A sorozat legutóbbi részével elérkeztünk a csúcsra, a wc-ből kialakított lakást bemutató cikkünket olyan sokan néztétek meg, hogy egy közepes méretű magyar szerkesztőség is megirigyelte volna a számainkat aznap, nem is próbálkozunk tovább még kisebb lakást keresni: nem fog menni.

(Egyébként de, látótérbe került már egy 7 négyzetméteres)

Helyette visszatérünk az alapokhoz, a normális méretű, szépen átalakított lakásokhoz, egészen pontosan Linda Vadász utcai romantikus kis ötven négyzetmétereséhez. Ami ugyan nem vécéből vagy műtrágyagyárból lett átalakítva, de attól még tele van használható, remek ötletekkel és meglepetésekkel.

A legnagyobb meglepetés maga Melinda: modellalkatú-, és megjelenésű lány, nem is belsőépítészet a foglalkozása, ehhez képest a két kezével varázsolt ebből:

 Valami ilyet:

És mindezt egész olcsón, köszönhetően a sok saját munkának és a remek ötleteknek. A hideg burkolást és a gépészetet leszámítva Linda mindent maga csinált a barátjával. Ott vannak például a konyhabútorok: mutatós darabok, nem igaz? Közben a legolcsóbb, legegyszerűbb IKEA faktumról van szó, csak lemarták róla a steril fehér borítást, és raktak rá némi intarziát:

Ugyanígy állt össze a romantikus, századfordulós darabnak látszó franciaágy is, amiből a keret, meg az egész, amit láttok, tízezres tétel volt, ennél valamivel többe került a faragott díszítőelem a fejrésznél, de az egész körülbelül ötödannyiba került, mint egy új ágy, és ötször annyira hangulatos. Szóval 25-szörös az egy forintra jutó hangulatmutató.

A tér egyébként is nagyon kellemes, a nem túl nagy alapterülethez és a sok praktikus részlethez képest kimondottan tágas és következetesen szerethető, egyebek között az Erdélyből beszerzett régi bútoroknak köszönhetően, amiket Lindáék hoztak Magyarországra, és ők is újították fel őket (erre a mailcímre írva tudtok tök jó áron hozzájutni hasonló, meg teljesen másmilyen antik bútorokhoz). 

És van még nagyon sok személyes apróság. Például azok a piacokról összegyűjtött kották, amikkel betapétázták az előszobaszekrény környékét. És így tovább.

A lakás körülbelül 12 millióba került, a felújítás körülbelül 3,5-4-be, 16 millióból meg is volt az egész felújítás, cserébe egy nagyon jó hangulatú, belvárosi lakása lett Lindának.

Ha te is szeretnél átverések nélkül, a legmegbízhatóbb, tehetséges stáb segítségével menő lakást magadnak úgy, hogy nem merülnek fel felesleges költségek, nézd meg az Egy nap a városban blog új szolgáltatását, az Én menő lakásomat, ahol közvetlenül is elérheted a legmegbízhatóbb kivitelezőket és legötletesebb belsőépítészeket. Lindát is.

Egy hozzánk intézett privát levelet osztunk meg veletek, és a válaszunkat rá. Mert azt gondoljuk, fontos, hogy néha ezekről is beszéljünk.

Egyébként pont a napokban jelent meg Csaba írása a Ferenciek teréről, aminek valóban pozitív a végkicsengése, de tartalmaz bőven kritikát is: minek építenénk 21. századi belvárost, ha elkövethetjük újra a hetvenes-nyolcvanas évek baklövéseit?

Tehát nem leszünk mi azért Magyar Krónika.

És valóban értetlenül és szomorúan állunk a négyéventetavaszra gyorsanvalamitgányoljunk jelensége előtt, és az előtt is, hogy ez bárkinél egyáltalán átmegy. Mert átmegy.

