A Playeren találtam ezt a videót, amit az Atelier készített. Csak hogy tudjuk, mire számítsunk, ha elnézünk hozzájuk:

Nagyon profi. Ráadásul a bagelről szól, és a bagel híres jó kaja, már ha szereted a New Yorkban játszódó filmeket, ahol mindenki ilyesmit eszik, ha nem épp hot-dogot.

Bagel persze eddig is volt Budapesten, mi is kóstoltunk néhányat a reggelizős sorozatunkban, de olyan hely még nem volt, amelyik a teljes kommunikációját erre a lengyel-zsidó-eredetű ételre építette volna. Hát most már van.

A Atelier-ben egyébként ennél sokkal nagyobb a választék, elég nagy és izgalmas menü van az elég szellős és kellemes térben, ahol a legnagyobb jóság az a négyzet alakú pult, aminél óriási közös zabálásokat lehet majd csapni, és ami szerintem Budapest egyik legjobb ismerkedési helyszíne lesz. Kár, hogy béna voltam, és pont erről nem sikerült fotót készítenem.

De a bagel! Itt készítik a péksüteményt, amit mindenféle spéci cuccokkal pakolnak meg. A sonkásban például nemcsak sonka van, de rukkola is, meg saját sajtszósz, a lazacos is tömve van harmonizáló alapanyagokkal, a szalámis meg így néz ki:

Szétbontva meg:

Nice, how much? 690!

És elég laktató is. Nagyon finom és laktató, bár azért valahol másfél-kettőnél kezdődik a bőven elég mennyiség, ezzel érdemes számolni. Meg azzal, hogy ha elkezded enni, akkor vagy evőeszközt használsz, ami elveszi az élvezeti érték 73 százalékát, vagy így fogsz kinézni pillanatok alatt:

Ami mégiscsak csökkenti a pultnál ismerkedés esélyét.

De megéri, mert a péksütemény friss, egyáltalán nem száraz, a sajtkrém bár kissé folyós, de nem is semleges, nem is túl intenzív, nagyon jók az arányai, és a bajor szalámival meg a zöldségekkel remekül egészítik ki egymást.

Atelier
Budapest, Kecskeméti utca 3
06306333608

A gyorsétterem-forradalom tulajdonképpen arról szól, hogy minél több nemzet gyorsan elkészíthető, egyszerű ételeit egyre jobb minőségben készítik el, egyre több helyen. Most például nyílt egy tacózó a Kertész utcában, a Kandallló mellett. És látszik, hogy a hely tulajdonosai megértették a lényeget: nem mexikói étterem nyílt, nem is mexikói gyorsétterem, hanem "utcai tacós" hely.

Még akkor is jó ötlet, ha valójában ez egy pubszerűség, ahol egyébként a taco mellett levesek, egytálételek és desszertek is vannak. Persze túlnyomórészt tacók, mégis, a Street Tacos elnevezés miatt én valami ilyesmire számítottam volna:

Ehelyett itt ez a 40-50 fő befogadására képes hely, ami korábban Gyuri bácsi vendéglőjeként volt ismert a helyiek körében (isten áldja a Street View-t).

Na nem baj, bementem a kongóan üres utcai árushoz vendéglőbe pubba tacózóba, ahol épp a (feltehetőleg) szakács beszélgetett a pultos lánnyal, amit nem értettem, de a "jobb így, mint mikrózva" foszlány kicsit elvette a kedvemet a továbbiaktól. Mindenhogy jobb, mint mikrózva, gondoltam, miközben körülnéztem fent.

A lépcsőfordulóban megláttam a titán-csajt, akivel már az utcáról is szemeztem (fent, az utcai képen a bal oldalon kukucskál):

A tacók 1350 és 2550 forint között mozognak, ami nekem gyanúsan magasnak tűnt. Vagy a titán-csajra méretezett tekercsről lesz itt szó, vagy szimplán én leszek a város legnagyobb balekja, hogy kifizetek egy sima tacóért kétezret. Kiderült, egyikről sincs szó: három taco van az árban, plusz a babpüré meg a rizs. Megnyugodtam, és egyből alkudoztam, hogy én ugyan tarjásat kérek, de az egyik legyen csirkés. Belementek.

Először is kaptam grátisz egy házi chipsszel teli kosarat (jó vastag szeletek), meg egy kiváló házi szószt. Ezt elropogtattam.

Kábé tíz perc után megjött a főétel:

Menjünk sorban. A kukorica tortilla remek, kellően vékony, kellően puha, ráadásul ízletes, miközben tartja magát és a belepakolt cuccot. Már egy fényévre vagyunk az átlag budapesti mexikói étteremtől.

A csirkésben a hús kellően szaftos, ízletes, ráadásul a mellé reszelt cheddar is rendben van. A spéci majonézes szósz, amivel az egészet nyakon öntik, külön piros pont.

A tarjás pedig igazán különleges. Egyrészt a leírás szerint "14 órán át sült, fűszeres narancspácban érlelt ropogós" húst kapunk, ami nem blöff.

Annak ellenére ugyanis, hogy a hús helyenként kissé kiszáradt a 14 óra során, ízletes, ropogós kérget kapott, és érezni a pác jótékony hatását. De a legjobb a hagyma: ezt borsos almaecetben pácolták, majd kissé meg is főzték. Az eredmény egy édes-savanyú, visszafogott cucc, amivel a durva szájszag is megelőzhető. A lime leve nagyon jól passzol az egészhez, a spéci szósz itt is üt. A babpüré és a rizs jó kiegészítő, de az ütőkártya nem náluk van.

Mint kiderült, az egyik tulajdonos Mexikóból szerezte a recepteket: ahol ízlett neki a taco, ott bejutott a konyhákba, és jegyzetelt. Ezt valósította meg aztán itt, Budapesten. És a tarjás tacón is látszik ez az elhivatottság: nem spóroltak az előkészületekkel, nem szúrják ki a szemünk az egyszerűbb megoldásokkal.

Végül 1690 forintot fizettem a három tacóért. Déli menüben egyébként, levessel csak 1100 forint körül van az ár, ami valljuk be, jobban megfelel egy Street Tacos névhez.

Egy-két dolgot leszámítva viszont nekem bejön a hely. A kajára nincs kifogásom, ezt a részét le is zártam. Ami kellene: ne legyen kötelező három egyforma tacót kérni, és kunyizni a cseréért. Olyan rendszer kellene, mint a Pirog Dá-ban. Egy húsos taco legyen mondjuk 700, két taco 1200, három taco 1700 forint. Senki nem eszik egy tacót, mint ahogy senki nem kér egy pirogot sem, mégis megvan a választás öröme, és 700-ról indul az étlap.

A másik, ami fontos: a felszolgálónak tudnia kell, milyen a taco. Nekem a hölgy bevallotta, még egyet sem kóstolt, mert ő "ilyet nem eszik". Ez nagyon rossz reklám a vendég felé, és nem is nagyon informatív hozzáállás.

Egyébként visszamegyek majd, kíváncsi vagyok, tartják-e a szintet.

Street Tacos Budapest
Cím: 1073 Budapest, Kertész utca 33.
Nyitva: vasárnap és hétfőn 12:00 - 22:00, kedd-szombat 12:00 - 00:00

Mai hirdetőnk az IBM, ahol egy remek ötlettel álltak elő. Arra gondoltak, megkérdezik a hazai egyetemistákat és főiskolásokat, szerintük mitől lenne jobb a lakóhelyük közlekedése. Nem csak Budapest javítása a cél, bármilyen város problémájára szívesen várják az ötleteket. Lássuk a felhívást, pontosan mit várnak, és mit adnak cserébe:

Amíg Amszterdamban a biciklis dugók megoldása okoz fejtörést, itthon a városatyák azon aggódnak, hogyan oldják meg a parkolási helyzetet, mit tegyenek a tömött autósorok ellen, hogyan mentsék ki a tömegközlekedés Bermuda-háromszögeiben elnyelt buszokat és utasaikat. Az IBM a legmodernebb technológiákkal fegyverkezett fel, hogy segítse az okos városok építését, de ötletekből sosem elég, ezért most megkérdezik a fiatalokat is.

A Kötetlen Pálya – utak az okos városba pályázat kiírói arra kíváncsiak, hogyan fejlesztenék a városi közlekedést az egyetemisták és főiskolások. Amíg Rio de Janeiróban a heves esőzések miatt a pontos időjárás előrejelzés a közúti béke záloga, addig Birminghamben a parkolás mobilapplikáció aranyozza be a lakók hétköznapjait. Szingapúrban viszont az jelenti a kihívást, hogy a dugókat már kialakulásuk előtt észleljék és lehetőség szerint ki is iktassák. Tehát – bár bizonyos klasszikus problémák mindenhol felütik a fejüket – az egyedi megközelítés és az új ötletek mindig hasznosak, ha a városi közlekedést az okos és élhető mindennapok felé szeretnénk terelni.

