Misi cimborámmal ültünk be egy darabra a Centrál Színházba egyik este. Habkönnyű előadás volt (Francia rúdugrás címmel), ami után kedvünk támadt egy pár pohár bort meginni, mert azt úgy illik, vagy legalábbis mi így emlékeztünk. Éhesek is voltunk.

A címben látható hármas kritériumrendszert Misi fogalmazta meg, és jó ideig törtem a fejemet olyan helyen, ahol sokféle jó bor van, a felszolgáló ért is az ajánlásukhoz, jó a kaja és nyugodtan felnyeríthetsz, ha úgy tartja kedved, senki nem fog csúnyán nézni rád.

Ekkor jutott eszembe, hogy a DiVino Gozsdu melegkonyhás tesztjére invitáltak egy héttel korábban. Nem mentem el, mert továbbra is abban hiszek, hogy ha kíváncsi vagy a valódi teljesítményre, váratlanul kell érkezned, és lehetőleg nem az első napokban. Sokszor említettük ezt már a blogon, de nem győzzük újra hangsúlyozni: mi a városnak annak az arcára vagyunk kíváncsiak, amit bárki más is láthat, sajtóbelépők és hasonló kiváltságok nélkül. Ha el is megyünk meghívásokra, jellemzően nem azokról írunk.

Ez tehát remek alkalom volt, hogy kipróbáljam a DiVino Gozsdu ételkínálatát, kissé félve attól, hogy valójában kis tapasokat kapunk majd, amik inkább csak a borokat kísérik le a helyükre.

Tévedtem.

Az adagok mértani pontossággal egyensúlyoznak az elegáns és a kiadós közöshalmazában, és pontosan ez kellett nekünk. Nem akartuk degeszre enni magunkat, de azért az éhségünk megszüntetése is alapvető cél volt. A tányérokon látott cuccok kiválóan bélelték ki az üres helyeket, és hagytak helyet a boroknak is.

Ráadásul nagyszerűen voltak elkészítve. Az előttem lévő kacsahús, csakúgy mint Misi mangalicája, olyan omlós volt, hogy ha megérintetted a villáddal, elkezdett szétesni. A burgonyafánk remek volt, tökéletes ropogós-puha egyveleg, a lilakáposztát meg annyira megkívántam, hogy tulajdonképpen azért kértem ezt az egész tányért. Azért átnyúlkáltam Misi zöldségeit is megkóstolni, amik forrók, mégis ropogósak maradtak, tehát itt is tökéletes munkát végzett a konyha.

Az árak rendben voltak, főleg mert Misi fizetett. A kacsacombom 2390, a mangalica tarja 2890 forint volt körettel egyébként, utóbbi a főételek között az egyetlen négylábú. Összesen 15 ezer körül fizettünk három-három másfél decis borral (ez a "hozzad kocsmárosné" alapon ment, vagyis az árakra nem ügyeltünk) és a két főétellel együtt.

A borokat nem nagyon kell már bemutatnom senkinek, a következő öreg borász generáció fiatal kiadása a kínálat, akikről majd harminc év múlva büszkén mondjuk, hogy "nekem már akkor ő volt a kedvencem, amikor a DiVinóban locsolták a furmintját". A kiszolgálást pedig azért szeretem itt, mert nem lepődnek meg a fura kéréseken. Misi úgy szokott ugyanis bort rendelni, hogy elkezdi leírni az érzéseket, amit tapasztalni akar borivás közben (kicsit mesél a gyerekkoráról is, ha részeg), esetleg egy korábbi élményét osztja meg, amit szeretne újra átélni, de nem tudja mindezt egy borszótár választékosságával kifejezni. Nem ütköznek meg rajta, elkezdenek gondolkozni, és ajánlanak valami olyat, amire vágyott.

A hangzavar nagy, a hangfalakból mai zene szól, a lányok flörtölnek, a fiúk isznak. Minden a helyén van. Aki ezek együttállására vágyik, a legjobb hely a DiVino Gozsdu.

DiVino Gozsdu
Cím: 1075 Budapest, Király utca 13.
Nyitva: hétfő-kedd: 17:00 - 24:00, szerdától szombatig: 17:00 - 2:00, vasárnap: 17:00 - 24:00

Ha nem tudod, mi az a Debenhams, az se baj: egy idén kétszáz éves, londoni központú divatcégről beszélünk, aminek kábé 29 ezer alkalmazottja van, és ami főleg ruhákat, berendezési tárgyakat meg hasonlókat árul. Voltak már nálunk, kétszer is, mindkétszer súlyos buktával hagyták el az országot, először a kétezres évek elején, aztán idén januárban.

