Komolyan veszem a teázást. Évekig kísérleteztem, míg rátaláltam a megfelelően silány minőségű teára, amit löttyé hígítva, citromsavat és sok kristálycukrot hozzáadva létrehozta a menzatea nevű italt. A mesterévé váltam ennek, de nem éreztem a teljességet. Mint egy kukta, aki szusimester akar lenni, de még ezidáig csak rizst főzött. Borzalmas rizst. A kutyának mondjuk, vacsorára.
Dolgoztam teaházban is a főiskolai évek alatt. Stopperrel mértem a teák áztatási idejét, ugyanazzal a víz hűlési sebességét, naponta többször is válaszoltam arra a kérdésre, mi a TGBOP. Lebeszéltem az embereket az ízesített teákról, rávettem őket, hogy a természetes ízekkel kísérletezzenek. Az első fizetésnapig remekül ment minden, ekkor azonban elbúcsúztunk egymástól, én meg a "peace"-szel köszönő, a felmondásomkor veréssel fenyegető, átható vadkenderszagú tulajdonos.
Ezután megbicsaklott a teával való kapcsolatom. Próbálgattam azért a különböző teaházakat, ahol helyenként felkészült, máshol unottabb kiszolgálás mellett szürcsölgethettem, de amit kerestem, egy igazi teaszentélyt, sehol nem találtam.
Tavaly az Aranymúzeum teaházában mandulaszemű kiszolgálás mellett, egy kissé feszengős, de egyébként csodás környezetben újrafelfedeztem, miért szerettem meg a teát. A hatást így írtam le:
Élveztem, ahogy a tannin hosszú ideig kiszárítja az ínyemet, rátöltök egy újabb korty folyadékot, de pár másodperc múlva megint kiszárad. Megint elkapott a minőségi teázás iránti vágy, amit már jó pár éve nem éreztem. Ráadásul még egy mellékhatás jelentkezett: kezdtem tettre késszé válni. Mikor beléptem az ajtón, még fáradt, rezignált hangulatban voltam, nem szívesen jöttem el otthonról, de a tea élénkítő hatására elkezdtem csendesen pörögni. Soroltam, hogy hová megyünk ezután, és hogy milyen jó is lesz az.
Aztán valahogy elkeveredtem a Hanami teaházba is. Nem egy új valami, ti ajánlottátok, mint egy megbízható teázó helyet, én meg egy este a barátaimmal belefutottam. Benyitottunk.
Odabent kábé hatan voltak, beszélgettek, szinte alig hallhatóan. Az ajtónyitáskor nyugodtan, lassan felénk fordították a fejüket, majd ugyanolyan lassan, félmosollyal visszanéztek egymásra. A pult mögül kaptunk egy nagy mosolyt, és egy miben segítheteket. "Ez egy teabolt, ahol lehet inni teákat?" - valami ilyesmit kérdeztem, mert olyan volt a hangulat, mint egy templomban, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenkit mellén ott virít valami jogosítvány, és csak rólam hiányzik a kitűző.
Természetesen lehet. Leballagtunk a lépcsőn az alsó teaszobába, ahol nem túl nagy alapterületen, de barátságosan helyeztek el néhány asztalt. A felszolgáló halk szavakkal elmondott néhány alapvető ismeretet, kiosztotta az itallapokat, és elment. Nemsokára rájöttünk, hogy nem azért van több itallap, mert többen vagyunk, hanem mert egyre nem fér rá az összes tea:
Országok, tartományok, teastílusok szerint szétválogatva, és aki azt gondolja, hogy az ezernyi ízesített tea, a "hibiszkusz álom vaníliás rózsafa virággal" meg hasonlók miatt ilyen terjedelmes az itallap, téved. Belelapozva egyértelműen látszik, hogy ilyen agymenés itt nem található. Inkább természetes ízekből építkező teákat találunk, amikről a füzetekben tökéletes, részletes leírást olvashatunk. Rájövünk, hogy ide vagy egyszer téved be valaki, vagy sokszor jár majd vissza: képtelenség végigolvasni az összes teát, hát még kiválasztani egyet. Valami találomra összedobott szempontrendszer szerint választunk, aztán legközelebb a következőt.
A személyzet segítőkész, de nem tolakodik a tudásával: mindig csak a kérdésünkre válaszolnak, nem kezdenek bele előadásokba. Így aztán amilyen értelmes a kérdés, olyan mélységű a válasz.
Pár perc múlva egy voltam a halk szavú, a fejét lassan mozdító emberek közül. Ha fent ültem volna le, és ráláttam volna a bejárati ajtóra, a következő látogatókat már én is kissé bárgyú nézéssel, ellazulva nézegettem volna, mint ahogy engem fogadtak.
Pont olyan kis, rejtett sziget ez, amit kerestem. Közhelyek és túljátszás nélkül.
Hanami teaház
1053, Budapest, Királyi Pál utca 9.
Nyitva hétfőtől szombatig 12:00 - 21:00