Jelenleg csaknem 2 500 városban fut városfejlesztést célzó IBM projekt, és mivel a városok meghatározó szereplői maguk a lakók, a vállalat őket sem szeretné kihagyni a fényes jövő építéséből. Különösen, ha leendő mérnökök, adatelemzők, vérbeli stratégák, tech-mágusok és programozók, esetleg városszociológusok vagy grafikusok is részt vehetnének a brainstormingban. Az IBM ezért most felsőoktatási hallgatók témafelvetéseit és ötleteit várja, infografika formájában, melyek közülük a legjobbakat avatott zsűri és a közönség választja majd ki.

A pályázatra legfeljebb 4 fős csapatok nevezhetnek, akik számára az IBM Greenhouse portálján külön projektszobákat nyitnak. (A virtuális kapcsolattartás kifejezetten jól jöhet, ha például egy szegedi bölcsész egy miskolci mérnökkel és egy budapesti vizuálkommunikáció szakossal dolgozik távmunkában.) A verseny az IBM Magyarország Facebook oldalán zajlik, a fődíj egy menő City vagy Trekking kerékpár a csapat minden tagjának, a közönség kedvence pedig ajándékcsomagot kap – benne Xbox-szal, Kindle e-book olvasóval, kaland élménykártyával és tömegközlekedési bérlettel.

Toborozz csapatot Te is, és pályázz egy okos ötlettel!

Jelentkezés: 2013. október 21-ig
A játék részleteit az IBM Magyarország Facebook oldalán találod.

Kész szerencse, hogy pont itt kellett átvenni a háromnapos lakásszínházba szóló jegyemet, különben talán össze sem futok Fannival, a Cake Shop tulajdonosával. És talán sosem tudom meg, egyetlen üzleten belül hány árnyalatát kínálhatják a csokoládés édességeknek.

De kezdjük az elején. Ahogy belépsz a József Attila utcai Cake Shopba, úgy érzed, beszippant valami.

Willy Wonka jut eszedbe, ahogy a bal oldalon meglátod a hosszú pultot, rogyásig pakolva mindenféle édességgel. De nem úgy, ahogy a mennyiségi cukrászdákban tornyozzák egymásra a hatalmas tortákat. Itt csinos tálakon, elszórtan bukkan fel egy-egy szín, egy maroknyi édes valamit rejtve. Így aztán elkezdesz beljebb lépkedni, hogy végignézhesd a pultot. Megjelennek a torták, aztán a fagyik, majd a palacsintázópult. Szilvaleves, barackpüré, tejberizs. A falon kekszek méretes üvegkalitkába zárva.

A helyiség jobb oldalát csak a szemed sarkából látod. Itt könyvespolcot találsz kis falétrával, hosszú pultokat, előre kikészített műanyag evőeszközökkel. Egy egyszerű szekrényt, amit a piros pöttyös étkészlet és egy vekker tesz ellenállhatatlanul otthonossá.

Ettől már-már a cipődet is levennéd, de aztán inkább mégsem.

Inkább kikértem egy málnás-csokis tortát, egy brownie-t, meg egy belga csokis tortát. Könnyítésnek egy kis tejberizst, csoki nélkül. Kíváncsi voltam, mekkora különbség lesz az egyes csokoládéízek között, ugyanazt kapom-e újabb és újabb ruhába öltöztetve, vagy érezhető lesz a különbség.

Mondanom sem kell, külön világ volt mind. Ha nem így lenne, nem írtam volna meg a posztot.

A málnás hab kellően savanyú, és persze nagyon málnás. Az állaga az én ízlésemnek kissé túl zselés volt, emiatt aztán az alatta lévő fajsúlyos csokis tésztaréteggel nem jöttek ki textúraügyileg. Eltolták magukat egymástól a szájban, túl nagy volt a kontraszt, viszont külön-külön abszolút évezhető volt mindkettő.

A belga csokis torta - kinézete ellenére - visszafogottabb versenyző volt, kevésbé édes. Ezt egyébként mindenről le lehet itt mondani: nem viszik túlzásba a cukrot, nem csalnak, nem ezzel akarják fokozni az ízeket. A brownie megint egy más állag és más ízvilág. Nem tudom leírni az egyes csokiízek közötti különbségeket, és nem is akarom: próbáljátok ki ti magatok. Zseniálisak, nekem legjobban a brownie jött be.

