Eredetileg az Appleblogra írtam erről a témáról egy posztot, de utána rájöttem, hogy ide is kívánkozik egy gondolat a múzeumok új lehetőségeiről. Szerintem ugyanis elértünk abba a fázisba, amikor végre felnőttként kezelhet minket az informatika.

Az alapsztori a következő: az Apple a legújabb mobil operációs rendszerének bemutatóján, idén nyáron felvillantott egy mellékesnek tűnő képességet: iBeacon. Sokkal többet nem tudott róla senki, azon kívül, hogy valami beltéri pozíciómeghatározásra alkalmas cucc. Olyasmi, mint egy GPS, de akár méteres vasbeton falak között is működik, sokkal pontosabb helymeghatározással.

Aztán egyre árnyaltabb lett a kép. Kiderült, hogy nemcsak erről van szó, a technológia lehetővé teszi az adatátvitelt is az eszközök között, így hirtelen vonzóvá vált a boltok számára.

Nem egy felfoghatatlan dologról van szó, gyakorlatilag annyi az egész, hogy apró jeladókat helyeznek el egy üzleten/plázán/parkolóházon belül, amik érzékelik a közelükben lévő okostelefonokat, tableteket, és képesek meghatározni ezek pontos helyzetét. Sőt ha már látják, tudnak vele kommunikálni is. Meg tudják mondani az eszköznek, hol van épp, képesek szöveges, képes vagy egyéb információkat megjelentetni a kijelzőn, sőt értesítéseket is küldhetnek a készülékekre. A legfontosabb az egészben az, hogy az információ helyhez kötötten érkezik meg. Nem kell hozzá gombokat nyomkodni, csak tenni, amit egyébként is szoktunk, és egyszerre csak megjelenik.

A technológiára alapvetően áruházak, üzletek ugranak rá első körben. Ha belép az ügyfél, a saját telefonján üdvözli a bolt, majd állandóan figyeli, merre jár. Ha például csizmát nézeget, ajánl neki más fazonokat, vagy épp küld neki egy kupont: ha megveszi az árut, kap mellé olcsóbban egy pár zoknit. Ha valaki egy élelmiszerboltban a tésztákat nézegeti, az iBeacon segítségével egy térképes alkalmazás el tudja vezetni az üzletben a szószokhoz. De ugyanez a technológia lenne később alkalmas a fizetésre is, a kuponok megszerzésére és beváltására vagy arra, hogy a parkolóházban könnyen visszataláljunk az autónkhoz.

Szerintem viszont sokkal több van a dologban ennél. Egy ilyen rendszer nem csak arra alkalmas, hogy ösztönözzön minket a vásárlásra, és hogy a bolti eladók helyett közöljön egyszerű információkat egy termékről. Az iBeacon képességeit sokkal jobban tudná alkalmazni egy egészen más intézmény: a múzeum.

Képzeljük el, hogy belépünk egy több száz festményből álló tárlatra. Kicsit elveszve érezzük magunkat. Rögtön a bejárat mellett hatalmas tábla áll, rajta a kiállítás bevezetője. A képek mellett megint egy rakás szöveg, amik sajnos a legritkább esetben érdekesek vagy figyelemfelkeltőek. Ha tárlatvezetőt kérünk, már jobb a helyzet, főleg ha tudja, mit csinál: sok érdekességet megtudhatunk egy-egy képről, a sztorik alapján kialakul bennünk egy kép a festőről, a korról, amiben született a kép, a különleges, egyedi technikáról. Arról, mire kell figyelni egy képen. Ezen információk nélkül napokig nézhetünk egy villámtól megriadt lovat, semmit nem értünk meg az egészből azon kívül, hogy szép, arányos, kifejező a festmény.

Később aztán sok múzeumban kitalálták, hogy a látogató kap a fülére egy fejhallgatót, amin egy előre rögzített szöveg mondja sorban az információkat, vezet végig a tárlaton vagy annak egy részén, sorban mindent elmondva, ami belefér néhány percbe. Ez nem sokban különbözik a kép mellé kitett táblától, arra viszont alkalmas, hogy a látogató szemének figyelme végig a kiállított tárgyakon maradjon.

