Eredetileg az Appleblogra írtam erről a témáról egy posztot, de utána rájöttem, hogy ide is kívánkozik egy gondolat a múzeumok új lehetőségeiről. Szerintem ugyanis elértünk abba a fázisba, amikor végre felnőttként kezelhet minket az informatika.

Az alapsztori a következő: az Apple a legújabb mobil operációs rendszerének bemutatóján, idén nyáron felvillantott egy mellékesnek tűnő képességet: iBeacon. Sokkal többet nem tudott róla senki, azon kívül, hogy valami beltéri pozíciómeghatározásra alkalmas cucc. Olyasmi, mint egy GPS, de akár méteres vasbeton falak között is működik, sokkal pontosabb helymeghatározással.

Aztán egyre árnyaltabb lett a kép. Kiderült, hogy nemcsak erről van szó, a technológia lehetővé teszi az adatátvitelt is az eszközök között, így hirtelen vonzóvá vált a boltok számára.

Nem egy felfoghatatlan dologról van szó, gyakorlatilag annyi az egész, hogy apró jeladókat helyeznek el egy üzleten/plázán/parkolóházon belül, amik érzékelik a közelükben lévő okostelefonokat, tableteket, és képesek meghatározni ezek pontos helyzetét. Sőt ha már látják, tudnak vele kommunikálni is. Meg tudják mondani az eszköznek, hol van épp, képesek szöveges, képes vagy egyéb információkat megjelentetni a kijelzőn, sőt értesítéseket is küldhetnek a készülékekre. A legfontosabb az egészben az, hogy az információ helyhez kötötten érkezik meg. Nem kell hozzá gombokat nyomkodni, csak tenni, amit egyébként is szoktunk, és egyszerre csak megjelenik.

A technológiára alapvetően áruházak, üzletek ugranak rá első körben. Ha belép az ügyfél, a saját telefonján üdvözli a bolt, majd állandóan figyeli, merre jár. Ha például csizmát nézeget, ajánl neki más fazonokat, vagy épp küld neki egy kupont: ha megveszi az árut, kap mellé olcsóbban egy pár zoknit. Ha valaki egy élelmiszerboltban a tésztákat nézegeti, az iBeacon segítségével egy térképes alkalmazás el tudja vezetni az üzletben a szószokhoz. De ugyanez a technológia lenne később alkalmas a fizetésre is, a kuponok megszerzésére és beváltására vagy arra, hogy a parkolóházban könnyen visszataláljunk az autónkhoz.

Szerintem viszont sokkal több van a dologban ennél. Egy ilyen rendszer nem csak arra alkalmas, hogy ösztönözzön minket a vásárlásra, és hogy a bolti eladók helyett közöljön egyszerű információkat egy termékről. Az iBeacon képességeit sokkal jobban tudná alkalmazni egy egészen más intézmény: a múzeum.

Képzeljük el, hogy belépünk egy több száz festményből álló tárlatra. Kicsit elveszve érezzük magunkat. Rögtön a bejárat mellett hatalmas tábla áll, rajta a kiállítás bevezetője. A képek mellett megint egy rakás szöveg, amik sajnos a legritkább esetben érdekesek vagy figyelemfelkeltőek. Ha tárlatvezetőt kérünk, már jobb a helyzet, főleg ha tudja, mit csinál: sok érdekességet megtudhatunk egy-egy képről, a sztorik alapján kialakul bennünk egy kép a festőről, a korról, amiben született a kép, a különleges, egyedi technikáról. Arról, mire kell figyelni egy képen. Ezen információk nélkül napokig nézhetünk egy villámtól megriadt lovat, semmit nem értünk meg az egészből azon kívül, hogy szép, arányos, kifejező a festmény.

Később aztán sok múzeumban kitalálták, hogy a látogató kap a fülére egy fejhallgatót, amin egy előre rögzített szöveg mondja sorban az információkat, vezet végig a tárlaton vagy annak egy részén, sorban mindent elmondva, ami belefér néhány percbe. Ez nem sokban különbözik a kép mellé kitett táblától, arra viszont alkalmas, hogy a látogató szemének figyelme végig a kiállított tárgyakon maradjon.