Egy forgatócsoportot viszont a jelek szerint itt hagytak, a 2013-as reklámkampányukhoz készített videóklippet ugyanis nálunk vették fel. Látszanak ilyen-olyan belső terek, lehet tippelgetni, hogy merre járunk, de az tuti, hogy a várban forgattak, meg a Margit-hídnál, meg a Petőfi Sándor utcában.

Máskülönben irtózatos a reklám hangulata, leszámítva a fehérneműs részt, azt jó, csak az meg nem annyira ünnepi. A szó karácsonyi értelmében.

Köszönjük, hogy beküldtétek.

És ha már a főváros, akkor itt a Budapest symphonic flash mobja abból a korból, amikor a bátor férfiak és nők még egy szál pulóverben ki mertek merészkedni a vadonba. Az ötlet egyébként nem eredeti, láttunk már sok hasonlót, de hát húsz éves a Concorde, és ennél sokkal nagyobb hülyeségekre is elkölthette volna a pénzét, miközben a szülinapját ünnepelte:

NE zárd be a cikket! Művészetről lesz szó, de esküszöm, érdekes lesz!

Szóval volt az a törés a múlt század elején, amikor a párizsi Szalon hanyatlásnak indult, aztán az impresszionista hullám után a közönség hirtelen elkezdte nem érteni, hogy mit is lát tulajdonképpen, a század második felére már érdemes volt LSD-vel a zsebünkben érkezni a kiállításokra, mára meg a többség azt hiszi a kortárs művészetről, hogy az valami kezelendő, ritka bőrbetegség.

Az Art Market Budapest pont azért jó, mert a húsz országból érkező ötszáz alkotó egyetlen lendülettel győz meg az ellenkezőjéről. Bár fogalmam sincs, mi a ritka bőrbetegség ellenkezője. (a gyakori?)

Szóval, kezdjük a lényeggel:

- a kiállítás ingyenes
- és elég nagy
- nagyon nagy
- kulturális programnak is jó, három órát simán el tudsz benn tölteni
- a Millenárison van, szóval könnyen megközelítheted
- tele van izgalmas alkotásokkal
- amiket meg is vehetsz
- de nem kötelező
- vigyél magaddal élelmet, vagy ugorj ki a Nemóba, de NE akarj odabent enni.

Menjünk sorba. A 'B' és "D" épületet több szinten is elfoglaló, tehát valóban óriási kiállításon bőven akadnak olyan képek és szobrok, amiket egy nemzetközi jelentőségű kortárs múzeumban sem lenne ciki mutogatni. Ez a kiállított műtárgyak értékében is megmutatkozik, hiszen bőven vannak itt milliós, tízmilliós darabok, bár nem feltétlenül ezek tetszenek majd a legjobban.

Lényeg, hogy van néhány olyan kép, ami ikonográfiailag értelmezhetetlen, viszont remekül mutat a nappali falán, időnként meg belefutsz olyanokba, amiket hosszan próbálsz értelmezni, mielőtt feladod.

 Ezelőtt a szótárból kivágott lepkefarm előtt például sokáig vakartuk a fejünket, akadtak is megoldási javaslatok, de végül inkább elmenekültünk:

Aztán ott van az a kisfiú, aki már akkor nagyon ijesztő, amikor még igazinak hiszed, majd megnézed elölről, és megérted, hogy miért van kint mellette a 18-as karika:

Hava Yolları, ugye?

Aztán akadnak olyanok, akiknek valószínűleg _túl_ sokat olvasták fel a Bambit gyerekkorukban:

Meg vannak egészen könnyedén értelmezhető műtárgyak, például ez itt, a La Grande Migration blokkban, ahol a pázsitos rész az EU, a nem pázsitos meg a nem EU:

Enni meg itt tudsz, de nem akarsz:

1700 forintért olyan szendvicset adnak, hogy a felétől már csak azért eszed meg, mert tudod, hogy mennyibe került. Pont emiatt nem kéne tovább enni, de az ember hajlamos a furcsaságokra.

És egyébként remekül érzed magad, repül bent az idő, bár nem feltétlenül a kortárs művek miatt. Mindenesetre a hoszteszek remek kiképzést kaptak, segítenek, ha tanácstalan vagy, mosolyognak és általában tudnak válaszolni a kérdésedre is. Vagy legalább próbálkoznak. A tér szellős, a képek, szobrok változatosak és olyan széles skálán mozognak, hogy mindenki talál majd olyan műtárgyakat, amik előtt hosszasan lehet ácsorogni, szemlélődni.

És még egy bónusz: a Mindspace alkotóbrigádjával együttműködve készítettek egy kis játékot is a szervezők. Kapsz egy A4-es lapot, és az arra leírtak szerint kell nyomoznod egy műtárgylopási ügyben. A feladatok miatt játékos módon sétálsz végig az egész kiállításon, képeket keresel, magán-, és mássalhangzókat gyűjtesz, mint a lopással gyanúsított képzeletbeli galériatulajdonos és bájos szerelme. Biztos létezik egy olyan világ, amiben a szerelmespár megfejti a titkot, majd ellovagol egy nem túl puccos étterembe, ehelyett nekünk csak annyi jött ki, hogy Dráz Nti AA, ami biztosan nem a megoldás. Kivéve, ha egy furcsa kémiai hatáson alapuló ceruzaelem valósította meg az évszázad műtárgyrablását.

