Az idei év legjobban várt filmje számomra a Grand Budapest Hotel, Wes Anderson újabb művészi, csodálatos giccse, amihez most egy szuper weboldalt készítettek. Ettől csak annak nem jön meg a kedve a filmhez, aki nem volt még moziban.

A laptopom processzorait sem kímélő flash-es oldal már a nevével is zavarba ejt: Akademie Zubrowka. Hogy jön ez a Grand Budapest Hotelhez? Hogy lehet ilyen nevet adni egy Grand Budapest Hotel elnevezésű filmhez készített weboldalnak? Őrület. Aztán lassan kikristályosodik, mi is ez az egész: a szálloda a csalogató nevű Zubrowka Köztársaságban található, a honlapon pedig belelapozhatunk a képzeletbeli ország eddig féltve őrzött történelmi dokumentumaiba. A homályosodó betűk, a színek, a zene együtt tökéletesen belemerít Wes Anderson világába, úgy nézegettem, nyomogattam végig az oldalt, mint egy gyerek az első mesekönyvét.

Néhány hete egy részlet is kikerült a filmből, amiben Gustave H és Zero Mustafa adja egymásnak a labdát:

Mondjuk olyat sem láttam még, hogy a kivitelezésről szóló információs táblán 2014.01.28. szerepel, és 28. este már sepregetik a burkolatokat, és az utolsó talicskáig mindennel együtt levonulnak a kivitelezők. Annak ellenére, hogy a Ferenciek tere felújítására már várunk egy ideje, ez mégiscsak szokatlanul normális dolog volt (január elején így álltak).

Január 29-én tehát a város használatba vette a teret az utolsó négyzetcentiméterig, most már minden zavaró körülmény nélkül végigsétálhatunk a környéken. Ami egy szellős, átlátható, gyalogosbarát hely lett, ráadásul végre összeköttetést biztosít két felújított útszakasz között. A Ráday utca elejétől egészen a Szabadság térig most már megszakítás nélkül, egységes arculatot látva sétálhatunk végig.

A ferences templom előtt jelzőlámpára várnak az emberek, pedig még sok félnivalójuk nincs a keresztbe haladó forgalomtól...

...hiszen a "kivéve engedéllyel, BKK és kerékpár" kitételre masszív megoldással ügyelnek.

A térre rengeteg szemetest telepítettek, ezen kívül padok és forgószékek várják az ücsörögni vágyókat. Utóbbiak nagy melegben nemcsak a hőmérsékletükkel, de az árnyék hiánya miatt is inkább riasztóak lesznek.

Akinek eddig nem tűnt volna fel, az útburkolat és a járda mindenhol egy szintben van. Az autós csak utalást kap, merre kell haladnia, ezáltal sokkal óvatosabban és kisebb sebességgel hajt keresztül a téren (érdemes megnézni Smiló Dávid: Osztatlan, közös tér című előadását a témában).

És a kedvenc: gyalogosátkelő a Kossuth Lajos utcán, keresztbe.

Nemrég írtam egy hosszú posztot az Oshawa diéta során átélt szenvedéseimről. Kommentben aztán két dolog miatt kaptam kritikát: egyrészt nem hangsúlyoztam ki kellően, hogy a diétát a végére megszerettem, és amikor a cukor iránti vágy, meg a mardosó éhség megszűnt, sokkal jobban éreztem magam, mint korábban bármikor. A másik dolog, amit a szememre vetettek, az az első falat élménybeszámolójának hiánya volt. Mivel az előző poszt idején még benne voltam a tíz napos böjtben, nem is írhattam erről, most viszont pótolom ezt a hiányosságot. Hiszen tulajdonképpen én is erre voltam leginkább kíváncsi: mit érez valaki, aki tíz napig élvezet nélkül evett főtt gabonákat vízzel és sóval, majd beleharap egy ízletes ételbe? Vajon tényleg sírva fakad az ember egy egyszerű almától is?

Nem bíztam a véletlenre, ha már sírni kell, sírjak egy megfelelő helyen: a Nobuban foglaltam asztalt a diétát követő napra, ebédre. Azt akartam, hogy ott érjen az első falat élménye, így reggelire még benyomtam egy kölesgolyó-adagot, és elindultunk Évivel. Ő még vizsgáztatott egy rövidet a főiskolán, én a büfében vártam meg, ahol továbbra is ellenálltam a felém áramló melegszendvics-illatnak. Aztán átautóztunk Budára, ahol betértünk a Kredenc nevű helyre. Jópofa, van benne néhány szekrénnyi biocucc, meg egy kredenc, de nem ájultam el a helytől annyira, meg aztán drága is volt. Azért vettünk egy üveg tömény gyümölcslevet, abból kortyoltam egyet később, az utcán. Ez volt tizenegy napja az első íz, amit éreztem a köles, barna rizs, hajdina és búza jellegtelenségeit leszámítva.

