Margit és férje innen indultak, amikor megvették a lakást:

A végeredményt elnézve eszedbe sem jutna, hogy mi volt a kiindulási alap. Úgy minimalista, hogy közben nagyon színes, és hogy majdnem mindent a praktikumnak rendeltek alá. Pedig a hasonló belső terekben ez pont fordítva szokott működni, fotózni lehet, élni bennük már nehezebb. Mint egy dögös modell, aki csodásan fest a Vouge címlapján, otthon viszont egy hisztérikus Adolf Hitler, hosszú lábakkal, Photoshop nélkül.

Slusszpoén, hogy a fiatalos lakász nem egy huszonéves lány terveztette, hanem egy együtt 117 éves pár, akik úgy jellemzik magukat, hogy "már hosszabb ideje fiatalok". Alapvetően külföldön élnek, ez a 92 négyzetméteres budai lakás csak a második otthonuk, amit viszont az eddigi tapasztalataik alapján praktikusan rendeztek be.

Lássuk a sarokpontokat:

- sok a fehér, mert szeretik ezt a színt, de hogy kerüljék a steril hatást, rámentek a színes kiegészítőkre, textíliákra, növényekre. A padló valamivel sötétebb lett, és padlófűtést építettek be, hogy ha látványra mégis hidegnek tűnne a lakás, érzetre semmiképp se legyen az. Összességében azt mondják, hogy ezeknek az arányoknak köszönhetik, hogy mindig vidáman, örömmel ébrednek fel a budai lakásban.

- az előszobából nyíló kicsi dolgozószobát csak a négyszárnyú harmonikaajtó választja el a közös tértől, ami rendszerint nyitva van, hogy még tágasabb legyen az előszoba.

- imádnak főzni, ezért a konyhát mindennel felszerelték, egyebek közt egy extra erős szagelszívóval is, hogy kényelmesen tudjanak vacsorázni a barátaikkal a nappalival közös térben.

- a nagy kedvenc az intim tér, a háló-fürdő-egység. Nem akarták elrejteni a kétszemélyes kádat, ezért berakták a hálóba, ami egészen új funkciót adott a térnek, igazi relaxációs blokk jött létre. A kád mögött hatalmas, de szinte láthatatlan fehér szekrény van, ami rengeteg cuccot elnyel, de az egész lakás tele van észrevehetetlen tárolókkal.

A lakást ebben a formában könnyű tisztán tartani, levegős, jókedvű, praktikus, alaposan hangszigetelt, hogy meglegyen az intimitás, ráadásul az egész világon imádják, díjakat nyernek vele, brazil, libanoni, kínai lapok írnak róluk. Most meg eladják, amúgy.

Ha neked is menő lakásod van, alig várjuk, hogy a sorozatunkban bemutathassuk. Küldj levelet erre a mailcímre, és felvesszük veled a kapcsolatot.

Tavaly a Szépművészeti majdnem minden időszaki kiállításáról írtunk, okkal: egyrészt szeretünk a múzeumba járni, és örülnénk neki, ha minél többen tennének így, másrészt tök jó tárlatok voltak, amiket kár lett volna kihagyni.

Viszont most lezárult az év, úgyhogy elkértünk néhány izgalmas statisztikát, hogy lássuk, mik voltak a legnagyobb durranások. Először azt néztük meg, hogy mennyi látogató volt, évtizedes összehasonlításban:

Látszik, hogy milyen jó munkát végeztek a múzeum vezetői. A 2000-es évek elején még csak 2-300 ezer látogatójuk volt évente, aztán a sztárkiállításokkal az évtized közepére ezt a számot sikerült tartósan félmillió közelébe tornázni. Komoly visszaesés csak 2011-ben volt, de akkor egy tervezett átalakítás miatt eleve kevesebb látogatóval számoltak. Tavaly viszont megint sikerült félmillió fölé bevinni a látogatószámot.

Nyilván ennek köze volt az időszaki kiállításokhoz is, amiknek szintén megszereztük a statisztikáját. Két kiegészítés: a Caravaggio-Canaletto még bőven tart, és biztosan százezer fölött végez, a Cézanne-kiállítás meg 2012-ről húzódott át, de hát nem lehetett kihagyni ebből a grafikonból:

Egy kivételével mindegyik időszaki kiállításról írtuk, szerettük a furcsa Ueckert, Newtontól és Monica Bellucci melleitől természetesen megrészegültünk, Schiele gyönyörűen lehangolt, Caravaggiotól levágottfej-túladagolást kaptunk, Cézanne-t meg egyszerűen csak imádtuk. Lássuk, hogyan teljesítettek a cikkeink a látogatottsággal összevetve (a legnézettebb cikk értéke 100 pont):

Neten úgy látszik, népszerűbb a női mell, mint a valóságban, ami fura.

És akkor még egy őrületes statisztika: íme az elmúlt évtized legnépszerűbb időszaki kiállításai:

A tavalyi Cézanne elég szép helyre futott be, és szerintem biztos, hogy Caravaggio-ék is bejutnak százezer fölé, mire február közepén zárul a tárlat.

Hát így. Menjetek sokat kiállításokra 2014-ben is, mert Schopenhauer is megmondta, hogy a szenvedésektől csak aszkézissel, vagy a művészetek útján tudsz megszabadulni, és mivel az aszkézistől minden erőnkkel óvnánk titeket, inkább azt javasoljuk, hogy kulturálódjátok magatokat boldogra!

Voltak ugyan félelmeim a KoMod színház PszichoAn(n)alízis című darabjával kapcsolatban, és az okok közt még csak ott sem volt a szörnyű cím. Annál nagyobb élmény volt fél óra alatt eljutni az elutasítástól az őszinte rajongásig.

De haladjunk lassabban. A darab az Édes Annát dolgozza fel, olyan alaposan, hogy a végeredményre Kosztolányi is csak nehezen ismerne rá. De a felismerés után valószínűleg elégedett lenne. Az alapsztori megmaradt, csak az eseménysort áthelyezték a jelenbe, ami létrehozza a darab kevés gyengeségeinek az egyikét. A történet alapmotívuma, a cseléd-méltóságos úr-ellentét ma már sokkal kevésbé van jelen, az alkalmazottak nem annyira, vagy legalábbis nem úgy kiszolgáltatottak, mint száz éve, és manapság már nem nagyon akad Édes Annához hasonló karakter: aki hasonló megaláztatásokon esik át, minimum elküldi a kurva anyjába a főnökeit, aztán emberi ürüléket rejt el a lakás különböző pontjain, mielőtt távozáskor beletöri a kulcsot a zárba.

A kissé idejétmúlt alaphelyzetet tehát el kell fogadnunk, ahogy a Twilight-sorozatban a vámpírok létezését, a Gyűrűk urában meg a varázslókét, különben szétesik a konstrukció, de ez nem nagy áldozat, minimális toleranciával az első öt percben átesünk rajta. Főleg, hogy a kiszolgáltatottság, ha nem is ebben a formában, ma is létező jelenség, ahogy a hatalmaskodás tűrése, meg a tűrés közben felhalmozódó feszültség is.

És amúgy is könnyedén magával ragad a darab, így alig van esélyünk az apró logikai buktatókon fennakadni. Remek a színpad és a színpadkép, viszonylag kis helyre vannak összezsúfolva a színészek és a nézők, ettől nagyon intim az előadás és sokkal könnyebb átélni a szereplők nyomorát. Ezekből persze akad bőven. Anna csak szenved, de nagyon hitelesen teszi, és ami a fő, olyan érdekessé éli meg ezt a viszonylag egydimenziós, és a csattanót leszámítva kontraproduktív érzést, hogy végig leköti vele a figyelmünket. Szenved, amikor szenved, szenved, amikor nevet és ha kell, igazi könnyei vannak, harminc centire a nézőktől.

De jók a többiek is: a társulatban van olyan színész, akit néhány éve láttam már egy hasonló hátterű produkcióban, és akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy színpadon lenne a helye. Most viszont lényegében mindenki izgalmas volt, ami egyrészt csodálatos bemutatja az ember fejlődőképességét, másrészt meg ugye azt, hogy a színésznek csak egy jó alapanyag és egy jó rendező kell.

És most megkapták mindkettőt. A darab persze alapjáraton is izgalmas, a feldolgozásba viszont számos olyan elem épült be, amitől nemcsak korszerű, de formabontó is lett. A gazdagok súlytalan életét bemutató fogadás például, amelyikben a szereplők kizárólag közhelyekben, egymáshoz szólás-mondásokat pattogtatva kommunikálnak, telitalálat, ahogy a színpad közepére felhúzott átlátszó fólia is, amin az előadás végére ott van a házigazdák fiatalon meghalt lányának a felköhögött vére, Anna rúzzsal rajzolt szerelmes szíve és az abortált magzatának véres maradványa: ahogy haladunk előre a darabban, ahogy beleülünk az érzelmi hullámvasútba, úgy rakódnak egymásra a rétegek, és úgy lesz végül ez a fólia néhány elrontott élet pontos metaforája.

A PszichoAn(n)alízis nem hibátlan darab, de több a jó ötlet benne és szórakoztatóbban nyomasztó, mint a legtöbb előadás, amit az utóbbi időkben láttam. Szóval: ajánlott.

Itt lehet jegyet venni rá, érdemes.

Azt hiszem, Ádám múlt heti oshawa-diétás posztját és a jövő heti konklúziót nem is lehetne szebben átkötni, mint a város legnagyobb, legzsírosabb húsait bemutató cikkel. Köles-Karaj-Köles!

Ezt az élményt, ahogy magát az ebédet is, néhány napig azért emésztettem. Kábé másfél éve terveztem, hogy elnézek a Pléh Büfébe, akkor láttam István Kovács csodálatos riportját az óriási rántotthúsok földjéről, ahol horganyzott vaslemezek jelzik a határt. Egy 15. kerületi piacon, a Kolozsvár és a Darbó utca sarkán van a bódé, de felesleges körök helyett inkább mutatok egy képet a szabvány méretű cordon bleu-ről:

Ami itt persze gordon blue. Pedig az igazából ez:

Mondom azt is, miért érdekes a hús: mert 76 deka, köret nélkül. Krumplival és tartárral bőven egy kiló fölött járunk, szóval nem csoda, hogy kábé 2700 forintot fizettem érte, hiszen ez három normális embernek ebéd.

Ne próbálkozzál!

- mondja a tulajdonos, amikor 3000-et akarok hagyni nála. Esélyed sincs borravalót adni. Nem hagyja.

És különben is, azonnal dugd el azt a vegyszert!

- teszi hozzá, amikor meglátja a kezemben a kólát. Az egészséges életmód híve.

A Bádog büfé egyébként már 25 éves, a nyolcvanas évek vége óta vannak a helynek elévülhetetlen érdemei abban, hogy a környék átlagos koleszterinszintje ne süllyedjen a sztratoszféra alá. Állandó a közönség és a többség állítólag be is tolja az egykilós ebédeket, amiket különösebb finomkodás nélkül dobálnak a tányérodra. Kérsz egy húst, amit ugyanazzal a kézzel hajítanak a mérlegre, amit egy perccel korábban még megnyaltak, hogy átszámolják a pénzt. A tartármártást egy óriási flakonból öntik, adagonként kábé két decit. És ha belépne ide egy EU-ellenőr, azelőtt bablevesként végezné, hogy megmutathatná az igazolványát. De teljesen rendben van ez így.

A hangulat szuper, a főnök szórakoztatóan haverkodva beszél mindenkivel, az adagok meg hatalmasak. Ez például egy sima rántott hús, fél kilós:

És akkor kipakolva mindez otthon, a méretarány kedvéért a képen egy iPhone-nal, de odadughattam volna a fejemet is, vagy oda is fekhettem volna a hús mellé, vesztettem volna.

A felvágás csodálatos pillanata:

És mindez belülről, kibontva:

Nyilván senki sem várja, hogy mély elemzést írok a panír roppanásáról, az ízek harmóniájáról, a hús vágási technikájáról, esetleg a sajt beszerzési csatornájáról. Ez egy kurva nagy rántott hús, tíz dekánként 300 forintért. Ugyanúgy készül, gondolom, vagy 25 éve, és nagyon-nagyon jól laksz tőle. A krumpli még jó is, semmi fagyasztott vacak, és nem merném megtippelni, hogy mikor cserélték utoljára az olajat, amiben kisütötték, de rendben van. A tartár is.

Gyerekek, ez egy hatalmas hús, ami mellett minden hatalmas, más szempontból nyilván elemezhetetlen. Menjetek el és kóstoljátok meg! Remekül fogtok szórakozni! És vigyetek magatokkal még két embert. Ide:

View Larger Map

Pléh Büfé
Piac
Kolozsvár és a Darbó utca sarka

Figyelem, a poszt nem Budapestről szól, még csak utalás sincs benne a városra. Ettől függetlenül érdemes lehet elolvasni annak, aki szeret szenvedésről olvasni. Ja, és a poszt hosszú is, vigyázat.