És ha valaki kétségbeesett próbálkozással azt állítaná, hogy a Váci utca és a Batthyány tér burkolata valami kortárs műalkotás akar lenni, akkor annak üzenem, hogy az Ürömi utca 47-ben már megpróbálták, és nem működik:

Komolyan vehető indiaiból alig akad néhány Budapesten, óriási mázli, hogy legalább egy azért van: a Pannónia utcai Pándzsáb Tandori. Ez a hely még Mumbaiban is életképes lenne, akár a minőségre, akár az árra, akár a tragikus belső kialakításra koncentrálunk. Sokat pont a dizájn miatt szólják le, de hát Magyarország, és persze a világ is, tele van olyan emberekkel, akiknek nagyon kiforrott véleménye van az indiai konyháról úgy, hogy még csak Indiában sem jártak.

De ez nem is baj.

Hiszen az az érv, hogy csak az mondjon ítéletet a középkorról, aki át is élte, nyilvánvalóan csak rendkívül egyszerű emberek fejében merül fel. És senki ne hallgasson ilyen emberekre. Szóval: attól még, hogy nem jártál Indiában, nyugodtan lehet véleményed egy indiai étteremről, de a világért se a dizájnból indulj ki, csakis az étel minőségéből.

Mert: a Pándzsáb Tandori jó. Mielőtt jártam volna Indiában, már tudtam, hogy jó, hiszen ennek eldöntéséhez még Újlipótvárosból sem kell kilépned. Takács Lajos, az ország egyik legjobb séfje nyilatkozta korábban, hogy imádja az ázsiai konyház, pedig még sosem járt a távol-keleten. Nincs is kapcsolat a kettő között. A lényeg a harmónia, ami a Tandorinál mindig is megvolt, a maga duplacsípős, szemét módján.

Aztán idén nyáron végigettem Mumbai legjobb éttermeit, azokat, amiket az európai útikönyvek javasoltak, és azokat is, amiket a helyiek, és végtelenül boldog voltam, amikor rájöttem, hogy a Pándzsáb Tandori teljesen versenyképes velük. Nem, menjünk tovább: azt a tikka masalát, amit a Pannónia utcában adnak, simán felszolgálhatnák a Mahatma Gandhi Roadon, a Kala Ghodában, a Khyberben, ami egy helyieknek és külföldieknek is bőven vállalható mumbai étterem (a képek a Khyberben készültek)

De beülni a Pándzsábba valóban elég lehangoló, még akkor is, ha megjártad az összes indiai indiai éttermet, pedig ezekben épp elég lehetőséged volt lehangolódni. Még úgy is, hogy itthon nem kell megküzdened a nyelvi problémákkal, sem azzal, hogy ha a bal kezed az asztal fölé emeled, a többi vendég zavartan méreget a helyi tisztálkodási szókásokból kialakult illem megsértése miatt. Viszont olajszag van, a környezet romos, a kiszolgálás nem valami lelkes, éppen ezért remek hír, hogy a Pándzsáb Tandoriba be sem kell lépned, hogy megkóstolhasd a kajáikat: házhoz is rendelhetsz, ami a csípős, többnyire szószos indiai kajának nem nagyon árt, húsz perccel a kimerés után a legtöbb pont olyan, mint frissen.

És az ár is egészen elfogadható. Legutóbb rendeltünk csirke tikka masalát, madrasz csirkét, többféle lencsét, kértünk mellé két vajas naant meg rizst, és fizettünk az egészért 6640-et.

Jó tudni, hogy legfeljebb két Bud Spencer tudja ezt egyszerre betolni, alapvetően három adag remek éttermi kajáról beszélünk, úgy meg már borravalóval együtt is 2500 forint alatt járunk fejenként. És ez még akkor is jó ár, ha az ételek többségében a szósz dominál, a hús sokszor csak inkább mutatóban van mellette (a tálalt adag a rendelt mennyiség kábé hatoda).

És amit eszel, az remek. Tagadhatatlanul indiai, mindent uralnak a fűszerek, amik sokkal könnyebben beszerezhetők, szállíthatók, tárolhatók, mint a friss alapanyagok, amik például a thai konyhához annyira hozzátartoznak. Ezért is könnyebb tisztességes indiait készíteni a világ másik felén, annál szomorúbb, hogy ezt is csak ritkán sikerül. De nekik most összejött: eredeti, a Kelet-Közép-Európában megszokottól gyökeresen eltérő, jó ételeket készítenek, biztosan ízleni fognak, ha szeretsz kísérletezni a világ konyháival.  

