A Bethlen Gábor utca Thököly út felőli oldala jó sűrű hely. Csak egy száz méteres szakaszon, az utca egyik oldalán találunk kozmetikust, fodrászt, virágboltot, két vegyesboltot, egy italboltot, ruhaboltot, pékséget, trolivégállomást. És ezeket a régi neonbetűket, amik alatt most is egy műhely áll...

...a kirakatban egy köszörűs babával. Régebben mozgott is a bábú, köszörülést imitált, ma már mozdulatlan. A kirakatban még nyolc-kilenc kés is látható, csak úgy mutatóba. Itt ezzel foglalkoznak.

Az ajtón benézve egy idősebb urat pillantottam meg, ahogy épp kiszolgált egy nénit. Azt gondoltam, ha ő elmegy, bőven lesz időm beszélgetni a mesterrel, de egymásnak adták a kilincset az emberek. Tettem egy kört, mire visszaértem, pont szerencsém volt. Bemutatkoztam Herczog Jánosnak, a tulajdonosnak, elmondtam, mi járatban - udvariasan megkért, hogy később kerítsünk sort a beszélgetésre, mert rengeteg a dolga. Ezeket csak azért írtam le, hogy lássátok: nem unatkozik egy műköszörűs ma sem.

Nem tudom, gondolnátok-e a képről, de János 80 éves. Én nem gondoltam.

Pár óra múlva már tudott fogadni, és elkezdett mesélni. Rögtön egy sokkoló évszámmal kezdett János: a köszörűs cég, amit visz, 1926 óta létezik. Még az apja alapította, aki azonban korán, 1936-ban meghalt, így a felesége vehette át özvegyi jogon az üzletet. Herczog János 1948 óta dolgozik köszörűsként, először egy kollégája műhelyében, aztán szövetkezetben, később itt, a Bethlen Gábor utcában folytatta az kések, ollók, korcsolyák élezését.

Ahogy ez lenni szokott, a jelen pillanat felé közeledve a történet egyre komorabb lesz. A fiatalok már nem járnak köszörülni késeket, inkább vásárolnak újakat - meséli János. A műanyag nyelű kések eltörnek, szintén használhatatlanok lesznek. Ő még egy ideig foglalkozott ezek pótlásával is, de aztán meghalt a nyelező mester barátja. Azóta csak élez. Vannak olyan törzsvendégei, akiknek még a nagyszüleit szolgálta ki ugyanitt.

De a szakmát már nem nézik mesterségnek többé, és hozzá nem értők foglalkoznak vele - teszi hozzá szomorúan. A kerületben három köszörűs meghalt, így az ő kuncsaftjai hozzá jönnek, szóval nem unatkozik. Napi tíz órát dolgozik, mert amióta a feleségét is eltemette két és fél éve, a vevők kiszolgálása is az ő feladata lett. Utazásra nem sok ideje megy el, szemben lakik egy önkormányzati albérletben. Mivel ennek majdnem duplájára emelték a bérleti díját, nem hagyhatná abba a munkát akkor sem, ha akarná, a nyugdíjából csak a számlákat tudja kifizetni.

Meg látszik, hogy dolgozni akar. "Különben mit csinálnék? Egyedül üljek otthon, a lakásban?" - kérdezi. És bírja, korához képest fiatalosan mozog, és amire a fenti leírásból magunktól nem következtetnénk: tud mosolyogni is.

Bekérezkedtem a hátsó műhelybe, amin szintén meglátszódnak az évtizedek:

Herczog János tehát egy igazi budapesti jelenség, a kerület meghatározó arca, aki egy helyben és talpon végigköszörülte az elmúlt 66 évet. Egyébként idén megkapott egy Erzsébetváros mestere kitüntetést is, ami egy meglepően jó fej kezdeményezés az önkormányzat részéről:

Térjetek be hozzá, élezzétek meg a késeteket, és kérdezzétek bátran a múltról.