Szóval: nézzétek meg, ezen a téli, hideg hétvégén jobb programot elképzelni sem tudnék, meg úgy általában is, sokkal könnyebben nem kerülhetsz közel a kortárs művészethez, mint az ingyenes Art Marketen.

Art Market Budapest 2013
Millenáris B és D épület
2013.11.28-2013.12.01.

A Rumbach Sebestyén környéke, pontosabban a fél város fel van túrva, de hát jönnek a választások, négyévente mindig ez van. Nem is erről szól a sztori: hanem a Rumbach ás a Madách kereszteződéséről, amit az elmúlt hetekben szétvertek, aztán újra összeraktak. De még csak nem is ez a lényeg: hanem az, hogy van itt egy rakás biciklitároló, amikhez tök logikusan bicikliket szoktak zárni a városiak. Viszont ahogy haladt az építkezés, a bringák útban lettek, és innen indul a sztori.

Nem is, innen:

Ezt a képet a Központ előtt lőttem. Látszik, hogy valaki még az aszfaltozás előtt kikötötte a lámpavashoz, aztán jöttek a munkások, és olyan történt, amire nem számítanál. Ahelyett, hogy a földbe döngölték volna a bringát, esetleg levágták volna az oszlopról, vagy halasztották volna a melót, megszenvedtek a feladattal és egy igazi win-win helyzetet teremtettek.

Kiraktam a fotót a facebookos oldalunkra, és rögtön jött egy komment, ami újra megerősített abban, hogy érdemes bízni a magyar útépítőkben. Bernadett aztán kérésemre egy külön levélben bővebben is kifejtette, hogy mi történt:

"Itt dolgozom a Rumbach Sebestyén utca elején. Néha bringával érkezem és a Madách saroknál lévő bringaoszlopokat szoktam használni. A felújítás miatt a P-bringaoszlopokat is fel kellett bontani, ezért az oda kikötött bringákkal együtt szépen átrakták az összes oszlopot a szemközti oldalra, és körbevették kerítéssel őket. Amikor délután végeztem és kerestem, két munkás is támasztotta a kerítést mosolyogva: valószínűleg őrszemként figyelték a járgányomat, amire sértetlenül találtam rá."

Erről eszembe jut egy sztori még Ferencvárosból: miután leparkoltam az autómmal, kiraktak egy megállni tilos mobiltáblát az utcára, és erre hivatkozva másnap reggel el is szállítottál a kocsimat, de nem a szomszédos utcába, hanem Észak-Budára, hogy aztán negyvenezerért visszaadják, ami az enyém volt. Azok szarfejek voltak. A belvárosban dolgozók viszont várakozáson felül jó fejek.

És még egy kis adalék a biciklis sztorihoz: kiderült, hogy a lefényképezett bicikli története még izgalmasabb, mint elsőre hinnénk. A képet látva kommentet írt ugyanis Barbara is:

"Banyek, asszem ez az én volt bringám - költözéskor otthagytam (alkatrészhiányosan) a volt irodánkban, mert el volt durván görbülve a váz egy ütközés miatt és lemondtam róla... azóta most látom először... úgy tűnik, valaki használhatóvá tette és azóta milyen jóra fordult a sora! Örülök neki, köszi a posztot!"

Gyorsan írtam neki is, és a következők derültek ki:

"Pár évig jártam vele, majd pedig elkezdett nagyon kacsázni és kiderült, hogy a villa és a váz felső átkötő rúdja (nemtom hogy kell pontosan mondani) teljesen el van görbülve. Nem tudom, hogy történt, több szerelőnél is jártam vele és mindenki azt hitte, elütött az autó. Pedig nem.

Azt tippelem, hogy valaki nekitolatott kocsival.

Mindenesetre akkor a Ráday utcában (a Púder épületében) volt az irodánk, és ez egy shared office volt az Artfront nevű belsőépítész céggel. Szinte mindenki bringás volt, és az egyik építész srác mondta, hogy van egy valamilyen bácsi (minden futár ismeri, én elfelejtettem a nevét) aki a görbe részeket le tudná cserélni, azaz tudna egy új vázat hegeszteni kb.

Agyaltam rajta, aztán teljesen véletlenül kaptam egy másik bringát, ezért a rózsaszín felkerült az irodában a galériára. Amikor szeptemberben elköltöztünk, pár más cuccal együtt otthagytuk, azzal, hogy majd odaadjuk valakinek alkatrésznek, vagy kitesszük lomtalanításkor, mert elég sok ritka és még használható alkatrész volt rajta.