Ja, és kérhetitek simán, közepesen csípősen és nagyon csípősen is: a nagyon csípős csak egy kicsit visszafogottabb, mint az igazi indiai, szóval ezzel óvatosan, de még ez is a bőven kibírható kategória, így aki nem fél tőle, annak ezt a verziót ajánlom.

Pándzsáb Tandori
Nem fontos infó: 1133 Budapest Pannónia utca 3.
Fontos infó: 06 1 2702974
Nyitva: H-Sz: 12-23
V: 12-22

Végre volt egy meghatározó filmélményem. És mivel a.) ilyen ritkán van b.) most is játsszák A nagy szépséget a mozikban, írok róla pár sort. Hátha más is kedvet kap hozzá.

A La grande bellezza egy képzeletbeli Róma dekadens, korosodó művészelitjének mindennapjairól szól. Most megpróbálom kicsomagolni ezt a mondatot.

A rendező, Paolo Sorrentino már a film elején tesz egy utalást, hogy itt most egy másik Róma bemutatása következik. Az első képek egyikén egy távol-keleti turista emeli a szeméhez a fényképezőgépet, majd azonnal összeesik, és meghal. Így aztán nem lepődünk meg, ha a filmben nem is látunk több turistát: rituálisan kivégezték őket. A valódi, 2014-ben tapasztalható Róma helyett...

...ilyen képeket látunk:

A főszereplő Jep Gambardella, író, aki egyetlen regényt szerzett még fiatalon. Azóta újságírói munkákat vállal, szarkasztikus interjúkat készít irodalmi igényű szemétségekkel fűszerezve, idejét azonban főleg partikra járással, függőágyban fekvéssel és a városban sétálással tölti. Egy olyan városban, ami sosem létezett: az utcákon alig néhány ember lézeng, a főhős pedig úgy szippantja magába a kutyát sétáltató férfi vagy a rá bámuló apácanövendék tekintetét, mintha fél éve nem látott volna embert.

De a film nemcsak ezekből a bájos, romantikus képekből áll. Sőt, az egész alkotás lényege a hullámzás: váratlanul kerülünk a csendes római délutánból egy sztriptízbárba, vagy éppen egy rooftop partiba, ahol a 60+-osok együtt táncolnak a 30-asokkal, és mindenki totál beállva dobálja az égnek a kék ruhás törpét. Aki egyébként annak a művészi lapnak a főszerkesztője, ahová Gambradella ír.

A hullámzás a hangulatok, képek dinamikáján kívül a párbeszédekben is jelen van. Egyik pillanatban az Amerikai pszichó üres, élettelen fecsegéseit hallgatjuk, a másik percben már egy művészek közötti párbeszédbe csöppenünk. Egyszer opera szól, a másik pillanatban egy pörgős dance. És mindez nem zavaró, mert pont olyan ütemben váltakoznak ezek, hogy a jól essen ez a változatosság. És miközben a rendező valamennyi filmkockát úgy készített el, hogy önmagában a falra lehessen akasztani festmény gyanánt, ad nekünk lehetőséget, hogy a főszereplő karakterét elemezgessük, vagy a monológját ízlelgessük. És higgyétek el, ahogy Toni Servillo, a főszerepet játszó zseniális színész adja ezt elő, a legegyszerűbb kijelentés is azonnal érdekes lesz.

A La grande bellezzát egy jól összeszokott csapat rakta össze. A rendező ugyanis - Wes Andersonhoz hasonlóan - szeret ugyanazokkal az emberekkel dolgozni, így a producerektől kezdve dizájnereken át a főszereplőig mindenki tudja már, mit vár el Sorrentino. Aki pedig pontosan tudja, mit akar.