 A "mester"-sorozatunk további részei voltak:

Nyolcvanhárom éves órásbolt a Bethlen Gábor téren
A Wesselényi utca menő: Igrinyi cukrászda (legutóbb úgy láttam, bezárt)
A Wesselényi utca menő: Kisméretű női cipők
Kovácsműhely Budapesten
A hegedűkészítő, aki még sosem készített hegedűt

Herczog János
Cím: Budapest, VII. kerület, Bethlen Gábor utca 8.

Zsuzsannának köszönjük a tippet.

A Műcsarnokba mentem el tegnap A város entrópiája című kiállításra. Bizarr vonzalmat érzek minden kiállítással kapcsolatban, aminek a nevében ott van a város szó, igen.

Az entrópia egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi. Ha egy rendszer adiabatikusan zárt (vagyis a környezetéből nem vesz fel hőt), akkor a rendszerben lejátszódó spontán folyamatok során a rendszer entrópiája mindaddig nő, amíg be nem áll az egyensúlyi állapot. Egyensúlyi állapotban a rendszer entrópiája maximális. forrás: Wikipedia

Ennyit tehát a címről. A kiállítás ennek megfelelően a várost is ezen a szűrőn keresztül mutatja be, úgy szemléli ezt a képződményt, mint egy folyamatosan változó, rendezetlenségek sokaságából összeálló valamit, ami a maximális entrópia felé tart.

Az Egy város entrópiája a düsseldorfi Julia Stoschek Collection nemzetközi utazókiállítása. Julia Stoschek műgyűjtő, akit elsősorban az "időalapú médiumok" érdeklik. Videós műalkotásokat vásárol tehát, nem is keveset: minden évben új tárlatot mutat be Németországban. Ő:

fotó: Florian Sommet, Düsseldorf

A Műcsarnokban tehát videófelvételeket lehet nézni, ezt már leszögezhetjük. Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy "miért kellene ehhez múzeumba menni, letöltöm a netről", szólok, hogy a Műcsarnokban hihetetlenül izgalmasra sikerült a felvételek bemutatása. Sőt a bemutatás módja szerves része annak a hatásnak, amit közvetíteni akarnak a felvételekkel. Annak ellenére, hogy Düsseldorfban egy ipari épületet alakítottak át kiállítótérré, Budapesten pedig meg kellett elégedniük egy szigorúbb, neoklasszicista belsővel, az utóbbival megvalósuló kontraszt miatt még ütősebb lett az egész.

Ahogy belépsz a kiállítótérbe, hatalmas falfelületekre vetíti egy rakás diavetítő mindig ugyanazt a képet. A belső térben visszhangoznak a kattanások, a váltások között szinte zúg a füled. A tér közepén egy kisebb kockát helyeztek el, belépve egy filmet látsz, ahogy egy férfi dobál a vízbe dolgokat. Még sosem voltál olyan kocka alakú térben, amiben az egyik oldalt teljes egészében kitölti egy film, furcsa érzés, kicsit elszédülsz tőle. Elidőzöl, amennyit szeretnél.

Rögtön háromfelé mehetsz innen, a főhajó és a két mellékhajó is felkínálja magát. Távoli zajok szűrődnek feléd, egy ugatás, csörömpölés visszhangzik a termekben. És ha ettől nem szellemülsz át teljesen, akkor ettől biztos: kora délután van, egy lélek sincs körülötted. Csak te bóklászol.

A sarokban egy tévé, előtte egy kanapé vagy babzsákok, azok mellett fejhallgató. Ha akarsz, leülsz, ha nem érdekel, amit látsz, továbbmész. A kis "moziban" egy csomó irodai szék várja, hogy ráülj, ekkor kiengedi magából a levegőt, a fenekedet szinte a földre ejti, szemben veled egy kisautó próbál meg felkaptatni egy város külkerületében a dombon, és minden egyes alkalommal vissza-visszagurul. Csattanó nincs, nem sikerül neki, de kepeszt, mint malac a jégen. A terem mellett hajléktalanokról felülről készített fotókat vetítenek a földre. Pontosan úgy nézel rájuk, ahogy mindennap szoktál: lefelé nézve.