Kiakadtak az ízlelőbimbók. Túl sok volt nekik, feladták: jelezték az agynak, hogy az elképzelhető legsavanyúbb és legízletesebb dolgot vettük a szánkba, finom árnyalatok észlelésére nem voltak hajlandóak. A nyáltermelésem is beindult, mintegy három decit pumpált a számba a mirigysereg, úgy éreztem, mintha megköszönnék a dolgot. Szívesen - mondtam, tócsát folyatva az aszfaltra.

A Nobuban aztán megvolt az első falat is. Lazac sashimi:

Aki evett már néhányszor itt, el tudja képzelni, mire számíthattam. A legváratlanabb helyeken tudnak robbantani egy elemi erejű ízbombát, a semleges ízeket (Csaba umami-kereséséről itt olvashattok) úgy törik meg egy jól irányzott dél-amerikai orgiával, hogy már-már az aránytalan fellépés elleni megtorlást fontoljuk. De aztán mégis benne marad az egész élmény egy egyensúlyi állapotban, valahogy mégsem billen át a falat a harsány kellemetlenkedők sorába.

Itt most én nem éreztem ezt a minimális visszafogottságot sem. Azt éreztem, hogy a hihetetlenül finomra szeletelt lazac szétomlik a szájban, de csak azért, hogy az erőteljes öntet támadását elnyelje valamennyire. A második falattól viszont egyre inkább magukhoz térnek az ízlelőbimbók, és minden egyes ízösszetevőt elkezdték felfedezni. Ahány szín, annyi íz: tudsz külön figyelni az uborkára és annak a héjára külön, a fűszerekre, de még a díszítésként elhelyezett levélre is.

De nem sírtam el magam a gyönyörtől, szimplán csak rohadt jó volt. Ahogy a számban helyrebillentek az érzékelő szervek, úgy kezdte el érezni az agyam, hogy most rajta a sor. Mert valójában ő volt igazán kiéhezve az ízekre, és meg is kapta a lehetőséget az érzékszervek alaphelyzetbe állásával. Egyszerre öt-hat alapvető, erőteljes ízhatásban úszkált, mint Dagobert bácsi a pénzében, mindegyiket egyenként nézegette, és röhögött. Én is vigyorogtam, nem is tudtam letörölni a képemről ezt az arckifejezést.

Igazán azonban a második fogás jött be, a fűszeres panko morzsában kisütött garnéla ugyanis kellően visszafogott volt az egyelőre lesokkolt, kissé bizsergő szájban. Arra gondoltam kapásból, hogy ilyen ízletes és puha garnélát még soha nem ettem. Persze ilyenkor rögtön elkezdesz kételkedni: biztos ez? Nem lehet, hogy csak soha nem éreztél ilyen intenzíven, és ezért ruházol fel aromagazdagsággal ételeket, amik voltaképp ugyanolyanok, mint előtte? Mi van, ha csak te változtál?

Pár napig tart az eufória, amikor mindent újra meg akarsz kóstolni, és minden izgalmas. Nagyon hálás tudsz lenni apróságokért, olyan falatokért, amiket semmire sem tartottál korábban, vagy talán nem is szerettél annyira. Pár nap után visszaáll minden a régibe, egy különbséggel: a cukor továbbra sem központi kérdés, simán lehúzol egy napot úgy, hogy egy grammot nem ettél (legfeljebb gyümölcsben). Ez nekem korábban lehetetlennek tűnt.

Így aztán egy gyakorlati tanácsot is adok a végére. Bármilyen szigorú, tartós diétába kezdenék a későbbiekben, egy sokkal szigorúbbal kezdeném ezentúl is. Utána ugyanis mindenért hálás vagy, bármennyi ételt engedélyezel magadnak egy-két hét után, végtelen lehetőséget látsz benne, nem pedig azt nézed, mit vettek el tőled.

Tavaly nyáron mutattuk be a blogon a Tűzoltó utcai Aldi épületét, ami minden szempontból szimpatikus beruházás volt. Az Aldi ahelyett, hogy lebontotta volna a több mint száz éves lovardát, inkább megtartotta az épület vázát, felújította az omladozó falakat, majd egy hagyományos Aldi-kapszulát helyezett el a belsejében, megkétszerezve a kivitelezési költségeket. Ezzel Budapest visszakapta egy szinte már elpusztult emlékét, ráadásul úgy, hogy továbbra is könnyen hasznosítható lesz bármilyen más, akár nem kereskedelmi célra.