Aztán az okoskütyük megjelenésével a múzeumok is elkezdtek az újabb az irányban kísérletezni. Appokat adtak ki, az Augmented Reality alkalmazások segítségével például lehetővé tették, hogy az adott kiállítási tárgy megelevenedjen. Nehezen tudjuk elképzelni például, hogy a görög szobrok valaha rikító színekben pompáztak. Ezek az alkotások letisztult, ízléses fehér márvány felületekként élnek a fejünkben, pedig már többször is kísérletet tettek arra, hogy megmutassák: ez csak a természetes kopás eredménye. Egy Augmented Reality alkalmazás például lehetőséget adhat arra, hogy a szobrokra a mobiltelefon vagy tablet kijelzőjén keresztül "ráfesse" ezeket a színeket a szoborra. Az AR markerek és QR kódok is egyre inkább beférkőznek a múzeumokba, ezek speciális, papírra nyomtatott utasítást tartalmaznak, amit az eszköz leolvas, és értelmez. Elvezet egy weboldalra, vagy fotót mutathat az adott alkotásról, mondjuk a restaurálás előtt.

Ezek azonban azt eredményezik, hogy az emberek megint nem a kiállított tárgyra fókuszálnak, hanem egy néhány négyzetcentiméteres kijelzőre. Azon kaphatjuk magunkat, hogy a kiállításon már senki nem nézi magát a kiállítást, csak játszadozik a kütyüjével. Mint a turisták a világ legmonumentálisabb épületei előtt: már veszik is elő a fényképezőgépet, és azon keresztül keresik a tökéletes beállítást, amit senki sem fog megnézni, mert úgy már nem ugyanaz. Ez annak az eredménye, hogy gyerekekként állunk a technológiai fejlődés előtt. Úgy játszadozunk a kütyükkel, mint aki nem tud betelni az új játékával, miközben ezek eredeti célja pont az lenne, hogy észrevétlenül segítse a mindennapjainkat.

Térjünk vissza az iBeaconre: szerintem ez pont erre jó. Hogy úgy kapjunk egy kiterjesztett múzeumi élményt, hogy közben nem veszítjük el a méltóságunkat.

Belépve a múzeumba az app aktiválja magát, rezeg egy rövidet a zsebünkben. Ha elővesszük, üdvözöl minket a kiállításon, és nagyjából megmutatja, mit láthatunk majd. Felajánlhat különféle útvonalakat, témák szerint mutatja meg, hogyan lehet vagy érdemes bejárni a tárgyakat. A másik lehetőség, hogy kihagyjuk a bevezetőt, és egyből az alkotásokra ugrunk. Tőlünk függ, mennyit tájékozódunk, és hogy mennyire megyünk az intuíciónk után.

Ha megállunk egy kép előtt, a rendszer pontosan tudja, mit nézünk épp. A telefonunkon megjelennek a fontosabb információk, képek. Vagy akár egy tipp: ezt a képet érdemes 10 méter távolságból is megszemlélni, mert csak akkor látszik a víztükör csillogása, közelről csak kék meg fehér ecsetvonásokat látunk sűrűn egymáson. Oda is tud kísérni a megfelelő pontra, hiszen látja, pontosan hol állunk épp.

Visszajelezhetünk, hogy az adott kép mennyire tetszett, ez alapján módosíthatja az útvonalat a program. Ha szeretnéd látni, hogyan fejlődött - az előző példánál maradva - a víztükör ábrázolása, és az egyes festők hogyan oldották meg a saját vásznukon, a program képes lehet egy kifejezetten vízhez kapcsolódó tárlatvezetésre. És nem kell folyton a telefonunkat bámulni, ezek a beavatkozások néhány másodperc alatt megtörténnek, ennyi idő, amíg lepillantunk, megkapjuk a személyre szabott információt, eligazítást, és megyünk tovább. De bármikor letérhetünk a megadott útvonalról, mindig pontosan olyan segítséget kapunk, amire épp szükségünk van.

És ehhez nem kell kinyomtatott papírlapokra, meg speciális pontokra irányítanunk a telefon kameráját, egy kis kijelzőn nézni a kiállítás, egyszerűen csak megjelennek, aztán eltűnnek az adatok, aszerint, hogy épp hol állunk, vagy mire vagyunk kíváncsiak. Aztán vagy megnézzük őket, vagy nem. Végre előáll a "nem mi vagyunk a technológiáért, hanem a technológia van értünk" állapot, amit én személy szerint már nagyon várok.