A film ennek megfelelően remekmű lett. Nemcsak azért, mert a főszereplő Servillo és a többi színész is fantasztikus. Nemcsak azért, mert a rendező minden jelenetet megszerkesztett, és tökéletesre csiszolt. Nemcsak azért, mert a film zenéi nagyon jól el lettek találva, és lüktetve váltakoznak egyik világból a másikba. Azért remekmű, mert nem lehetne helyettesíteni mással.

Ha megírnák könyvben, az egy szar könyv lenne. Még elmondani sem lehet, hogy miről is szól, hogy a másik ne aludna el közben. Nem lehetne festményen visszaadni a minket ért benyomásokat, mert minden jelenet dinamikus, még az is, ahol alig mozog valaki vagy valami. Egyszerre érezzük, hogy jóllakik a szemünk és a fülünk, hogy egyszerre mozgatják az empatikus képességeinket és az intellektuális kíváncsiságunkat. És mindegyiket kimaxolják. Ennél kevesebbre kár dollármilliókat költeni.

A díjesőhöz (ha ez fontos egyáltalán) egyetlen dolgot kellett volna máshogy csinálni: jobban átgondolni a végét. Eleve nehéz befejezni egy ilyen filmet, nehéz nagy igazságokat a nézők arcába vágni 142 pernyi dekadencia, Fellini-utalás és fényfestés után, és ehhez képest szerintem jól sikerült lezárni két mondattal az egészet. Ez a két mondat pedig megfelel a dramaturgia szabályainak: jelentéssel ruházza fel a film egy korábbi jelenetét, és megmagyarázza a karakter fő motivációját. Eltávolodik ettől a züllött-szép, Fellini-szagú Róma képétől, és magasabb eszméket villant meg. Elvileg tökéletes, egy baj van vele: a film nem ezért született meg. Nem szerves része az egésznek, csak egy lezárása, egy kötelező elem. Ha több szálon kapcsolódna a mozi egészéhez, egész biztosan meglenne a Golden Globe, így csak esélyes rá.

Szóval én ajánlom a filmet, a napokban három moziban is játsszák délutánonként. Nem kell hozzá ismerni Fellini filmjeit, sem Sorrentino munkásságát. Egyvalami viszont fontos: kizárólag intellektuális kíváncsiságtól vezérelve, elemzésre hegyezett aggyal nem érdemes megnézni. Egyedül ezt az érzékedet nem fogja kielégíteni, sőt, idegesítőnek is találhatod A nagy szépséget.

Itt találkozik a két, már korábban felújított útszakasz, a tér felújítása után megszakítások nélkül tudsz díszburkolaton elsétálni a Ráday utca elejétől egészen a Szabadság térig. Ami azért egy jó három kilométeres útszakasz, negyvenperces séta, ráadásul a Kálvintól a Szabadság térig még az arculat is egységes, amire korábban alig volt példa Budapesten. És ez jó hír. Főleg, hogy szerethető ez az arculat.

A lendület csak a Ferenciek terénél tört meg, ahol le kellett menni a föld alá, át a nyomasztó aluljárón, aminek ugye most vége, az autós y-elágazást megszüntették, felszínre hozták a forgalmat és nemsokára egy zebrán is át tudsz sétálni a Kossuth Lajos utcán, ami tényleg nagy előrelépés. Igazán boldogok persze akkor lennénk, ha sikerült volna menedzselni a felszíni autópályát is, több zölddel, villamossal, amire a BKK rá is feszült, de az autózást támogató városvezetés leszavazta az ötletet. Minek építenénk 21. századi belvárost, ha elkövethetjük újra a hetvenes-nyolcvanas évek baklövéseit, nem igaz?

A lényeg, hogy a felszín alatt megtörténtek az előkészületek, így elvileg ha megszületik a jó döntés, nem lesz már akkora meló visszahozni a Kossuth Lajos utcára a villamost, a felszínt meg nemsokára átadják, a legtöbb helyszínen már az utolsó simításokat végzik. Még egy díszkő ide, még egy burkolati elem oda, és végre átvehetjük az Európai Unió pénzéből megújult közteret. Jó lesz.

Így állunk néhány hónappal a hivatalos átadás előtt: