Azt gondoltam, rendben, streetfood-forradalom van, nyitottnak kell lenni. Az csak egy hülye előítélet, hogy nincs hideg streetfood, hogy mindenképp valami meleget, de legalább langyosat kell harapdálni az élvezethez. Csaba is evett egy jó, hideg szendvicset nemrég. De nekem mégis a Subway ugrik be, amit például sosem értettem igazán: tisztességesen megpakolt, de ásítóan átlagos szendvicsekért miért fizessek 1000-1500 forintot? Aki nem utálja nagyon magát, otthon is hasonlókat eszik, azt is csak akkor, ha épp nincs más kéznél.
Ezzel a szkepticizmusommal mentem el a nemrég nyílt Mennivaló szendvicsezőbe, az egyébként jó helyekről kevésbé ismert Üllői-József körút sarokhoz.
Odabent két mosolygós fiatal hölgy fogadott, akik imádnivalóan törték a magyart, valahol az orosz és a svéd között félúton. Tökéletesen ismerték a szavakat, hibátlanul alkalmazták a nyelvtant, de a kiejtésük elárulta, hogy észak-északkeletről származnak. Lengyelország - ezt aztán gyorsan rövidre zártuk. A felsőfokú végzettséget már itt szerezték, dolgoztak is a saját vállalkozás előtt, de nem tetszett nekik az az élet. Inkább belevágtak a szendvicskészítésbe, ha már gasztroforradalom van Budapesten.
Kértem tehát két szendvicset, egy normált és egy kicsit - ez a két méret van, a normál 400, a kicsi 340 forint. Ötféle belevaló közül választhattam, baconös-zöldséges, fetás-céklás, camembert-es, tonhalkrémes és krakkói kolbászkrémes verziót ajánlottak fel. A nagyba camembert kértem, amire vörösáfonya-lekvárt kentek, és jó sok madársalátával pakoltak még oda. A kicsibe természetesen a lengyel specialitás, a krakkói kolbászkrém került, rá az uborka.
Ezt kaptam:
Nem túl nagyok az adagok, jóindulattal azt mondanám, hogy nem szénhidráttal akarnak eltelíteni a lányok. Mondjuk a kenyér zseniális: minden hétköznap jócskán reggel hat előtt nyitja az ajtót a lengyel különítmény, és sütik az aznapra valót. Graham lisztből, rozslisztből és félbarna 112-es lisztből készül, tehát finoman bánik a vércukorszinttel, meg vannak benne mindenféle magok, napraforgó, tök és lenmag. És kegyetlen jó, puha, ragadós a tészta, ropog a héj. A szendvics közé pakolt cuccot pedig egyáltalán nem sajnálják, a súly túlnyomó részét az teszi ki az ételnek.
A camembert-es szendvics mégis pont olyan, amilyenre számítottam: unalmas. Tök jó a kenyér, de nagyjából csak azt érzem, a sajt átlagos íztelen fajta, a saláta nem sokat nyom a latban, inkább csak lazít a dolgokon, a vörösáfonya küzd, mint malac a jégen, de a magok meg a rozsliszt lenyomják.
Hanem a krakkói kolbászrémes példány. Az csodálatos volt. Azért érdemes benézni ide, ha épp erre járunk. Egyrészt a lágy, a kolbászt a háttérbe toló krém, de főleg a rápakolt uborka miatt. Ahogy az az vékonyra szelt savanyú cucc találkozik ezzel a kenyérrel, csoda történik, és megnyílik a gasztronómia ajtaja. Érzed, hogy élsz, miközben rágsz. Hirtelen észreveszed az apróságba rejtett szépségeket, a kirakatban termő koktélparadicsomot, az utcára kipakolt, a környéket szebbé varázsoló virágokat.
Lassan már a másik vendég sem zavart, aki hangos "leszarom, nekem is vannak jogaim a kurvaéletbe" káromkodással vette tudomásul, hogy öt méteren kívül kell mennie a bejárattól, ha dohányozni akar.
Aztán nyelsz. Aztán megint harapsz és rágsz.
Megköszöntem a hölgyeknek az élményt, megkérdeztem a kedves nevüket, amit inkább leírtak nekem.
Jandzis Gabriela és Gazinska Martyna. Sok eladott krakkói kolbászkrémet még, uborkával.
Ha mentek, mindenképp ilyet kérjetek, és nagyot, mert az árkülönbségnél sokkal nagyobb a méretkülönbség. A 400 forint egyébként nem drága, de nem is kifejezetten olcsó: tekintve hogy legalább két szendvics kell, hogy jóllakjunk.
Mennivaló
1085 Budapest, Üllői út 30.
Nyitva: H-P 07:00 – 16:30