Először úgy indult, hogy januárban megpróbálom kicsit megnyugtatni a december végén menetrendszerűen kikészített gyomromat, ennek kapcsán el is kezdtem a blogon egy vega helyeket tesztelő sorozatot (nemsokára folytatom). Aztán ez átfordult egy orvosi vizsgálatot követően egy ennél durvábbnak nevezhető candida diétába. Viszont totál felbosszantott a neten található, egymásnak ellentmondó információk tömege. Soha, senki ne tájékozódjon a Google segítségével az ételekről, különben egészen biztosan éhen hal.

Úgyhogy döntöttem. Drasztikus leszek és kíméletlen.

Már egy éve is eljátszottam a gondolattal, hogy megcsinálom az Oshawa diétát, amit úgy ajánlottak. Nem nagyon jártam utána, nem érdekelt a háttere, nem voltam kíváncsi a híveinek és az ellenzőinek érveire sem, igazából Zsombor barátom egyetlen mondata alapján kaptam kedvet. Ezt mondta ő:

Miután letelik a tíz nap, és először kezedbe veszel egy almát, beleharapsz, és elsírod magad.

Ez kell nekem, gondoltam, a diéta után elmegyek az egyik kedvenc éttermembe, kikérem a kedvenc kajámat, tuti orgazmus. Gasztronómiai értelemben, persze.

A módszert természetesen nem ebből a célból fejlesztették ki. Úgy olvastam, hogy ez egy "yang diéta", valamiféle spirituális cucc, segít kiegyensúlyozottabbnak, tettre készebbnek, határozottabbnak lenned. Meg úgy általában: kitisztít. Ezek sem hangoztak rosszul, noha fenntartásokkal fogadtam az állításokat.

A szabályok egyszerűsége miatt is megkedveltem. A szabály az, hogy ezeket eheted: hajdina, tönkölybúza, barnarizs, köles. Plusz víz és só. Semmi mást, csak ezt, bármilyen mennyiségben, tíz napig. Sütheted zsiradék nélkül, főzheted vízben, tetszés szerint vegyítheted, sózhatod. A pokolnak tűnt, de tetszett.

Végig, minden nap írtam az aznapi megpróbáltatásaimról egy-egy rövidet, szóval most következzenek ezek a jegyzetek. Több kérdésre keresnek választ. Például, hogy tényleg ki lehet-e bírni? Jobban érzem magam utána, vagy rosszabbul? Tényleg elsírja-e magát az első almától az, akit korábban leginkább a húson csillogó zsír és a csokoládéba rejtett cukor hozott ki a sodrából?

0. nap, kedd

A javaslat úgy hangzik, hogy lehetőleg 3-4 napig szoktassuk magunkat a diétára, ez idő alatt egy főétkezésünk kizárólag a felsorolt gabonákból álljon. Én ezt kihagytam, mert nem akartam túl hosszúra nyújtani a megpróbáltatásaimat. A kezdés előtt pár napig drasztikusan lecsökkentettem a cukor- és húsfogyasztásomat (nagyjából az ötödére, minimálisra), és azért tartottam egy nulladik napot, a sokk kizárása érdekében.

Reggelire elkészítettem egy tál forró vízzel felöntött kölespelyhet. Megsóztam. Kettőt kanalaztam, amikor eszembe jutott, hogy nagyon sürgős dolgom van valahol, és elrohantam otthonról. Valójában menekültem, szörnyű volt a cucc. Hazaérve viszont, dél körül már olyan éhes voltam, hogy bekanalaztam hidegen. Valamiért evés közben elkezdtem csücsöríteni a számmal, talán a majmokat utánoztam. Valamivel le kellett foglalni magamat, ezért lehetett.

Aztán megtaláltam a mentőmellényt: a kölesgolyókat. Ez olyan volt, mintha puffasztott kukoricapelyhet eszegetnék, ezzel kihúztam vacsoráig. De tudtam, hogy ez így nem oké, és nem szabad éheznem. Viszont vacsorára már nem mertem benyomni egy búcsú steak-et, mert tudtam, hogy annál nehezebb lesz másnap reggel.

Végül egy vegán étteremben kötöttem ki, ahol pont a megfelelő élményt szereztem (eleinte posztot akartam írni belőle, de nem találtam benne semmi jót). Tehát: rájöttem, hogy ha nincsenek elvárásaid azzal kapcsolatban, hogy finom lesz, akkor jobb. Ha elmész egy vegán étterembe, még bizakodsz. Talán lesz egy utolsó élmény. Pedig nem. Újabb csalódás következik, amit nehezebb kiheverni, mint az állandó sivatagot. Jöjjön hát az elvárások nélküli pokol!

Otthon azért még ráküldtem egy-két bundás kenyeret erre a gondolatra.

1. nap, szerda