menni, csak a Kolosy térig, pontosabban a Bécsi út 57-61-ig, de ez is csak trükk, mert a bejárat a Dereglye utca felől van. Ezt kell megtalálnotok:

Ott bent aztán frissen, a pult mögötti konyhában készített sütemények és macaronok, de olyanok, hogy miközben végignézel rajtuk, vagy fél liter nyálat elcsorgatsz. A sütik nem olcsók, bár nem kérdezek rá, de rögtön magyarázni kezdik, hogy a különleges és drága alapanyagok miatt kell 550-650 forintot fizetned értük. De ahogy válogatsz közöttük, látod rajtuk, hogy bennük van a pénz.

Persze attól még, hogy valami szép, lehetne kiábrándítóan rossz, itt viszont erről szó sincs. A málnás csokoládé és az áfonyás túró is tökéletes, előbbiben a friss málnabetétnek a 70 százalékos csokoládé mousse-ra gyakorolt hatása fog elszórakoztatni, utóbbiban meg arra csodálkozol rá, hogy mennyi lehetőség van még mindig a túrótortában. Hibátlan kis gasztronómiai ékszerek ezek.

Ki ne hagyd!

Impresszionistákat nézegetni, különösen nyáron, főleg a várban, remek szórakozás. Felérsz a Nemzeti Galéria elé, esélyes, hogy kék az ég, minden tele van turistákkal, szóval eleve jó kedvvel lépsz be az intézménybe, aztán megveszed 3200-ért a jegyet, amit ekkor talán még túlzásnak érzel, három órával később viszont, amikor elhagyod a kiállítást, már tulajdonképpen inkább olcsónak.

Mert bent annyi jó képet látsz annyi sztárfestőtől, hogy magad is meglepődsz: van ugyan sajtója a kiállításnak, de elég gyér, hirdetik ugyan itt-ott, de nincs az arcodba tolva, hogy itt a festészet egyik legszerethetőbb korszakának a legnagyobb neveit sikerült egymás mellé rendezni, intelligens és szemléletes módon.

A kurátorok (Gergely Mariann, Plesznivy Edit) ugyanis a kiállítás első kétharmadában, amíg a két irányzat a saját útját járva fejlődött, egymással szembe rendezték a magyar és a francia festők munkáit: remekül megfigyelhető, hogy nagyjából ugyanarra az útra tévedtek egymástól vagy ezer kilométerre a művészek, ugyanaz lett a témájuk, ugyanazt az érzelmi hatást próbálták elérni, de egészen más technikákkal, eszközökkel. Aztán amikor a posztimpresszionizmus korában már komoly és kimutatható hatása volt a franciáknak a magyarokra, elkezdték keverni a képeket: Cézanne, akiből számos hazai festő merített ihletet, a magyar oldalra került, Rippl-Rónai meg, aki ügyesen betagozódott a francia művészvilágba, átkerült a nemzetközi falra.

A lényeg persze, hogy itt közel száz remekművet látsz, és végig csak kapkodod a fejed a festőóriások jókedvű képei láttán. Főleg, hogy néhányat olyan állapotban látsz, amilyen legutóbb a nagyapád: Szinyei Merse Majálisát például pont most restaurálták, így eredeti állapotában tudod megnézni az évtizedekig kinevetett művész csodás festményét, amiben a nemzetközi áramlatokról leválasztva tök egyedül feltalálta a saját kis alternatív impresszionizmusát.

Miközben az egyik oldalon beleesel Pisarróból Monet-ba, Monet-ből Degas-ba, Degas-ból Renoirbe, aztán Cézanne-ba, Gauguinba, Van Gogh-ba, és nem valami leszedált, szegényes, kelet-európai kivitelben, hanem azok teljes pompájában, a másik oldalon remek összefoglalókat látsz a szolnoki és a nagybányai művésztelepekről, arról, hogy a magyarok - Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Ferenczy, Mednyánszky, Mészöly - hogyan ragadták meg a fények és színek segítségével a magyar vidék kollektivizálás előtti hangulatát: olyan remekműveket láthatsz itt dinnyét evő fiúkról, a tikkasztó nyári hőségben szikrázó magyar parasztfalvakról, vagy akárcsak egy napos délelőttről, hogy azonnal el akarsz utazni ebbe a korba, ott akarsz lenni, velük akarsz napozgatni.

Aztán rájössz, hogy odakint most a város fölött pont ilyenek a fények, hogy szikrázó napsütés van Budapesten is, valamivel kevesebb zölddel, de a parkokban tele hasonló életképekkel, ám ezt csak körülbelül három órával azután tudod ellenőrizni, hogy beléptél a Nemzeti Galériába, annyira érdekes és tartalmas a kiállítás. Semmiképp se egyórás programra készülj.

Kár, hogy nem újítják fel gyakrabban a jeruzsálemi Izrael Múzeumot, akkor többször lehetne ilyen kiállítás Budapesten.

Tudom én, hogy sok új hely nyílik Budapesten, a nagy pörgés közben viszont azon kaptam magam, hogy egy sort sem írtam egy régi, jól bevált törzshelyemről. Pedig ha megérdemli, hogy rendszeresen beugorjak ide, akkor azt is megérdemli, hogy posztoljak róla. Sőt kötelességem megosztani veletek.

A Körúton, a Vígszínházzal szemben van az Európa Kávéház, ami mellett közvetlenül ott az Európa Cukrászda is. Semmi különös vagy hihetetlen nem történik itt, van három asztal, egy utcára néző fagyipult (a fagyi tök rendben van), meg a szokásos hűtő. Mégis, annak ellenére, hogy a helyiség fel lett újítva, és első ránézésre nyoma sincs a régi cukrászdák hangulatának, valahogy mindig is gyanakodtam, hogy a pult mögött álló kiszolgálóknak a lábán fehér zokni, és sötétkék színű, orrnál nyitott műbőr papucs feszül. Ha pedig megpróbálom felidézni magamban a cukrászdát, plafonig csillogó, olcsó csempét látok, enyhe hipószaggal keveredve. Pedig látjátok, ennek nyoma sincs:

Meg is tudom magyarázni ezt a víziót. Ő az oka:

A francia krémes. Visszarepít a gyerekkorba. Pont olyan, mint amilyet akkor adtak a jobb cukrászdákban, sőt az Európáé élvonalbelinek számított volna húsz éve. A talpa kellően szétázott, kissé sós, a vaníliakrém meg citromos ízekkel operál, és persze a cukorral, a tejszínhab krémes, melegen kenődik szét a szájban, a karamellmáz pedig nagyon-nagyon édes, és majdnem vágható a sütemény tetején tartva villával is. De csak majdnem.

Precíz munka. Mindig ugyanolyan, mint az óramű. Iparos költészet, lehet rá számítani, mint ahogy arra is, hogy eszembe juttatja a régi cukrászdai élményeket.

Amikor végzek, felállok, kifizetem a 290 forintot, vagy kérek még egy kenyeret, néhány zsemlét-kiflit a sarokban található kosarakból. A lenti kép a nap végén készült, már nincs nagy választék, egyébként tök jó teljes kiőrlésű dolgok vannak is, meg nagyon tömör sós kifli, kenyerek.

Mást még nem kóstoltam itt, mert már az első alkalommal kinéztem magamnak a csillogó tetejű francia krémest. De bátran választanék bármit: biztos vagyok benne, hogy minden a régi receptek szerint, alapanyagokat milligrammra kiszámolva készül, és hogy nagy meglepetést nem okoz, de nosztalgiázni jó lesz.

Megnéztem a Ted.com-on Michael Green előadását arról, miért lenne jobb fából készült felhőkarcolókat építeni. 

Őrület, mi?

Green szereti a fát. Használja is az épületeknél, amiket készít, és szereti, ahogy az emberek reagálnak rá. Ahogy simogatják az oszlopokat, falakat. Betonnal nem teszik ugyanazt.