Az árak mondjuk nem kimondottan alacsonyak. A torták és a piték 650 forintba kerülnek, amihez nyilván hozzá kell számolni a helyszínt - az Erzsébet tér egy köpésre van. A péksütikért, a macaronokért és egyéb kisméretű versenyzőkért 250 forintot kérnek.

Közben a pult túloldalán készül az újabb csokis sütemény, a kirakatban mérik ki a hozzávalókat. Kérdezek valamit, mire a tulajdonoshoz irányítanak.

Fanni hihetetlen elszántsággal izeg-mozog a boltban, miközben a beszédéből kiderül: nyugodt és befelé forduló jellem. Örül, amikor felismer, zavarban van (ettől aztán én is), aztán felveszi a telefont, és jason stathames elszántsággal kiabál, hogy ha egy grammal is kevesebb a csoki, akkor bele se kezdjen a sütésbe. Ne tudja ő jobban, hogyan kell csinálni, minden 100 százalékon pörögjön, vagy sehogy. Leteszi, mosolyogva visszafordul felém, mesél az üzletről, a szenvedélyéről. Én csak pislogok.

Kiderül, hogy ugyanazzal a problémával szembesült, mint "Pékműhely" Józsi pékkeresés közben. Amikor megkérdeztem egyszer őt, hány péket ismer, akik hozzá hasonlóan állnak a kenyérsütéshez, azonnal válaszolt, nevetve: péket egyet sem. Aki kitanulta a szakmát, aki belefásult a hazai gyakorlatba, aki egyszer is elfogadta, hogy tojás helyett használjon tízszer-százszor olcsóbb kémiai vegyületet, az elveszett. Olyan pékeket ismer, akik mással foglalkoztak előtte, és a kezdők elszántságával vágtak bele a sütésbe.

Így van a cukrászokkal is. Fanni sem itthon tanulta ki a szakmát, az otthoni sütés-főzés közben jött rá, hogy ez a valódi szenvedélye. Franciaországba ment, hogy megtanulja a cukrászmesterséget, itt-ott belekóstolt a műhelyek gyakorlatába, a tanulmányút után pedig hazautazott, és elkezdett tovább kísérletezni. Amikor aztán munkatársakat keresett a Cake Shopba, akkor is inkább a hozzá hasonló wannabe-k között keresgélt, mert egyszerűbb őket betanítani, mint a cukrászt átnevelni. Mindegy, hogy bölcsész vagy takarítónő volt korábban, a lényeg, hogy ne legyen elrontva a hamis profizmus illúziójával. Aztán hogy az alkalmazotti státuszban is kijön-e az az elszántság, mint az önálló, kockázatokat ismerő vállalkozó esetében, az idő majd eldönti.

Még egy nagyon fontos tulajdonsága van Fanninak: elégedetlen. A tányéromra nézve azt mondta, pont nem a legjobbakat választottad, majd legközelebb. Látszik rajta, hogy mindig jobbat akar majd készíteni, akkor is, ha már semmi kivetnivalót nem talál majd senki a sütikben, és a könnye csorog mindenkinek az élvezettől. Ő akkor is ott áll majd összeráncolt homlokkal, és azon agyal, hogyan lehetne ez még jobb.

Ez az a hozzáállás, ami továbbra is egyre magasabbra emeli a budapesti gasztronómiát. Hajrá Fanni.

Cake Shop
Cím: 1051 Budapest, József Attila utca 12.
Nyitva: hétfőtől szombatig 08:00 - 20:00, vasárnap 10:00 - 18:00

Állsz egy könyvtárban, olvasgatsz. Egyszer csak megszólítanak oldalról: "elnézést, de úgy tűnik, meg kell, hogy öljelek" - mondja a lány. Bumm.

Visszanézel a könyvre, és most veszed észre, hogy mellkason ért a lövés, és hát bizony meghaltál.

Az ilyen pillanatok miatt szeretem a Placcc fesztivált. Hogy itt még a konvenciókhoz nem szoktatott, a pénztelenségtől meg nem csömörlött fiatal rendezők, színészek, dramaturgok próbálnak olyat csinálni, amit még soha senki.

