A Műcsarnokba mentem el tegnap A város entrópiája című kiállításra. Bizarr vonzalmat érzek minden kiállítással kapcsolatban, aminek a nevében ott van a város szó, igen.

Az entrópia egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi. Ha egy rendszer adiabatikusan zárt (vagyis a környezetéből nem vesz fel hőt), akkor a rendszerben lejátszódó spontán folyamatok során a rendszer entrópiája mindaddig nő, amíg be nem áll az egyensúlyi állapot. Egyensúlyi állapotban a rendszer entrópiája maximális. forrás: Wikipedia

Ennyit tehát a címről. A kiállítás ennek megfelelően a várost is ezen a szűrőn keresztül mutatja be, úgy szemléli ezt a képződményt, mint egy folyamatosan változó, rendezetlenségek sokaságából összeálló valamit, ami a maximális entrópia felé tart.

Az Egy város entrópiája a düsseldorfi Julia Stoschek Collection nemzetközi utazókiállítása. Julia Stoschek műgyűjtő, akit elsősorban az "időalapú médiumok" érdeklik. Videós műalkotásokat vásárol tehát, nem is keveset: minden évben új tárlatot mutat be Németországban. Ő:

fotó: Florian Sommet, Düsseldorf

A Műcsarnokban tehát videófelvételeket lehet nézni, ezt már leszögezhetjük. Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy "miért kellene ehhez múzeumba menni, letöltöm a netről", szólok, hogy a Műcsarnokban hihetetlenül izgalmasra sikerült a felvételek bemutatása. Sőt a bemutatás módja szerves része annak a hatásnak, amit közvetíteni akarnak a felvételekkel. Annak ellenére, hogy Düsseldorfban egy ipari épületet alakítottak át kiállítótérré, Budapesten pedig meg kellett elégedniük egy szigorúbb, neoklasszicista belsővel, az utóbbival megvalósuló kontraszt miatt még ütősebb lett az egész.

Ahogy belépsz a kiállítótérbe, hatalmas falfelületekre vetíti egy rakás diavetítő mindig ugyanazt a képet. A belső térben visszhangoznak a kattanások, a váltások között szinte zúg a füled. A tér közepén egy kisebb kockát helyeztek el, belépve egy filmet látsz, ahogy egy férfi dobál a vízbe dolgokat. Még sosem voltál olyan kocka alakú térben, amiben az egyik oldalt teljes egészében kitölti egy film, furcsa érzés, kicsit elszédülsz tőle. Elidőzöl, amennyit szeretnél.

Rögtön háromfelé mehetsz innen, a főhajó és a két mellékhajó is felkínálja magát. Távoli zajok szűrődnek feléd, egy ugatás, csörömpölés visszhangzik a termekben. És ha ettől nem szellemülsz át teljesen, akkor ettől biztos: kora délután van, egy lélek sincs körülötted. Csak te bóklászol.

A sarokban egy tévé, előtte egy kanapé vagy babzsákok, azok mellett fejhallgató. Ha akarsz, leülsz, ha nem érdekel, amit látsz, továbbmész. A kis "moziban" egy csomó irodai szék várja, hogy ráülj, ekkor kiengedi magából a levegőt, a fenekedet szinte a földre ejti, szemben veled egy kisautó próbál meg felkaptatni egy város külkerületében a dombon, és minden egyes alkalommal vissza-visszagurul. Csattanó nincs, nem sikerül neki, de kepeszt, mint malac a jégen. A terem mellett hajléktalanokról felülről készített fotókat vetítenek a földre. Pontosan úgy nézel rájuk, ahogy mindennap szoktál: lefelé nézve.

Nagyon tetszett például Tobias Zielony fotóanimációja, ami a sok képből már-már filmszerű felvételt hozott létre. Ez egy Nápoly közeli maffianegyedben lévő gigantikus épületkomplexumot mutat be, ami úgy néz ki, mint a szocialista építészet és egy exkavátor szerelemgyereke. Itt forgatták a Gomorra című filmet is, a címből pedig következtethetünk arra, milyen vidám lehet ott a hangulat. Itt bandáznak a bájos fiatalemberek és hölgyek, te pedig bepillantást nyersz egy másik város egy soha nem látott, szinte intim, züllött helyszínébe.

A kiállításon vannak érdekes kísérletek, például a három hatalmas vásznon lejátszott videó (Clemens von Wedemeyer munkája), ami egy égő múzeumot mutat, benne pedig három ember útját követi végig. Mivel egyszerre mindig legfeljebb két jelenetet látsz, a mozgókép új értelmezést nyer azáltal, hogy a vászon egy helyben áll, te meg körbe-körbe sétálsz, mint a mérgezett egér.

Máskor kevésbé művészi, inkább dokumentumfilm-jellegű alkotásokat láthatunk, így például Cao Fej kínai művész beszélgetését kínai munkásokkal az ottani Osram gyárban. Engem mondjuk érdekelt, mit mondanak a dolgozók, de a teremben egyéb érdekességek is voltak, például a gyárban különös pózban lefotózott emberek, amint oda nem illő dolgot művelnek. Például tai chit, ha jól látom:

Meg van még mindenféle fura izé Osram termékekből:

A teljes videóanyag 500 perc több mint 20 kijelzőn, így aztán a megtekintésre szánt két óra nagyon kevésnek bizonyult az én esetemben. Egy belépővel viszont két nap is meglátogathatjuk a kiállítást, szóval akár minden percet ki lehet sajtolni. Érdemes másodszorra akkor érkezni, amikor tárlatvezetés is van, február 20-án, 18 órától maga Julia Stoschek, a gyűjtemény tulajdonosa tart előadást angol nyelven. Február 23-án pedig Készman József és Boros Lili, a Műcsarnok kurátorai beszélnek az alkotásokról magyarul.

A kiállítás megtekinthető 2014. február 23-ig. Jegyár: 1800 forint. Diákoknak, pedagógusoknak és nyugdíjasoknak 900 forint.

Nyitva: kedd-vasárnap 10.00-18.00, csütörtök 12.00-20.00, hétfőn zárva

Interjú Julia Stoschekkel itt.