Aztán elgondolkozott, hogy ha vannak 40 emelet magas fák, miért csak négyemeletes fa házak épülnek? Mindenhol a magasház-őrület megy, ugyanis míg most az emberek 50 százaléka él városokban, 2040-re ez a szám 75 százalék lehet a mostani becslések alapján. Egyre kisebb alapterületre kell bezsúfolni egyre több embert, a nyomornegyedek helyett pedig házakat építeni.

Ebben az az ellentmondás, hogy a házak építéséhez főleg acél és beton kell. Green úgy tudja, a széndioxid-kibocsátásunk 8 százaléka ennek a két anyagnak köszönhető. Egyre nagyobb mennyiségben előállítani őket az új épületekhez egyre több szén-dioxidot termel, így tehát míg az egyik globális problémát segítjük, pofont adunk egy másiknak.

Mi a helyzet a fával? A fa gyakorlatilag egy szén-dioxid-tároló edény. Egy köbméter fa egy tonna széndioxidot "tárol", vagyis ennyit képes ledolgozni a légkörből növekedése során. Ha a fát nem elégetjük, vagy nem hagyjuk magától elrohadni, hanem felhasználjuk, akkor a szén-dioxid nem (vagy csak sokkal később) kerül vissza a körforgásba. Szén-dioxidból építünk házat. Akár harminc-negyven emeletes épületeket, felhőkarcolókat.

Ez eddig simán lehetne egy olyan ötlet, ami mindenkit megszáll egy átlagos kéthetes szabadság utolsó napjaiban a vécén ülve, de Greenék azon dolgoznak, hogy lehetőség legyen ezt meg is valósítani. Az ötletet a Lego-kockákhoz hasonlítja, az elemek úgy illeszkednek egymáshoz, összeragasztva, mindenféle szuper formákat alkotva.

Persze az ötletnek vannak hátulütői is, ezt Green is elismeri, és dolgoznak ezeken a kérdéseken is. Tűz. Mindenkinek ez jut először eszébe. Az építész azonban azt állítja egy ilyen épületet semmivel sem lesz könnyebb meggyújtani, mint egy vasbeton szerkezetet. Ha nagy nehezen meg is tudjuk gyújtani valamelyik elemet, a tűz nagyon lassan és kiszámíthatóan terjed, könnyen megfékezhető. Meg én ismerek egy olyan varázsszót is, mint burkolat.

Mindenesetre az ötlet alapvetően tetszik. Pont azért, amiért Green is lelkesedik érte: egy új Eiffel-torony érzést tudna kelteni az emberekben. Egy olyan gyermeki rácsodálkozást, amit az első magas épületeknél éreztek a 19. század végén. Itt is azon álmélkodnánk: milyen magas, hogyan lehetséges ez... fából?

Kár, hogy Makovecz Imre ezt már nem érhette meg. Képzeljétek el, milyen lenne a paksi Szentlélek templom még 30 emelettel maga alatt. Tisztára Orthanc tornya.

Budapest leginkább az elmaradt felhőkarcoló-beruházásokról ismert, de eddig ezt nem bántam. Most viszont azt mondom: Duna Towerek helyett jöjjön Szauron szeme!

Azt gondoltam, rendben, streetfood-forradalom van, nyitottnak kell lenni. Az csak egy hülye előítélet, hogy nincs hideg streetfood, hogy mindenképp valami meleget, de legalább langyosat kell harapdálni az élvezethez. Csaba is evett egy jó, hideg szendvicset nemrég. De nekem mégis a Subway ugrik be, amit például sosem értettem igazán: tisztességesen megpakolt, de ásítóan átlagos szendvicsekért miért fizessek 1000-1500 forintot? Aki nem utálja nagyon magát, otthon is hasonlókat eszik, azt is csak akkor, ha épp nincs más kéznél.