Aztán az okoskütyük megjelenésével a múzeumok is elkezdtek az újabb az irányban kísérletezni. Appokat adtak ki, az Augmented Reality alkalmazások segítségével például lehetővé tették, hogy az adott kiállítási tárgy megelevenedjen. Nehezen tudjuk elképzelni például, hogy a görög szobrok valaha rikító színekben pompáztak. Ezek az alkotások letisztult, ízléses fehér márvány felületekként élnek a fejünkben, pedig már többször is kísérletet tettek arra, hogy megmutassák: ez csak a természetes kopás eredménye. Egy Augmented Reality alkalmazás például lehetőséget adhat arra, hogy a szobrokra a mobiltelefon vagy tablet kijelzőjén keresztül "ráfesse" ezeket a színeket a szoborra. Az AR markerek és QR kódok is egyre inkább beférkőznek a múzeumokba, ezek speciális, papírra nyomtatott utasítást tartalmaznak, amit az eszköz leolvas, és értelmez. Elvezet egy weboldalra, vagy fotót mutathat az adott alkotásról, mondjuk a restaurálás előtt.

Ezek azonban azt eredményezik, hogy az emberek megint nem a kiállított tárgyra fókuszálnak, hanem egy néhány négyzetcentiméteres kijelzőre. Azon kaphatjuk magunkat, hogy a kiállításon már senki nem nézi magát a kiállítást, csak játszadozik a kütyüjével. Mint a turisták a világ legmonumentálisabb épületei előtt: már veszik is elő a fényképezőgépet, és azon keresztül keresik a tökéletes beállítást, amit senki sem fog megnézni, mert úgy már nem ugyanaz. Ez annak az eredménye, hogy gyerekekként állunk a technológiai fejlődés előtt. Úgy játszadozunk a kütyükkel, mint aki nem tud betelni az új játékával, miközben ezek eredeti célja pont az lenne, hogy észrevétlenül segítse a mindennapjainkat.

Térjünk vissza az iBeaconre: szerintem ez pont erre jó. Hogy úgy kapjunk egy kiterjesztett múzeumi élményt, hogy közben nem veszítjük el a méltóságunkat.

Belépve a múzeumba az app aktiválja magát, rezeg egy rövidet a zsebünkben. Ha elővesszük, üdvözöl minket a kiállításon, és nagyjából megmutatja, mit láthatunk majd. Felajánlhat különféle útvonalakat, témák szerint mutatja meg, hogyan lehet vagy érdemes bejárni a tárgyakat. A másik lehetőség, hogy kihagyjuk a bevezetőt, és egyből az alkotásokra ugrunk. Tőlünk függ, mennyit tájékozódunk, és hogy mennyire megyünk az intuíciónk után.

Ha megállunk egy kép előtt, a rendszer pontosan tudja, mit nézünk épp. A telefonunkon megjelennek a fontosabb információk, képek. Vagy akár egy tipp: ezt a képet érdemes 10 méter távolságból is megszemlélni, mert csak akkor látszik a víztükör csillogása, közelről csak kék meg fehér ecsetvonásokat látunk sűrűn egymáson. Oda is tud kísérni a megfelelő pontra, hiszen látja, pontosan hol állunk épp.

Visszajelezhetünk, hogy az adott kép mennyire tetszett, ez alapján módosíthatja az útvonalat a program. Ha szeretnéd látni, hogyan fejlődött - az előző példánál maradva - a víztükör ábrázolása, és az egyes festők hogyan oldották meg a saját vásznukon, a program képes lehet egy kifejezetten vízhez kapcsolódó tárlatvezetésre. És nem kell folyton a telefonunkat bámulni, ezek a beavatkozások néhány másodperc alatt megtörténnek, ennyi idő, amíg lepillantunk, megkapjuk a személyre szabott információt, eligazítást, és megyünk tovább. De bármikor letérhetünk a megadott útvonalról, mindig pontosan olyan segítséget kapunk, amire épp szükségünk van.

És ehhez nem kell kinyomtatott papírlapokra, meg speciális pontokra irányítanunk a telefon kameráját, egy kis kijelzőn nézni a kiállítás, egyszerűen csak megjelennek, aztán eltűnnek az adatok, aszerint, hogy épp hol állunk, vagy mire vagyunk kíváncsiak. Aztán vagy megnézzük őket, vagy nem. Végre előáll a "nem mi vagyunk a technológiáért, hanem a technológia van értünk" állapot, amit én személy szerint már nagyon várok.