Kimondani is durva, de ebben a gasztroposztban a budaörsi Obiból jelentkezem. Durva, mi? Itt működik egy lelkes konyha, aki a munkásoktól kezdve a környező irodaházakig ide vonzza az embereket. Fasírtra, sültekre, főzelékre, rakott krumplira. Ott ül egymás mellett a fehér- és a kékgalléros, ugyanazt tömve a szájába, megvalósítva a testvériességet, a világtörténelemben először.

Nem valami kifinomult élményt akarok megosztani veletek, félre ne értsetek. De az a műfaj, amit itt lehet tapasztalni, nagyon ritka lett mindenfelé, nemcsak Budapesten. Ez:

lelkesen, szívvel főzni finom magyaros ételeket, semmit sem kisajnálva, úgy, ahogy a nagymamák csinálják ezt vasárnap délben

Mert az haute cuisine-nak egyre több kiválóságával találkozunk Budapesten, meg ugye ott vannak azok a helyek, amik nem bírtak felnőni a gasztronómiai nagyságokhoz, és eltűntek. Maradtak még azok, akik a lehető legolcsóbb alapanyagokkal, silány ételekkel próbálják megtermelni a hasznot a sovány árakon, meg ott vannak azok a helyek is, ahol egyszerűen csak átverik az embereket, és abból élnek meg.

És nagy ritkán lehet belefutni az itt látható jelenségbe. Becsületes, zsíros, fűszeres, nincs jobb szó rá: odabaszós ételek, amiket öröm zabálni.

Nem fogom elemezgetni az ételek ízét, mindenki evett már egy jó sültet, egy jó ragut. Ez olyan. Inkább csak megmutatom ezt a képet:

Vagy ezt:

Mischung a la Szucs.

A héjában sült krumpli zseniális, a tokány szintén, a pulykafasírt is egy olajban tocsogó műremek. A fűszerekkel kissé megszalad a kezük, de hát istenem, ők így szeretik. Egyszer a lasagnéban még római köményt is találtam, ami elsőre meglepett. Szóval még kísérleteznek is, nem mindig a jó irányba, de jó szívvel.

Én nem mondom, hogy a belvárosból most autózzatok ki ezért, de ha az M1-esen jártok, vagy esetleg a környező bevásárlóközpontokban shoppingoltok, és éhesek vagytok, ide ebédidőben (minél közelebb a délhez) érdemes ellátogatni. 600-800 forint egy étel, és nem kell félni, jó nagy adagokat adnak.

A kissé szkeptikus Misi barátomnak egyszer azt mondták, gondolkoznak egy étterem nyitásán is. erre Misi ezt válaszolta, idézem: "Ne csináljátok. Elkurvultok."

Meglepődtek.

OBI Budaörs
Cím: 2040 Budaörs, Budapark
Dél körül menjetek, késő délutánra már csak túró rudit kaptok

update: köszönjük a 444-nek a poszt ajánlását. Nagyon gyorsak a srácok, látszik, hogy egész nap várják az írásainkat. Szétszednek!

A szerkesztőségükben egyébként nem lehet nagy az egyetértés, hiszen nemrég Bede Márton cikkében olvashattuk, hogy

Az evésnek egyáltalán nem kell mindig kifinomult, intellektuális tevékenységnek lennie. Ép ésszel senki nem vonja kétségbe, hogy amit a Michelin csillagos éttermekben sok pénzért felszolgálnak, az kiváló. Mindig kiválót enni viszont olyan, mint azok a görcsös emberek, akik az otthoni kanapén is nyakkendőben néznek tévét, ahelyett, hogy kényelmes, lyukas alsónadrágban és szakadt, ételmaradékos pólóban heverésznének. Soha ne bízzunk meg olyan önjelölt gasztroszakértőben, aki nem képes beismerni, hogy bizonyos élethelyzetekben szeméttel tömni magunkat pont ugyanakkora élmény, mint más élethelyzetekben Jironál szusizni.

Úgy jártunk mint a sapkanélküli nyuszi.

update2: A linket azóta átirányították, szerencsére megtaláltuk a 444 cikkjének teljes szövegét, hogyaszongya:

Veletek volt már ilyen?

Még decemberben küldte át Évi a linket, hogy dejó, újcirkusz, menjünk. Ránéztem, persze, menjünk. Megvettük a jegyeket, az előadás napján el a Müpába, fel a Fesztivál Színházba. Még meg is jegyeztem magamban, hogy itt volt az a cirkuszos dolog is, amire legutóbb beültünk.

És még akkor sem esett le.

Évi nyitotta ki a műsorfüzetet, és nézett rám ijedten. Kissé tartva attól, milyen reakciót vált ki belőlem, felém fordult: ezt az előadást láttuk a múltkor is.

Egy pillanatra úgy vagy vele, hogy felállsz és keresel valami más programot arra az estére. Vagy hazamész csalódottan. Nem tűnik logikusnak végigülni ugyanazt az előadást úgy, hogy akkor sem voltál oda érte, amikor először láttad (egy poszt is született még nyáron erről az élményről). Az meg végképp hülyeség, hogy csak azért szenvedsz, mert fizettél érte. Aztán mégis maradtunk, gondoltam, jó tanulság lehet nekem visszaolvasni, mit írtam a társulatról korábban.

Meg hát ha már kétszer fizettél érte... Nem!

De megérte ott maradni. Sokkal jobban tetszett az előadás, noha szóról szóra, mozdulatról mozdulatra ugyanaz volt.

A véleményem változása egyrészt annak köszönhető, hogy jobb helyen ültünk, az első sorok egyikében, míg legutóbb csak a középerkélyre kaptunk már helyet. Jobban lehetett látni az artisták mozdulatait, erőfeszítését, és az arcát, ahogy megpróbálnak ebből semmit sem mutatni. Monumentálisabbnak tűnt a díszlet, a fények, meg egyáltalán, közvetlenebb kapcsolatba kerültél az előadással a színpadtól néhány méterre. Teljesen elbűvöltek egyes jelenetek, a madarak repülése - ahogy egy rövid rúdon egyensúlyoznak egy kézzel a tollal díszített, fekete ruhába öltözött artisták - azóta is a szemem előtt van. A zene tökéletesen rásegített az egészre, noha időnként túl harsányan váltott stílust és hangerőt.

Az előadáson a fél év alatt egyébként nem változtattak, így tényleg csak magamnak köszönhetem, hogy most elbűvölt, korábban meg egy "nem volt rossz"-szal elintéztem. Persze továbbra is úgy éreztem, hogy a dramaturgián lehetne javítani, vagy egyáltalán kitalálni valami kézzel foghatóbbat, mégsem tűnt ez másodszorra olyan nagy mulasztásnak.

Később próbáltam rájönni ennek az okára. Miért nem volt fontos decemberben az, ami fél évvel korábban még elrontotta a rajongásomat? Igen, közelebb voltam a színpadhoz, de ez nem a teljes magyarázat. Inkább arról van szó, hogy befogadóbb hangulatban voltam. Nem voltak elvárásaim, nem volt bennem a korábbi lelkesedés: na, végre a magyar előadók is megmutatják, hogyan kell újcirkuszt csinálni! Talán abban reménykedtem, hogy a pénztelenség kikényszeríti a kreativitást, és inkább egy Cirkus Cirkör Undermänt láthatok, semmint egy jóárasított Cirque du Soleilt. Túl sokat vártam egy frissen alapított társulattól, ami végzős növendékekből állt, egy olyan helyen, ahol az újcirkusznak még nincs előzménye.

