Így teljesüljön minden kívánságom.

A legutóbbi, Vajda József Pékműhelyéről írt posztom végén azt írtam, minden sarkon nyíljon egy ilyen kézműves kis pékség. Hát most tessék, nyílt egy Pesten is, a Lónyay utcában.

A Facebook-oldaluk alapján pedig még a kötődés is sejthető volt, ezen a kiposztolt fotón például a két brother pont Józsival akaszkodik össze:

Saját bevallásuk szerint Józsi a példaképük, tőle tanulták, milyen a jó pékség. A hétfőn nyílt helyet tegnap látogattam meg, és abszolút meggyőztek.

Először is tetszik a dizájn. Minimál, fekete-fehér, kicsit westernes-lovaglócsizmás hangulatú, ami a klasszikus fűszereseket juttatja eszünkbe. Közben meg vagány mint egy cowboy.

Aztán ott van a két "brother", Gergő és László, aki széles és őszinte mosollyal fogadnak mindenkit. Szódával kínálnak (nyáron ez életmentő), pénzt persze nem számolnak fel érte, croissant-t kennek meg egreslekvárral, azt teszik elénk. Az is ingyen van. Közben beszélgetünk, mesélnek a tervekről. És nem, nem tudják, hogy az Egy nap a városban blogtól vagyok. Ilyenek mindenkivel.

És persze ott vannak a termékek. Egyelőre kovászos fehérkenyerek, töltött kiflik, croissant, túrós táska és bagett van, ezekből is épp az, ami _már_ elkészült, de _még_ nem fogyott el. Aki járt már Józsinál, vagy más kézműves kis pékségben, tudja, hogy ez itt így természetes. Ipari gyártósor máshol van, a kenyerek az üzletben készülnek, egy kilincs nélküli, fekete ajtó mögött:

A Rett-szindróma egy olyan összetett központi idegrendszeri működési zavar, ami csak a lányokat érinti. Sem az okai, sem kezelése nem ismert. A központi idegrendszer fejlődési zavara miatt a gyermekek halmozottan sérültek, állandó felügyeletet, figyelmet és segítséget igényelnek.

A fejlődés megakadása az első életév körül kezdődik, és a visszafejlődés első tüneteinek megjelenéséig tart. Jellemzően a 9. és 30. élethónap között elveszik a beszédkészség és a tudatos kézfunkció képessége, de a tünetegyüttes súlyossága esetről, esetre változik.

(forrás: Magyar Rett Szindróma Alapítvány)

A betegség nagyon ritka, Magyarországon száznál is kevesebb Rett-szindrómásról tudnak. Éppen ezért jó hír, hogy van egy alapítvány, ami összefogja az érintett családokat, segíti őket, amin keresztül meg tudják beszélni a szülők a tapasztalataikat. Az alapítvány viszont sok más civil szervezettel együtt idén minden állami támogatástól elesett. Hogy folytatni tudják a munkát, kitaláltak egy remek projektet: felkértek egy fotóst, Balla Vivienne-t, majd néhány ismert, tehetséges magyar színészt, és arra kérték őket, hogy készítsenek együtt képeket a Rett-szindrómás kislányokkal. A képeket aztán elvitték a Mozaik kávézóba, ahol tegnap volt a megnyitó, és ahol még néhány hétig bárki megnézheti őket, aztán szeptember 17-én árverésre bocsátják a sorozatot, abban bízva, hogy a befolyt összegből finanszírozni tudják az alapítvány idei működését.

A megnyitó nagyon jól sikerült, körülbelül ötször annyi ember verődött össze a Király utcában, ahányan befértek volna a kávézóba. Ha érdekelnek a képek, ma már sokkal szellősebb körülmények közt tudod megnézni őket. Fontos munkákról van szó. Edinger Katalin, akinek jelentős szerepe volt a projekt leszervezésében, elmondta, hogy egy kivételével minden színész, akit megkerestek, azonnal igent mondott a felkérésre. A kislányokkal Margitai Ági, Hegyi Barbara, Gallusz Niki, Kecskés Karina, Jordán Tamás, Kulka János, László Zsolt, Nagy Sándor, Puskás Peti és Scherer Péter dolgozott együtt, Kulka és Puskás a tegnapi megnyitón is ott voltak.