Ezzel a szkepticizmusommal mentem el a nemrég nyílt Mennivaló szendvicsezőbe, az egyébként jó helyekről kevésbé ismert Üllői-József körút sarokhoz.

Odabent két mosolygós fiatal hölgy fogadott, akik imádnivalóan törték a magyart, valahol az orosz és a svéd között félúton. Tökéletesen ismerték a szavakat, hibátlanul alkalmazták a nyelvtant, de a kiejtésük elárulta, hogy észak-északkeletről származnak. Lengyelország - ezt aztán gyorsan rövidre zártuk. A felsőfokú végzettséget már itt szerezték, dolgoztak is a saját vállalkozás előtt, de nem tetszett nekik az az élet. Inkább belevágtak a szendvicskészítésbe, ha már gasztroforradalom van Budapesten.

Kértem tehát két szendvicset, egy normált és egy kicsit - ez a két méret van, a normál 400, a kicsi 340 forint. Ötféle belevaló közül választhattam, baconös-zöldséges, fetás-céklás, camembert-es, tonhalkrémes és krakkói kolbászkrémes verziót ajánlottak fel. A nagyba camembert kértem, amire vörösáfonya-lekvárt kentek, és jó sok madársalátával pakoltak még oda. A kicsibe természetesen a lengyel specialitás, a krakkói kolbászkrém került, rá az uborka.

Ezt kaptam:

Nem túl nagyok az adagok, jóindulattal azt mondanám, hogy nem szénhidráttal akarnak eltelíteni a lányok. Mondjuk a kenyér zseniális: minden hétköznap jócskán reggel hat előtt nyitja az ajtót a lengyel különítmény, és sütik az aznapra valót. Graham lisztből, rozslisztből és félbarna 112-es lisztből készül, tehát finoman bánik a vércukorszinttel, meg vannak benne mindenféle magok, napraforgó, tök és lenmag. És kegyetlen jó, puha, ragadós a tészta, ropog a héj. A szendvics közé pakolt cuccot pedig egyáltalán nem sajnálják, a súly túlnyomó részét az teszi ki az ételnek.

A camembert-es szendvics mégis pont olyan, amilyenre számítottam: unalmas. Tök jó a kenyér, de nagyjából csak azt érzem, a sajt átlagos íztelen fajta, a saláta nem sokat nyom a latban, inkább csak lazít a dolgokon, a vörösáfonya küzd, mint malac a jégen, de a magok meg a rozsliszt lenyomják.

Hanem a krakkói kolbászrémes példány. Az csodálatos volt. Azért érdemes benézni ide, ha épp erre járunk. Egyrészt a lágy, a kolbászt a háttérbe toló krém, de főleg a rápakolt uborka miatt. Ahogy az az vékonyra szelt savanyú cucc találkozik ezzel a kenyérrel, csoda történik, és megnyílik a gasztronómia ajtaja. Érzed, hogy élsz, miközben rágsz. Hirtelen észreveszed az apróságba rejtett szépségeket, a kirakatban termő koktélparadicsomot, az utcára kipakolt, a környéket szebbé varázsoló virágokat.

Lassan már a másik vendég sem zavart, aki hangos "leszarom, nekem is vannak jogaim a kurvaéletbe" káromkodással vette tudomásul, hogy öt méteren kívül kell mennie a bejárattól, ha dohányozni akar.

Aztán nyelsz. Aztán megint harapsz és rágsz.

Megköszöntem a hölgyeknek az élményt, megkérdeztem a kedves nevüket, amit inkább leírtak nekem.

Jandzis Gabriela és Gazinska Martyna. Sok eladott krakkói kolbászkrémet még, uborkával.

Ha mentek, mindenképp ilyet kérjetek, és nagyot, mert az árkülönbségnél sokkal nagyobb a méretkülönbség. A 400 forint egyébként nem drága, de nem is kifejezetten olcsó: tekintve hogy legalább két szendvics kell, hogy jóllakjunk.

Mennivaló
1085 Budapest, Üllői út 30.
Nyitva: H-P 07:00 – 16:30