Ennek persze sok esetben nincs jó vége. Gondoljuk csak meg, micsoda velünk görgetett hagyományt kell figyelmen kívül hagyni ahhoz, hogy mondjuk tevékeny szereplőkké tegyük a nézőket, ahogy velem tették ezt a Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásán. Vagy hogy a várost használjuk színpadként. Vagy hogy egy 86 órás előadást szervezzünk egy pesti lakásban, egy pár veszekedéseiből gyúrva. És akik ilyen szinten szakítanak a hagyományokkal, a biztonságot nyújtó, a közönségnek is fogódzkodót adó színházi szerkezetekkel, sokszor életük végéig meg nem értett művészek maradnak. Mindig megszállottan keresik a minden mástól különböző, saját hangjukat, de rajtuk kívül mindenki más csak kínosan feszeng, és nem tudja, hová is nézzen.

Az esetek másik részében viszont jól sül el a dolog: olyan élményt kapsz, amit soha nem kaptál. És ezekért a pillanatokért érdemes a kísérleti színházakat látogatni.

A fenti képet egyébként a Dinamó Budapest: Bábeli könyvtár című előadásának egy pontján láttam magam előtt. Én voltam az egyik szereplő, és könyvről könyvre haladva göngyölítettem fel a történetemet. Az Andrássy úti Szabó Ervin könyvtár alakult át egy szerepjáték-helyszínné, egy rakás színes madzag és néhány kimustrált könyv segítségével.

Nyolc néző érkezett egyszerre, nekik kiosztották a saját szerepüket. Volt egy király, egy lázadó, bennszülött, királyné, trónörökös és infáns, és mindegyikünk kapott egy saját, egyedi színű selyemszalagot. Ezeket végigvezették a könyvtáron, keresztül preparált könyveken, amikben csak egy-egy rövid szövegrészlet volt megjelölve - ezt olvastuk el, ez mesélte el a történetünket. Könyvről könyvre haladva néha szembetalálkoztunk a történet szempontjából lényeges szereplőkkel, a nyolc "néző" többi tagjával. Együtt olvastunk tovább. Én, mint a király, utoljára a lázadóval találkoztam, aki mosolygott, és megölt.

Ezután felmásztunk a sötétben, gyertyafénnyel kísérve az épület harmadik emeletére, egy szobába, ahol egy kivetítőn láthattunk még néhány utolsó instrukciót, és a földön fekvő könyvkupacból kiválaszthattunk magunknak egy könyvet, abból is egy idézetet. Szép, kerek történet lett a vége, pisztolyos minikatarzissal.

A másik élményem a One in One előadása volt, Malu és David valósáshow-ja. A pár hat hetet töltött Budapesten, mielőtt nekivágott volna a háromnapos maratoni, non-stop lakásszínháznak.

A jegyhez járt egy telefonszám, amit felhívva a holland Malu mondta el, hová kell menni pontosan. A lakásba érve kedélyesen fogadtak, leültem egy kanapéra, és vártam, mi lesz. Megjött David, és nyomtak egy rögtönzött veszekedést, nagyjából az olasz pasi seggmosási szokása volt a téma, hogy hová lehet, meg hová nem. Egy-egy ilyen rövid, Before Midnight-stílusú intellektuális összezörrenés után odalibbentek hozzánk, és elkezdtek beszélgetni. Főleg a magyar emberekről, arról, hogy megrémültek, amikor először szembesültek a szélsőséges megnyilvánulásokkal az országban meg úgy, az utcán. Én nem is gondoltam volna, hogy ilyen rossz képet festünk már a külföldieknek, akiknek jó pár hetet el kell itt tölteni, hogy rájöjjenek: meg lehet találni a pozitív dolgokat itt is. Keresni kell, ez sajnos tény.

Aztán oldódott a hangulat, lerajzoltam nekik a tipikus magyar embert, volt szó az otthon is elkészíthető magyar ételekről, majd megmutatták a tejfölös lecsójukat, amit mindenki megszagolt, majd elismerően bólintott.

Olyan is volt, hogy nem törődtek velünk, és élték a megszokott életüket, azzal a különbséggel, hogy vagy tíz ember nézte őket közben.Ha álmosak, alszanak. Ha éjjel jön valaki, beengedik, és tovább alszanak.

Alternatív színházból tehát nem volt hiány, és az őszi Placcc után továbbra is jó érzéssel tölt el az olcsó, de minimum érdekes játékok kitalálóinak lelkesedése. Hogy a város igenis játszótérré válhat, és egyetlen funkciója az lesz, hogy miket szórakoztasson.