Katalin elmesélte, hogy a fotózás is sokkal nagyobb feladat volt, mint amire számítottak: a műtermi munka során ugyanis hamar kiderült, hogy nem lehet előre megkomponált képeket készíteni a lányoktól, csak ellopott pillanatokat. Ezek pedig csak úgy jöhettek létre, hogy a színészek közelebb kerültek a lányokhoz, lelkileg és fizikailag is. Ahogy Katalin mondja, a képekben van fájdalom, félelem, bezártság, mosoly, derű, rácsodálkozás, tapintat, zavar, sajnálat, rengeteg emberi érzés, és ez stimmel: a kiállítás nem lehangoló, inkább hangulatilag erősen hullámzó, az egyik pillanatban elszomorodsz, a másikban mosolyogsz, amivel remekül sikerült bemutatni ezt az egyszer ilyen, másszor olyan betegséget.

Mivel a képek nagyon erősek, és nézni ingyen is lehet őket, ha a Király utcában jártok, feltétlenül nézzetek be a Mozaikba.

Nemrég jöttem haza egyhetes toszkán nyaralásomból, ami pont olyan jó volt, mint amilyennek hangzik. Nem szeretnék hosszas beszámolóval untatni senkit, viszont volt egy olyan élményem, amit meg szeretnék osztani veletek.

Az egyik nap célba vettük Montalcinót. Ennek a városkának mindenképp akartam szentelni egy napot, ugyanis itt nagyon magas fokon űzik a borkészítést.

A terület előnye, hogy nincs túlbonyolítva: a Sangiovese szőlőfajtát termesztik itt, annak is a Brunello klónját. A készítésre szigorú előírások vannak, a borok általában három évet töltenek szlavón tölgyfahordókban, van hogy többet. A modernebb felfogású borászok már francia barrique hordókkal is próbálkoznak, majd a palackos érleléssel, bármelyik is, alapvetően igaz, hogy a csúcsborok öt éves koruk előtt egyáltalán nem kerülnek ki a boltok polcaira (a Riservák csak a szüretet követő hatodik év januárjában leghamarabb).

Az így készült borok közül a legmagasabb megítélése a Brunello Riserváknak van (ezekre vonatkozik a legszigorúbb előírás), utánuk jönnek a Brunellók, majd a Rossók. És ha valaki azt gondolná, hogy a "nagy bor" kifejezés csak a villányi, időnként faragatlan izomkolosszusokra értendő, egyszer érdemes megkóstolnia egy Brunellót: nagyon komplex italok, hihetetlen izgalmakkal, több évtizedes eltarthatósággal, miközben megtartják a méltóságukat, és a kellemes, krémes-gyümölcsös aromákat.

Na, ezt akartam én megkóstolni, végre a szülőhelyén, Montalcinóban. Már csak azért is, mert itt nyilván sokkal olcsóbban találunk Brunellót, mint például Budapesten, ráadásul a választék sem hasonlítható a világ többi részéhez.

Délről közelítettük meg a városkát, az autópályát kikerülve. Utólag azt mondom, csak így szabad közlekedni errefelé, fantasztikusan szép falvakon keresztül érjük el a célunkat, miközben a vizuális orgazmust okozó toszkán táj ömlik a szemünkbe:

Montalcinóba érve valahogy egyből az erődhöz keveredtünk Évivel, ahol csak egy borkereskedésen keresztül, négy euróért juthattunk fel a bástyákhoz. Működött a marketingfogás, meg is álltam körülnézni. Volt miért, előttem egy egész falnyi Brunello sorakozott, a 30 eurótól egészen a 300 euróig láttam az árakat, utóbbiakat inkább csak a szemem sarkából. Pénztárcámhoz igazodva inkább a sor elején álltam, éppen ezért vettem kissé zokon, amikor az eladó néhány angol nyelvű szóváltás után megkérdezte: where are you from? Más is lehet csóró, nemcsak a magyarok, gondoltam, de azért megmondtam, hogy Hungary. Hát akkor sziasztok - válaszolta tökéletes magyarsággal a srác. Évinek nem esett le egyből, még angolul kezdte volna dicsérni a kiejtést, én viszont váltottam magyarra: hát téged meg mi szél hozott ide?

Réka küldött nekünk egy levelet néhány hónappal ezelőtt, amiben egy kis üzletre hívta fel a figyelmünket a Bethlen Gábor téren.

A Bethlen Gábor téri kis órás a Bethlen Téri Színház kerítésébe van beépítve. Egy kis pavilonban működik, azt nem tudom hány éve, de én már egészen ovis korom óta emlékszem rá és órát is javíttattunk nála (a pontosság kedvéért a 31 életévemben vagyok).

