Állsz egy könyvtárban, olvasgatsz. Egyszer csak megszólítanak oldalról: "elnézést, de úgy tűnik, meg kell, hogy öljelek" - mondja a lány. Bumm.
Visszanézel a könyvre, és most veszed észre, hogy mellkason ért a lövés, és hát bizony meghaltál.
Az ilyen pillanatok miatt szeretem a Placcc fesztivált. Hogy itt még a konvenciókhoz nem szoktatott, a pénztelenségtől meg nem csömörlött fiatal rendezők, színészek, dramaturgok próbálnak olyat csinálni, amit még soha senki.
Ennek persze sok esetben nincs jó vége. Gondoljuk csak meg, micsoda velünk görgetett hagyományt kell figyelmen kívül hagyni ahhoz, hogy mondjuk tevékeny szereplőkké tegyük a nézőket, ahogy velem tették ezt a Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásán. Vagy hogy a várost használjuk színpadként. Vagy hogy egy 86 órás előadást szervezzünk egy pesti lakásban, egy pár veszekedéseiből gyúrva. És akik ilyen szinten szakítanak a hagyományokkal, a biztonságot nyújtó, a közönségnek is fogódzkodót adó színházi szerkezetekkel, sokszor életük végéig meg nem értett művészek maradnak. Mindig megszállottan keresik a minden mástól különböző, saját hangjukat, de rajtuk kívül mindenki más csak kínosan feszeng, és nem tudja, hová is nézzen.
Az esetek másik részében viszont jól sül el a dolog: olyan élményt kapsz, amit soha nem kaptál. És ezekért a pillanatokért érdemes a kísérleti színházakat látogatni.
A fenti képet egyébként a Dinamó Budapest: Bábeli könyvtár című előadásának egy pontján láttam magam előtt. Én voltam az egyik szereplő, és könyvről könyvre haladva göngyölítettem fel a történetemet. Az Andrássy úti Szabó Ervin könyvtár alakult át egy szerepjáték-helyszínné, egy rakás színes madzag és néhány kimustrált könyv segítségével.
Nyolc néző érkezett egyszerre, nekik kiosztották a saját szerepüket. Volt egy király, egy lázadó, bennszülött, királyné, trónörökös és infáns, és mindegyikünk kapott egy saját, egyedi színű selyemszalagot. Ezeket végigvezették a könyvtáron, keresztül preparált könyveken, amikben csak egy-egy rövid szövegrészlet volt megjelölve - ezt olvastuk el, ez mesélte el a történetünket. Könyvről könyvre haladva néha szembetalálkoztunk a történet szempontjából lényeges szereplőkkel, a nyolc "néző" többi tagjával. Együtt olvastunk tovább. Én, mint a király, utoljára a lázadóval találkoztam, aki mosolygott, és megölt.
Ezután felmásztunk a sötétben, gyertyafénnyel kísérve az épület harmadik emeletére, egy szobába, ahol egy kivetítőn láthattunk még néhány utolsó instrukciót, és a földön fekvő könyvkupacból kiválaszthattunk magunknak egy könyvet, abból is egy idézetet. Szép, kerek történet lett a vége, pisztolyos minikatarzissal.
A másik élményem a One in One előadása volt, Malu és David valósáshow-ja. A pár hat hetet töltött Budapesten, mielőtt nekivágott volna a háromnapos maratoni, non-stop lakásszínháznak.
A jegyhez járt egy telefonszám, amit felhívva a holland Malu mondta el, hová kell menni pontosan. A lakásba érve kedélyesen fogadtak, leültem egy kanapéra, és vártam, mi lesz. Megjött David, és nyomtak egy rögtönzött veszekedést, nagyjából az olasz pasi seggmosási szokása volt a téma, hogy hová lehet, meg hová nem. Egy-egy ilyen rövid, Before Midnight-stílusú intellektuális összezörrenés után odalibbentek hozzánk, és elkezdtek beszélgetni. Főleg a magyar emberekről, arról, hogy megrémültek, amikor először szembesültek a szélsőséges megnyilvánulásokkal az országban meg úgy, az utcán. Én nem is gondoltam volna, hogy ilyen rossz képet festünk már a külföldieknek, akiknek jó pár hetet el kell itt tölteni, hogy rájöjjenek: meg lehet találni a pozitív dolgokat itt is. Keresni kell, ez sajnos tény.
Aztán oldódott a hangulat, lerajzoltam nekik a tipikus magyar embert, volt szó az otthon is elkészíthető magyar ételekről, majd megmutatták a tejfölös lecsójukat, amit mindenki megszagolt, majd elismerően bólintott.
Olyan is volt, hogy nem törődtek velünk, és élték a megszokott életüket, azzal a különbséggel, hogy vagy tíz ember nézte őket közben.Ha álmosak, alszanak. Ha éjjel jön valaki, beengedik, és tovább alszanak.
Alternatív színházból tehát nem volt hiány, és az őszi Placcc után továbbra is jó érzéssel tölt el az olcsó, de minimum érdekes játékok kitalálóinak lelkesedése. Hogy a város igenis játszótérré válhat, és egyetlen funkciója az lesz, hogy miket szórakoztasson.