Na, egy-két héttel később egy kollégám ott tekert el a Ráday-ban, és akkor látta a bringámat az utcán azaz úgy tűnt, hogy valaki elkezdte használni. Örültem neki, de még gondoltam is rá, hogy kellene nekik szólni, hogy elég veszélyes így járni vele és vigyék el a nemtommilyen bácsihoz.

De aztán persze megfeledkeztem az egészről.

Nahát ezt követően láttam meg a képet a FB-on, amit feltettél. Egy csomót nézegettem. Pár alkatrész egyértelmű: az ülés, a béna csomagtartó (senkinek nincs ilyen, mert nagyon ronda, de ilyen bringára nehéz kapni rávalót, ezért a Hajtiban ezt tudták adni), a dinamó (ez nagyon ritka, főleg ilyen gömblámpával), a villa felső része, a pedál, a csengő és a váltó, még a túl hosszúra hagyott fehér fékzsinór is... Ezek közül pár dolog szinte antik, ezért nagyon nem valószínű, hogy másnak is pont ez a kombináció lenne. Egy bringás haverommal megnézettem a képedet, ő azt mondta, hogy a váz geometriája olyan, hogy simán lehet, hogy valaki a villát és a felső rudat (ezek voltak elgörbülve) újrahegesztette (lecserélte), majd pedig átfújták, rátoltak két sárhányót, és ennyi. De persze biztosat csak akkor lehetne tudni, ha megkérdeznénk Artfrontékat, mi lett a rózsaszínnel szeptember óta."

Hát így.

Tanulságok:

1: a Rumbachnál dolgozó útépítők JÓ FEJEK
2: a néhány éve Ferencvárosban dolgozó közterületisek NEM AZOK
3: a bringáknak több életük van.

Egy nagyon szórakoztató építész készítette el a leendő házunk tervét (meg rendkívül tehetséges is - ezt ő külön kérte, hogy említsem meg rögtön az elején, ha szó van róla). Bártfai-Szabó Gábor az alaprajzok meg statikai tervek mellett rendszeresen küldözgetett nekem ajánlásokat, hová érdemes menni, mit kell feltétlenül meglátogatni a városban, és egyedi módon kommentálta is a posztjaimat, például:

A cikk korrekt, de elfelejtetted leírni, hogy bunkók. Ez fontos infó szerintem. Én szeretek oda járni, múltkor pl. a srác ránk ordított, hogy "mit akarunk?" A bunkóságot az eredeti Jégbüfében megszokta az ember, a cocializmusban felnőtt magyar igényli ezt, jó érzéssel tölti el a megaláztatás.

Valóban olcsóbb a szépséghibás sütemény, illetve azonos árengedmény vonatkozik a tegnapi sütikre. A kérdés viszont, hogy mit csinálnak a tegnapi csúnya sütikkel? A kérdést feltettem múltkor a pult mögött álló lánynak, de nem értette a kérdést.

Aztán egyszer telefonba említette meg a Holló műhelyt, mint a modern Don Quijote-történet főszereplőit, akik minden erejükkel igyekszenek megőrizni a hagyományokat, a népművészetet, nagyjából hiába. Valamennyire ez nyilván azon is múlik - a nemtörődömség mellett -, hogy hogy a kommunikációval kissé hadilábon álltak, állnak. Én például alig találtam róluk valamit a Google-ön keresztül, a blogjukon oda nem illő posztok mellett egy angol nyelvű ajánlásra sikerült csak bukkannom.

Pedig maga a műhely közel száz éves, családi vállalkozásban működik. Az elhelyezkedése szintén érdekes: a Vitkovics Mihály utcában találjuk az üzletüket, ami az egyik kedvenc belvárosi terünk, és a róla elnevezett, pörgő forgalmat felmutató Gerlóczy kávéház mellett található, így akár lehetne jól menő bolt is. Másrészt ez az a Bermuda-háromszög, ami sorra elnyeli a boltokat, valami különös Armageddont varázsolva az egyébként tök ígéretes környékre.

Ajándéktárgyakat, kerámiákat és festett bútorokat árulnak, elképesztő minőségben. Elég, ha csak körülnézünk az üzletben, beszippant az a fajta minőség és hagyomány, amit már kevés helyen lehet megtapasztalni. Egy olyan világba csöppenünk, ahol még nem találták ki, hogy a faanyagot hogyan lehetne kihozni könnyebbre és olcsóbban, hogyan lehetne olyan gyártástechnológiát fejleszteni, ami tömegesen készíti el ugyanazt fillérekből, még nem próbáltak meg az ár leszorítása érdekében semmit.

A hátsó műhely ajtaja például ilyen (ezt senki nem látja, rajtuk kívül):