Hazaérve gyorsan megkerestem a korábbi posztomat az előadásról. Megnyugodtam: nem állítottam az írásomban semmi olyat, amivel ne értenék egyet a második, módosult tudatállapotomban. Vagyis objektív tudtam maradni, amennyire ez lehetséges. A hangsúlyt azonban most máshová helyezném a mondatokban: a Recirquel műsora izgalmas, látványos mesevilág, a kohézió az egyes jelenetek között laza, de ez nem nagyon zavaró. Másodszorra.

Úgyhogy hajrá, Recirquel. Márciusban új előadással készülnek, A meztelen bohóccal, úgyhogy számíthatnak rám az első sorokban.

Valahogy úgy történt, hogy az Appleblogra kommentelt valaki Simon István Facebook-azonosítóval egy jópofát, én meg rákattintottam a profiljára. Onnan meg a munkahelyére, a Mészáros utcai zöldségboltra. Rutinból ránéztem a posztokra, amiket már jó rég nem frissítették, aztán elkezdtem mosolyogni. Aztán nevetni. Aztán röhögni. Úgy olvastam végig a teljes Facebook-oldalt, az összes bejegyzést, mint valami Kázmér és Huba képregényt.

A kedvenceim:

Én mondjuk utálom, ráadásul már-már idegesítően egészséges, de ha szeretitek, vigyetek tőlem csicsókát. Állítólag most van a szezonja. Házi lekvárok is érkeztek, köztük a már jól ismert 1kg-os szilvalekvár.

Érkezik még bio gránátalmalé Grúziából (vadon termő gránátalmából préselik), 1l 1550 ft, igazán csekély összeg az örök élet lehetőségéhez képest.

Szóval nézzetek be az üzletbe, és az se tántorítson el benneteket, ha a megszokott kedves és csinos hölgy helyett időnként egy-egy marcona alak áll a pult mögött. A társammal muszáj néha beugranunk zárásra, és olyankor úgy kell viselkednünk, mintha igazi főnökök lennénk.
/Ha nem láttok senkit a pult mögött, akkor a sarokban olvasunk.Köszönjetek hangosan!/

Egy szó:MEDVEHAGYMA.
Szerdától hagyományos, jövő héttől bio minősítésű.
...
Van egy jó receptem is:
Félkilós szték (nekem) közepesen átsütve, hasábburgonyával, barbecue szósszal.
Ja, és a tetején egy medvehagymalevéllel. Isteni!

Sajnos nagyon kevés lájkoló volt az oldalon (jelenleg 84 darab), főleg ahhoz képest, hogy a megszokott, mára már unalmassá vált céges közösségi kommunikációhoz képest ez szépirodalom. Olyan kifinomult önirónia és humor sütött a bejegyzésekből, ami önmagában szórakoztató, hát még ha mögé képzeled, hogy ezt tényleg egy zöldségbolt-tulajdonos írta.

Azonnal írtam Istvánnak, aki kissé furcsállta a dolgot:

Én lennék az értelmi szerző, és értetlenül állok a lelkesedésed előtt. Ezzel együtt szívesen látunk a boltban, bár nem tudom, hogy eléri a te vagy az olvasóid ingerküszöbét egy egyszerű zöldségüzlet.

Így hát elmentem.

És nem is értem, miért szerénykedett István, hiszen az üzlete 1935 óta üzemel megszakítás nélkül zöldségesként. Nem merte állítani, hogy ez a legrégibb zöldséges Budapesten, de közel lehet hozzá.

Az üzletben a szokásos friss zöldség-gyümölcs felhozatalon túl ilyeneket találtam.

Házi lekvárok, István felesége készíti:

Erdélyi zakuszka, ezt közösen a család, szabad tűzön, jó társaságban:

Gyümölcslevek: