Kezdjük azzal, hogy Róma nem járható meg egy nap alatt, de ez nem a város, hanem a légitársaságok hibája: nincsenek reggeli járatok, csak estiek. 

A sorozatunkban eddig Párizsról, Münchenről, Amszterdamról, Dublinról, Londonról bizonyítottuk be, hogy oda-vissza teljesíthető egyetlen nap alatt úgy, hogy lényegében minden fontos helyszínt végigjártál. Ne vitázzunk azon, hogy van-e értelme. A lényeg az, hogy teljesíthető.

Egyébként meg van: sokaknak egyszerűen nincs idejük, vagy pénzük hosszabb időt tölteni külföldön, és emiatt örökre lemaradnak olyan városokról, mint Róma, vagy Párizs, pedig kábé egy havi cigaretta áráért meg tudjátok nézni Európa legmenőbb helyszíneit. Ha ezzel a semmit állítjuk szembe, az egy napos városnézésnek igenis van értelme.

Főleg, hogy egy most kibontakozó trend képes lényegében lenullázni akár egy több hetes nyaralás értékét is, amihez képes az okosan eltöltött egyetlen nap is sokkal többet tud nyújtani, de erről majd később.

Szóval egy nap alatt: jó lesz az 24 órának is. Nincs ugyanis olyan légitársaság, amelyik reggel kivinne (update: az Alitáliának van reggeli gépe!), a legtöbb cég este repül, szóval esélyed sincs ugyanaznap olcsón visszatérni. Vagy szállást kell szerezned, ami már 8 ezer forintból megoldható, vagy egész este az utcán kell csavarognod, ami jó buli, de a télhez közeledve talán mégsem.

Induljunk ki tehát abból, hogy este megérkeztek valamelyik légitársasággal Rómába, a repülőjegy kijön kábé 25 ezerből, innen 4 euró bejutni a városba busszal, ahonnan 1,5 eurós vonaljegyekkel el lehet jutni kábé akárhova. Számoljunk két jeggyel a szállásig, oda-vissza transzferrel a reptérre, és még két vonaljeggyel, amivel másnap visszajutsz a belvárosba. Csapjuk ehhez hozzá a 8 ezer forintos szállásárat, és máris kijön a kábé 36 ezer forintos végösszeg, amiben benne van már a repülőjegy, a szállás és a helyi közlekedés.

Kaja: reggelit tudsz magaddal vinni, és az egész nap megoldható viszonylag olcsón helyi szendvicsekkel, például a 3,5 eurós porchettás zsemlével, ami a finom zsíroktól, fűszerektől, ropogósra sült bőrös hústól nemcsak laktató, de utolérhetetlenül finom is. Persze Rómában annyi jó étterem van, hogy vétek kihagyni őket. A legtöbbet két hete egyébként ki is próbáltam a Taste of Rome-rendezvényen (a Taste of... egy világrendezvény, ami mindig más városban mutatja be a helyi csúcskonyhát), akkor teszteltem le az egynapos túrát is: két napra vitt ki az Electrolux, a show főtámogatója, amiből az egyik nap a kajálásé volt, a másik a szabad programé, tehát a városé.

Nem tudom, hányszor írtam le itt a blogon, hogy a meglepetései miatt szeretem legjobban Budapestet, mégis mindig meglep. Nem tudom, hányszor próbáltam már ki a város meglepetésgeneráló képességét, és mindig átment a vizsgán. Ha elindulsz egy irányba azzal a szándékkal, hogy az előtted kínálkozó lehetőségeket elfogadod, fél órán belül ott találod magad egy bizarr előadáson, egy lakásszínházban vagy hatvan részeg brittel főzöl gulyást szabad tűzön egy gangos ház udvarán.

Tegnap kipróbáltam, és jelentem, a város még mindig úgy működik, ahogy kell.

A Ferenciek terénél vettem észre, hogy éhes vagyok, és elhatároztam, beülök az első új helyre, ami szembejön. Már a Rumbach Sebestyén utcában jártam, amikor hitetlen lettem, és elkezdtem nézegetni a telefonomon az előre felírt kipróbálandó helyeket. Egyszer csak észrevettem a 7-es számnál, hogy az addig ott lévő borzalmas Thai Tom Yum helyén valami más van. Cégért még nem láttam, csak két krétatáblát. Borhab, íz és pezsgés - akkor még nem tudtam, de ez az étterem neve.

Belépve észreveszem a sarokban Buday Pétert, a tévés mesterszakácsot, amint jöttömre int a pincérlánynak. Ő azonnal odalibben hozzám, és ekkor esik le, hogy az étteremben lévő többi ember mind az étteremhez vagy Buday társaságához tartozik. Később tudtam meg, hogy én voltam az első ember, aki csak úgy belépett a helyre, hiszen még nagyon soft opening időszakot tartanak, nem kommunikálják a Borhabot sehol, és ezért nincs fent még a cégér sem.