Pont ugyanilyen elgondolás mentén született meg nemrég a Sopron úti Aldi is, ahová szintén a német cég meghívására jutottam be. Itt egy elsőre értéktelennek tűnő épületet, egy 1950-60-as években épült daruzott csarnokot szerzett meg a cég. Ismét úgy döntöttek, hogy érdemes megtartani, megőrizni az eredeti formákat, falakat. Vezető tervezőként ismét a Malek Herbst tervezőirodával együtt dolgozó Kendik Gézát kérték fel, akik a Tűzoltó utcai projektet is vitték. Ezzel szembesültek:

Laikusoknak nem tűnhet túl ígéretesnek. Gyorsan beillesztem ide a jelenlegi állapotot, hogy érezzük a kontrasztot, és a lehetőséget, amit én nem vettem volna például észre:

Nem gondoltam volna, hogy a főhomlokzat "karakteres", ahogy Kendik Géza említette a bejárás során. Csak képzeletben ki kell radírozni a 80-as években elterjedt, bájos bejáratot. Azt sem gondoltam volna, hogy a Hengermalom út felőli lamellás üvegfal jól nézhet ki, és érdemes mögé falazva, funkció nélkül is megtartani. Pedig pont ennek a reflexiói, a környező fák és épületek színes tükröződése az, ami az építésznek a legjobban tetszett.

"Nem az a lényeg, mit csináltunk, hanem, hogy mit nem csináltunk" - mondta Géza. Pontosan ezt hallhatjuk korunk egyik legfontosabb ipari formatervezőjétől, Jony Ive-túl is rendszeresen. Nagy tapasztalat kell ahhoz, hogy a lehető legegyszerűbb eszközöket felhasználva alkossunk valami szépet.

Kábé négy évig éltem a XI. kerületben, jól ismerem a Fehérvári út két oldalának ellentétét. Ahogy a villamossal dél felé behatolsz a kerületbe, a jobb oldalon sok-sok zöldfelülettel tarkított lakóövezetet látsz. Ahol én laktam, annyi fa vett körül, hogy szerintem még róka is járt arrafelé. A bal oldalon, a Hengermalom út vonala után (ahol ez az Aldi is található) véget nem érő rozsdaövezet nyújtózik, régi gyárakkal, raktárakkal. Persze az utóbbi években itt is megindult a változás, nyílt több nagy irodaház, egy bevásárlóközpont és egy lakóparkot is építettek a semmi közepére. De csak lassan ébredezik a környék.

Az Aldi Soproni úti épülete pont a fenti kettősséget mutatja be. Egyrészt nem próbál egy tájidegen, hófehér épülettel virítani a rozsdaövezet mellett. Inkább megtartja annak egy régi arcát, kissé kisminkelve, kipofozva. Másrészt megháromszorozták a területen lévő zöldfelületek számát. Az épület mellett alig egy méterre is megtartottak egy fát, a parkolóban lévő idősebb sort is megmentették, és pont ezek lettek azok, amik miatt szerethető az épület.

A tervező szándéka pedig pont ez volt: beékelődni a két világ közé, kapcsolatot teremteni a két oldal között. Az Aldi pedig vállalta a nagyobb beruházási költséget, a parkolóhelyek számának csökkentését, a régi téglafal helyenkénti pótlását és egyéb olyan kivitelezési többletmunkákat, amikbe ez a döntés került.

A felújításnak egyébként nemcsak az Aldi és a környékbeliek örültek, hanem a régészek is. A 6000 négyzetméter alapterületű telken ugyanis Budapest területén ritka gazdag leletanyagot találtak. Többek között egy i.e. 2500-ból származó maradványokat, amelyekből kirajzolódott egy csónak alakú cölöpvázas ház. Ez azért is érdekes, mert az egyiptomi piramisokkal nagyjából egyidős épülethez hasonlóakat Írországban és Spanyolországban találtak, mutatva, hogy 4500 éve mekkora távolságokat tudott megtenni egy-egy építészeti megoldás.

Az üzlet mellett egyébként remélhetőleg egyszer az egyes villamos is elrobog majd (ahogy azt már sok-sok éve tervezik), akkor pedig tovább folyhatnak a régészeti feltárások. Addig pedig itt van nekünk ez az épület, az Aldi 88-dik magyarországi üzlete, ami ugyan csak 60 év építészeti megoldásai között teremt összhangot, de azt mindenképpen hibátlanul.

Aldi, Budapest, XI. ker., Sopron út 60.
vezető tervező: Kendik Géza

Az Aldi az Egy nap a városban blog hirdetője.

Ha egy francia étterem a Francia Intézet mellett van, az olyan nagyon rossz nem lehet. De mihez kezdjünk vele, ha történetesen a város egyik legismertebb belga séfje, a nemrég még saját éttermet futtató Philippe a főnök a konyhában?

És mi közük a belgáknak a franciákhoz? A vallonok készítik jobban a boeuf bourguignont, vagy a franciák?

Lássuk: Philippe alapvetően jó ajánlólevél, mert tisztességes konyhát vitt Újlipótvárosban, és a francia séf elhivatottságát jól mutatja, hogy állítólag vágott már ő ki vendéget, amiért az ketchuppal kérte a sült krumplit. Ennek fényében vicces azt olvasni a Pavillon de Paris étlapján, hogy Philippe szívesen készít spéci menüsort vegetáriánus vendégeinek. Nyilván szívesen:

Tény ugyanakkor, hogy az elmúlt két évben folyamatosan romlott a Philippe a belga minősége, és nagy kérdés volt, hogy ez Philippe, vagy a körülmények hibája volt. Most, hogy új helyre került, végre lehetőségünk volt választ találni az évezred kérdésére.

Nem ugrálok tovább az idegeiteket: Philippe újra a régi.

Az étterem csöndes, egyszerűen, de ízlésesen díszített, talán csak a nagy belmagasság miatt nem tud olyan otthonos lenni, mint egy igazi párizsi bisztró. Meg azért, mert zene szól, és a vendégek sem olyan csöndben sugdolóznak, mint velük egy időben 1487 kilométerre nyugatra az a jól öltözött pár a Rue de Vaugirardon, a La Maison du Jardinban.

Az üdvözlőfalat viszont itt is remek. Az ecetes hal mondjuk semmi extra, de a csiga csodálatos volt, és a sajt is kíméletes, de karakteres felvezető a vacsorához. Ami egyébként ezekből állt:

• Langyos tengeri saláta: ropogós rák édes savanyú mártással, lazac tatár avokádó krémmel és kerti fűszerekkel, sült tőkehalfilé és fekete kagyló
• Liba ízelítő: Libamáj mousse vöröshagymalekvárral, liba rillette, diós-sárgabarackos liba pástétom
• Gratinírozott hagymaleves Lyon-i módra
• Tengeri halleves Marseille-i módra
• Burgundi marha ragu, fűszeres zöldséges pürével
• Vajjal sült lazacfilé apró zöldséggel, cékla coulis, sáfrányos uborka
• Gesztenyemézes créme brulée, házi meglepetés fagylalt

Ezt nem egyedül ettem végig, többfélét rendeltünk, aztán beleettünk egymás tányérjába és a következőkre jutottunk:

A tengeri salátának volt néhány igazi csúcspontja, főleg a kagyló volt meglepően friss és jól elkészített, a lazac keserű volt, a tényér többi eleme viszont egészen kiváló. A liba ízelítő tökéletes, szerethető, sokféle ízzel, textúrával, ahogy ennyiért elvárja az ember. A Lyon-i hagymaleves valahogy mindenhol pont ugyanolyan ízű, a hallevest Magyarországon mindenki kicsit erőtlennek fogja érezni, de attól még finom. A Vajjal sült lazacfilé igazi meglepetés, az előétel keserű lazaca után nem sok jóra számítottunk, de ez remek, friss, szaftosra sütött, ügyesen ízesített hal volt, a burgundi marharagúból meg senki sem spórolta ki a bort, ráadásul omlós, szaftos húst kaptunk. Pörkölt francia módra, nagyon jó, remek fogás. A créme brulée is rendben volt, csak a vaníliás édesség mellé adott szintén vaníliás fagyit nem találtam akkora meglepetésnek, amekkorának az étlap írta.

Szóval: Philippe visszatért, a Pavillon de Paris-t megszerettük, bár tízezer forintért a fenti menü messze nem a legjobb ár-érték-arányú a városban. De tagadhatatlanul finom, a kiszolgálás remek és a hely hangulata is kellemes.

Pavillon de Paris
1011, Budapest, Fő utca 20.
Telefon: +36-20/509-3430
E-mail: info@pavillondeparis.hu