Az órásüzletet már korábban is láttam, de sosem munkaidőben jártam arra, így azt hittem, rég bezárt. Tényleg mesebeli látványt nyújt, ahogy a hatalmas, hétemeletes bérház kolosszusa alatt meghúzódik ez az aprócska portásfülke-szerűség. Az 1929-ben épült Reiner Rezső-épület egyébként a legnagyobb lakóház, amit a második világháború előtt felépítettek, az épület tetején egy II. világháborús betonbunker láthatatlan mementóként lapul az itt sétálók feje felett. A téren nincs szobor, így ezzel kell beérnie mindenkinek.

Ami még nincs a környéken: kávézó. Errefelé beszéltem meg egyszer egy találkozót, de a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának, illetve a Péterfy utcai kórháznak köszönhetően csak egészségügyi szakboltok illetve olcsó talponállókat találtam, ezeket is inkább lehúzott rolóval. Nem kimondottan barátságos környék.

Az épület alatt pedig a már említett két-három négyzetméter alapterületű fülke, vastag kőfalakkal, bádogtetővel, ereszcsatornával. Az ÓRÁS felirat stílusából, állapotából azt látni, hogy tényleg évtizedek óta működhet itt egy iparos, a nyitott ajtó pedig arra utal, hogy ma is odabent dolgozik.

Odabent Szász Péter órásmester néz fel a munkájából, amikor belépek. Kiveszi a nagyítót a jobb szeméből, leteszi a csipeszt. Barátságos, nyugodt tekintetű ember. Körülötte egy műhely összetömörített alkatrészei: valami csizológép-féleség, egy koszos csap, asztali olvasólámpák, egy rakás kéziszerszám és még több szétszerelt óra. Karórák, vekkerek, faliórák. Mindegyik nagyon réginek tűnik.

1930 óta található itt órásüzlet - mondja Péter. Ő azonban csak 1987 óta dolgozik itt, az üzlethelyiséget Sági Sándor órásmester özvegyétől bérli.

Huszonhat év alatt eléggé megváltozott egy órásmester munkájának megítélése. Akkoriban még nélkülözhetetlen volt, hiszen mindenkinek volt órája, mindenkinek volt munkahelye, és mindenki megjavíttatta azt, ami elromlott. Most már a legtöbben mobiltelefonról nézik az időt, a Bethlen Gábor tér tehetősebb rétege már rég elköltözött Budára vagy Zuglóba, és akik itt maradtak, azok sem szívesen költenek javításra, inkább vesznek egy újabb kínai olcsóórát a józsefvárosi piacon - mondja Péter. A környéken nagyjából ez az elsődleges beszerzési forrás, és olcsóbb is egy újat venni, mint a régit javítani.

A tendencia ellenére valahogy mégsem láttam szomorúnak vagy dühösnek Pétert. Állandó félmosollyal veszi tudomásul azt, hogy ő megpróbál addig dolgozni a Bethlen Gábor téri kis műhelyében, ameddig lehet. Hogy szeretne egyszer elköltözni a környékről, de valószínű nem fog, hiszen az bolt nem megy jól, és az órajavító műhely nem lesz a kétezres évek biznisze.

Én is szeretnék abból a derűből, amit láttam az arcán. Azzal a fegyverrel mindenki terminátor.

Új sorozatunkban olyan budapesti helyeket mutatunk be röviden, amik valamiért kimaradtak eddig, pedig megérdemlik a figyelmet. Rövid leírások, csak hogy tudd, mire számíthatsz, hetente egyszer.

Barátságos, kicsit alternatív, szerethető hely közel a Kazinczy utcához. A beltér tele van jópofa részekkel, attól meg kimondottan otthonos lesz a Telep, hogy vékony bárpult helyett egy faborítású konyhaasztalt pakoltak bele: mintha a barátaid állnának a túloldalon, akik a lakásukban fogadtak. A személyzet hangulata viszont hullámzó, szóval előfordul, hogy az első mondatnál rájössz, azok ott mégsem a barátaid.

Van DJ, aki lelkes zenéket játszik, mellette meg gördeszkák vannak, amivel hangsúlyozzák, amit hangsúlyozni akarnak.

Az alsó szinten sok a fa, az emelet már elvontabb, de ott meg nagy kanapék és orvosi ládák vannak, meg polaroid képek, működik.

Az árak alacsonyak, a kisfröccs 250, a nagy 400, és amit kihoznak, az váratlanul jó, mert Bujdosó az alapja, remek fröccsbor, sok savval, virágos ízekkel. Ez feledteti, hogy sörökből viszont csak a tucatáru van.

Telep
1075,Budapest Madách út 8.
06306333608
H-P : 12:01-23:59
Sz: 16:01-23:59
V: zárva