Nem tudom, hol lesz ennek a vége, de szerintem most: egyre kisebb, remekül átalakított lakásokat mutattunk be nektek, nem tudatosan, de így jött ki a lépés. Kezdtük tavaly télen, amikor a belsőépítészettel is foglalkozó városgazdász Amichay Éva megmutatta a 29 négyzetméteres földszinti lakásból kialakított csodás otthonát. Második felvonásként ugyanő idén nyáron mutatott egy másikat, ott ötven négyzetméterből alakított ki két remek, élhető, mindennel felszerelt lakást. Az egyiket egy alig húsz négyzetméteres szobából és tíz négyzetméteres galériából, de a két lakás átlaga így is már csak 25 négyzetméter. Aztán pár hete elmentünk abba a kéglibe, amit egy konyhából alakítottak át, mégis tök élhető lett a végeredmény.

És most elérkeztünk a végponthoz, az alfához, ahonnan szerintem már nincs hova tovább: Adrienn ugyanis egy vécéből alakította ki a lakását.

Azt hiszitek, szívatlak titeket, pedig nem: a hatodik kerületi ház gangjának a végén található tizenkét négyzetméteres lakás ugyanis eredetileg a szint közös vécéje volt, ezt választották aztán le, majd hoztak létre belőle egy összkomfortos lukat. A helyzet akkor változott, amikor Adrienn megvette a lakást, amit aztán a nappali munka és az éjszakai munka között újítgatott fel egyedül: kevés volt a pénze, ezért rengeteget kellett dolgoznia, hogy a lakás hatmilliós árát és a felújításra költött kábé ugyanennyit ki tudja termelni. De több hónapnyi önpusztítás után végül elkészült a művel, a vécébe bezsúfolt lakással, ahol minden van: hálószoba hangulatfénnyel, jól felszerelt konyha mosógéppel, használható, napfényes fürdőszoba és egy rakás szekrény, amibe még fitnessgépek is befértek.

 És a lakás tele van szerethető, személyes részletekkel: Madárkák a konnektor körül, szalag a lépcsőn, madáretető az ablak mellett, egyenként összegyűjtött fogantyúk, eper a gangon:

És sütit is kaptam, külön nekem készült:

A lépcsőház is menő: Adrienn majdnem mindenkit ismer személyesen, és mesélt egy játékról is, amit ismeretlen számú lakó űz hónapok óta. Kikerült egy műanyag boszorkány az egyik ablakba, majd az átkerült máshová. Mindig pakolgatják, néha Adrienn is. Aztán eltörött a boszorkány, egy időre abbamaradt a játék, de most Adrienn ismerőse beszerzett egy ugyanolyat, szóval megint megy a pakolgatás, a banya váratlanabbnál váratlanabb helyeken bukkan fel a lépcsőházban.

Hát így.

Néhány hete játékot hirdettünk, amiben budapesti titkos helyekről kértünk tőletek fotókat. Rengeteg pályamunka érkezett, fel is merült, hogy egy külön posztot szentelünk majd a képeknek.

Múlt pénteken zajlott a Nagy Közös Főzés, Kornéllal és Katával a még mindig kihalt Central Passage-ban találkoztunk, több más bloggerrel együtt. Meg persze az est házigazdájával, Mautner Zsófival, aki az Electrolux élménykonyhájában koordinálta a kezünket, és megmutatta, hogyan készítsük el a saját vacsoránkat.

Itt a videó az eseményről:

A mi csapatunkban képviseltették magukat legnagyobb arányban a férfiak, de szerencsére Kata igazi, tapasztalt konyhatündérnek bizonyult, így ő volt a konyhafőnökünk. Végül csak elkészült a sáfrányos-narancsos édesköményleves, az ötfűszeres kacsamell édes-savanyú lencsesalátával, meg persze a csokoládéláva vaníliás mangószósszal.

Szerintem nagyon tehetségesek voltunk, a hibáinkat megpróbáltuk nem észrevenni, és összességében egy jó kis estét töltöttünk el együtt. Köszi, Kata és Kornél, és mindenkinek, aki játszott velünk.

További képek az eseményről a galériánkban:

Eléggé felkapott téma mostanában mindenhol a Józsefvárosi piac bezárása (vagy nem bezárása), amit egyesek ujjongva, mások csalódással vesznek tudomásul. Mindenesetre kevés olyan sztorit hallunk az mostanában divatos ad hoc magyar törvénygyártás korában, amikor egy tulajdonos a rendőrséggel együtt sem léphet be arra a területre, ahonnan ki akarja dobni a bérlőit, mert a védelemmel megbízott cég elállja az utat.

Ez egy olyan világ Budapesten belül, ahol saját törvények uralkodnak - erre gondolhat bárki, aki ezt a sztorit hallja. Természetesen nagyon kíváncsi lettem erre a szubkultúrára, ami lehet, hogy nemsokára már csak emlék lesz. Először életemben szerettem volna bepillantást kapni a piac mindennapjaiba, hogy megörökítsem magamnak a látottakat. Mint egy fotós, aki egy kihalás előtt álló állatfajt akar utoljára lefényképezni magának.