Belépve két erős behatás ér: a pezsgő és a bruschetta. Előbbi a falon, óriási fotókon virít, utóbbi előttünk a pultban van kitéve.

Pirítósra kenni izécskéket nem volt kedvem, ráadásul autóval voltam, tehát a pohárral kérhető champagne sem volt opció, úgyhogy már fordultam volna ki, amikor odajött Buday, és megmutatta: van meleg étel is. Nekem ezen akadt meg a szemem:

Vörös babburger chilis marhaháttal cheddar sajttal, avokádóval, chipsszel

Csabával ugyanis nemrég elhatároztuk, hogy kibővítjük, felrázzuk hamvaiból a nagy burgerlistánkat, így a babburger kötelező elemnek tűnt.

Kaptam első vendégnek kijáró ingyenelőételt: sült mangalicát zsírjában, remek pirított kenyerekkel és paradicsommal.

Aztán amikor meglátod a burgert:

Hogy a méreteket érezzétek:

A napokban a Víg utcában jártam egy Menő budapesti lakás bejárásán, amiről majd később tudjátok elolvasni a cikket. A lakás tényleg szuper, de legalább ennyire érdekes volt az utca: majdnem minden üzlet bezárt a környéken. Az alapvetően szomorú jelenség tök érdekes elmúláshangulatot ad a Víg utcának, ahol nem néhány, hanem a Bérkocsi és a Déri Miksa közti szakaszon lényegében minden üzlet lehúzta a rolót: aztán úgy is maradt az egész.

A poszt támogatója az Olympus, aki a titokban elkészíthető jó minőségű fotókhoz biztosította a kompakt gépeket.

Régóta tervezzük, hogy elmondjuk, hogyan dolgozunk az Egy nap a városban blogon. Hát most tessék.

A dolog ott indul, hogy hallunk helyekről ismerősöktől, barátoktól, és természetesen tőletek (köszönjük!), amiket érdemes kipróbálni, megnézni: éttermek, kajáldák, bárok, kiállítások, színházi darabok, egy ház, egy dísz, egy lakás vagy lépcsőház. Vagy bármi, ami miatt jobban lehet szeretni a várost. Természetesen kapunk megkereséseket éttermektől, kávézóktól, szórakozóhelyektől, múzeumoktól, galériáktól, kiadóktól is. Ezeknek alapvetően örülünk, ha nem fulladunk bele el az email-áradatban, általában küldünk is egy köszönőlevelet. A helyszínt felírjuk a listánkra, hogy amikor legközelebb arra járunk, benézzünk. Általában be is nézünk. De van néhány alapszabály, amit ezzel kapcsolatban fontos tudni mindenkinek, aki új helyet nyit:

• Nem érdemes minket meghívni úgy, hogy "megmutatjuk, mit tudunk, csak szólj ide előre, és itt leszek". Nagyon kivételes esetben teszünk ilyet, általában akkor, ha már ismerjük a helyet, és meg akarjuk ismerni a tulajdonost. Egyébként váratlanul megyünk, és egyszerű vendégként is távozunk, mert csak így kaphatjuk meg ugyanazt, amit az olvasóink is kapnak.
• Szívesen elmegyünk étteremmegnyitókra, zártkörű eseményekre, ha ráérünk, de erről valószínűleg nem fogunk írni.
• Érdemes a hely megnyitása előtt megkeresni minket, és szólni, hogy új hely nyílik. Nem meghívni, csak jelezni a tényt. Ez nagy segítség lenne nekünk is, de a helyek sokszor nem foglalkoznak ilyesmivel: hetekkel a nyitás, hónapokkal a Facebook-kampányuk után küldenek levelet, hogy elmehetnénk, mert nem jön senki hozzájuk. Örülünk, ha segítségére lehetünk egy jó helynek a felfutásban, de nem vagyunk mentőangyalok, akikre bárkinek lehet számítani az utolsó pillanatban.

Csabával tehát van egy-egy listánk, amin többnyire nincsenek azonos elemek. Volt már, hogy ugyanazt a helyet ketten néztük meg, és az volt a befutó, aki előbb írta meg a posztot. Olyan is volt, hogy egyszerre írtuk meg a posztot, és az egyik nagyrészt kukában végezte. Az utóbbi két évben viszont valahogy kialakult az a telepatikus képesség, hogy különösebb egyeztetés nélkül sem megyünk el ugyanarra a helyszínre.

Fontos még, hogy megpróbáljunk észrevétlenek maradni. Egy kiállításon, vagy egy tömegeseményen nyilván senkinek nem tűnünk fel, az éttermekben pedig reménykedünk, hogy nem így köszönnek: "tesztelni jöttetek, fiúk?" Ritkán, de előfordul. Ilyenkor azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nem tudnak tíz perc alatt jobb alapanyagokat keríteni a konyhában, mint amijük van, és a szakács sem tanul meg jobban főzni, ha nyomás alá kerül. Legfeljebb egy picit.