Azzal viszont, hogy besétálok az árusok közé, és körülnézek, semmit nem tudok meg erről a világról. Ha nincs, aki körbevezessen, aki elmondja a szokásokat, aki bevisz az ismeretlen helyekre, nem ér semmit az egész. Éppen ezért jött kapóra a Hosszúlépés csapatának kínai túrája: az egykori Ganz művek környékén szerveztek egy két és fél órás sétát "Csontos Sára ázsiai gasztroszakértővel", aki évekig élt Kínában, és tanulmányozta az ottani kultúrát, legtöbbször a hasán keresztül. De nem csak Kínáról és a kínaiakról tud sokat, a túrák szervezése kapcsán a piac árusaival is kapcsolatba került, így otthonosan mozog itt.

A találkozó múlt szombaton volt, délelőtt 11-kor a Golgota téren. Szép kis csapat gyűlt össze, fizetett, aki online még nem utalta el a túra árát (mint például én), és elindultunk a Golgota téri lakótelep felé.

Itt Sára mesél a történetéről, szóba kerül Petőfi Sándor, akinek szobra van itt, és aki a kínai iskolai tananyag része (bemelegítésnek a közös magyar-kínai kulturális értékek csillannak meg), majd innen átsétálunk egy kevésbé ismert bejáraton a Ganz-telep területére.

Fontos tudni, hogy a Józsefvárosi piac nem erre a területre vonatkozik, vagyis mondjuk inkább úgy: egyelőre nem. A Kőbányai út két oldalának ugyanis más a tulajdonosa és az üzemeltetője, és más az elnevezése is. A Kőbányai úttól északra található a Négy Tigris, vagyis a Józsefvárosi piac. Ez a klasszikus, pléhbódés piac, ahol a mostani csetepaté zajlik a MÁV-val és a rendőrséggel.

A másik oldal az Euro Square vagy Európa Kereskedelmi Központ, itt a volt Ganz hatalmas rakodóiba, raktáraiba fészkelték be magukat a kínai árusok. Egyre többen lesznek, ugyanis ide költöznek a túloldalról lassan. Ennek a területnek számtalan tulajdonosa van, és önkormányzati rendelet értelmében itt elvileg nem lehet sem kisáruházi, sem vendéglátó tevékenységet folytatni. Ide látogattunk el, a Négy Tigrisbe nem szólt a meghívó.

Az egyik üzletsor végén találtunk is egy étkezdét, ahol Sára rögtön elkezdett kínaiul egyeztetni az ott dolgozókkal. Itt nem beszélnek más nyelven, ha nem tudsz kínaiul, elvesztél. A másik túravezetőnket egy héttel korábban nem is szolgálták ki emiatt - ha angolul vagy magyarul kéri, még az "étlap" szót sem hajlandóak megérteni. Mondjuk azzal sem lehetne sokra menni:

A bejáratnál a vendégkör összetétele jól mutatja magát: kínai, magyar, orosz ukrán, vietnami, mongol nyelven írták ki, hogy tilos a dohányzás.

Egyébként a kaja istentelenül jó. Nem tudom, a kissé illegál hangulat mennyire adott hozzá, de biztos, hogy alapból is kiváló kínai fogásokat szolgáltak fel. Feketeborsos marhát, szecsuáni Ma Po tofut, fonnyasztott bok-choyt, és kínai pirított tésztát.

Kaptunk a Mazdától egy új 3-ast azzal a kéréssel, hogy néhány napig használjuk, amire akarjuk. Csak dokumentáljuk a próbát - nyilván promóciós céllal. Mi meg arra gondoltunk, hogy akkor használjuk már valami értelmesre az új autót: vágjunk át vele Budapesten, méghozzá kétszer, és próbáljunk meg választ kapni arra a kérdésre, hogy melyik gyorsabb: ha a legrövidebb, belvároson átvezető útvonalat választjuk, vagy ha megkerüljük a dugókat, és végig az M0-n haladunk. 

Arra egyikünk sem számított, hogy a próba reggelén Budapest lakossága pánikszerűen elhagyja a belvárost és így teljesen életszerűtlen körülményeket teremt, de a végeredmény még így is érdekes. A videóból minden kiderül:

Disclaimer: a Mazda az Egy nap a városban blog hirdetője. Aki többet akar megtudni az autóról, kattintson ide.