Ha minden jól megy, és kihozták az ételt, lehet feltűnés nélkül fotózni. Megpróbálunk rejtve maradni, felemelni az asztal alól a gépet, rákattintani a kajára, és vissza. Hogy ezek után mégis jó minőségű képek szülessenek, kompakt gép kell, lehetőleg valami jobb minőségű. Ami kicsi, tehát mindig nálunk lehet, mégis nagyságrendekkel jobb képeket készít, mint egy átlagos okostelefon.

Az akció tehát így néz ki:

Az eredmény pedig valami ilyesmi:

Előfordul, hogy lemerül a kompakt, vagy épp nincs nálunk, ekkor persze kénytelenek vagyunk mobillal fotózni. Így jártam a 2010-es hamburger túránk utolsó állomásán, a finálén, ahol a Greshamben ötezerért ettem a gourmet burgert, és csak ezt tudtam mutatni nektek:

(a fotó iPhone 4-gyel készült)

Tuti senki nem kapott kedvet hozzá. Én viszont azóta mindig magammal viszem a teljes bloggerfelszerelést: laptop, fényképezőgép, fejhallgató, diktafon, törülköző. Törölköző mindig legyen nálad. Sose tudhatod.

Csaba például így állt neki kóstolni nemrég, előpakolva látjátok a vidámparkos videóhoz használt állványt, vagy két kompakt gépet, kábeleket, a laptopot, mellette két SD kártyát, meg mellesleg a hamburgert, amit a munkától agyonnyomva még nem tudott elkezdeni:

Ami fontos nekünk: lehetünk néha bénák, mert szerencsére úgy látszik, elnézitek nekünk. Ritkán dolgozunk a tesztposztjaink során profi fotóssal, aki hatalmas géppel, feltűnően, előre megbeszélt időpontban érkezik, és fél napig készíti a tökéletes illusztrációt. Ami tök jó, de nem fér össze a mi módszerünkkel.

A lenti képen például épp egy holland-olasz párnak rajzolom le, milyenek is a magyarok, ráadásként egy receptet is írtam nekik a lapra. A képet elemezve rájöhetünk, hogy még csak nem is én készítettem, a mellettem ülő nézőtárs kapta fel a mellettem heverő munkaeszközt. Ilyen is van, legalább újra szembesülök vele, milyen egy kopasz blogger.

Végül a blogos együttműködésekről is néhány szót. A blog alapjai az elmúlt 3,5 évben semmit sem változtak, ma is hisszük, hogy attól lesz jó az oldal, ha hiteles. Ennek egyik eleme, hogy nagyon odafigyelünk arra, hogy milyen együttműködést vállalunk el, és mire mondunk nemet.

Ezt már a blog indulása előtt tisztáztuk, de nyilván az évek alatt kristályosodtak ki a keretek. Ennek megfelelően fizetett pr poszt például csak úgy szerepelhet a blogon, ha erre külön felhívjuk a figyelmet, most már az írás elején és a végén is. Támogatott anyag lehet egy programajánló írás, mint például legutóbb a Csupanő, esetleg egy szolgáltatás bemutatása, mint a Flight Refundnál. Vagy olyan, mint ez a poszt, a kedvenc verziónk: a tartalomban szabad kezet kapunk, az Olympus kérése csak annyi, hogy az ő gépeiket használjuk a fotók készítésénél, és erre hívjuk fel a figyelmet.

A blog rólunk, egyben rólatok szól. Rólunk, mert a mi életünkbe érkező benyomásokat, élményeket írjuk meg, ha jól éreztük magunkat Budapesten, vagy máshol. És rólatok, mert olyan élmények ezek, amiket ti is bármikor megszerezhettek, ha utánunk csináljátok a mutatványt. Mi nem pacsizunk le sem a Costesben, sem a sarki hentesnél, hogy "na adj valamit, amit más nem kap". Legfeljebb akkor, ha törzsvendégek vagyunk, az meg kijár mindenkinek.

Ha vannak további kérdések, kommentekben igyekszünk válaszolni.

Vasárnapig bárki bejuthat a Bálnába, és megnézheti, ahogy egy óriás lépked Budapesten. Igen. Akár most.

Én tegnap mentem, a parkolón keresztül sétáltunk át az egyik melléképületből. Odabent folyt  a munka, készülnek az október végi átadásra:

A Bálna fejében pedig egy 1:500-as Budapest makettet találunk, amiben lépked egy ember, piros orrú zokniban. Igen.

Itt épp a Ferenciek terét keresi:

Ilyen kicsi mellette a Szabadság-szobor:

A Halászbástyára már kiment az összes halász, védeni a várost. A Mátyás-templomban húzzák a harangot, bőszen folyik a mise.

Nem lennék a BME-sek helyében!

A 96 méter magas Bazilika szeretne elbújni, de ilyen adottságokkal nehéz: