Figyelem, a poszt nem Budapestről szól, még csak utalás sincs benne a városra. Ettől függetlenül érdemes lehet elolvasni annak, aki szeret szenvedésről olvasni. Ja, és a poszt hosszú is, vigyázat.

Először úgy indult, hogy januárban megpróbálom kicsit megnyugtatni a december végén menetrendszerűen kikészített gyomromat, ennek kapcsán el is kezdtem a blogon egy vega helyeket tesztelő sorozatot (nemsokára folytatom). Aztán ez átfordult egy orvosi vizsgálatot követően egy ennél durvábbnak nevezhető candida diétába. Viszont totál felbosszantott a neten található, egymásnak ellentmondó információk tömege. Soha, senki ne tájékozódjon a Google segítségével az ételekről, különben egészen biztosan éhen hal.

Úgyhogy döntöttem. Drasztikus leszek és kíméletlen.

Már egy éve is eljátszottam a gondolattal, hogy megcsinálom az Oshawa diétát, amit úgy ajánlottak. Nem nagyon jártam utána, nem érdekelt a háttere, nem voltam kíváncsi a híveinek és az ellenzőinek érveire sem, igazából Zsombor barátom egyetlen mondata alapján kaptam kedvet. Ezt mondta ő:

Miután letelik a tíz nap, és először kezedbe veszel egy almát, beleharapsz, és elsírod magad.

Ez kell nekem, gondoltam, a diéta után elmegyek az egyik kedvenc éttermembe, kikérem a kedvenc kajámat, tuti orgazmus. Gasztronómiai értelemben, persze.

A módszert természetesen nem ebből a célból fejlesztették ki. Úgy olvastam, hogy ez egy "yang diéta", valamiféle spirituális cucc, segít kiegyensúlyozottabbnak, tettre készebbnek, határozottabbnak lenned. Meg úgy általában: kitisztít. Ezek sem hangoztak rosszul, noha fenntartásokkal fogadtam az állításokat.

A szabályok egyszerűsége miatt is megkedveltem. A szabály az, hogy ezeket eheted: hajdina, tönkölybúza, barnarizs, köles. Plusz víz és só. Semmi mást, csak ezt, bármilyen mennyiségben, tíz napig. Sütheted zsiradék nélkül, főzheted vízben, tetszés szerint vegyítheted, sózhatod. A pokolnak tűnt, de tetszett.

Végig, minden nap írtam az aznapi megpróbáltatásaimról egy-egy rövidet, szóval most következzenek ezek a jegyzetek. Több kérdésre keresnek választ. Például, hogy tényleg ki lehet-e bírni? Jobban érzem magam utána, vagy rosszabbul? Tényleg elsírja-e magát az első almától az, akit korábban leginkább a húson csillogó zsír és a csokoládéba rejtett cukor hozott ki a sodrából?

0. nap, kedd

A javaslat úgy hangzik, hogy lehetőleg 3-4 napig szoktassuk magunkat a diétára, ez idő alatt egy főétkezésünk kizárólag a felsorolt gabonákból álljon. Én ezt kihagytam, mert nem akartam túl hosszúra nyújtani a megpróbáltatásaimat. A kezdés előtt pár napig drasztikusan lecsökkentettem a cukor- és húsfogyasztásomat (nagyjából az ötödére, minimálisra), és azért tartottam egy nulladik napot, a sokk kizárása érdekében.

Reggelire elkészítettem egy tál forró vízzel felöntött kölespelyhet. Megsóztam. Kettőt kanalaztam, amikor eszembe jutott, hogy nagyon sürgős dolgom van valahol, és elrohantam otthonról. Valójában menekültem, szörnyű volt a cucc. Hazaérve viszont, dél körül már olyan éhes voltam, hogy bekanalaztam hidegen. Valamiért evés közben elkezdtem csücsöríteni a számmal, talán a majmokat utánoztam. Valamivel le kellett foglalni magamat, ezért lehetett.

Aztán megtaláltam a mentőmellényt: a kölesgolyókat. Ez olyan volt, mintha puffasztott kukoricapelyhet eszegetnék, ezzel kihúztam vacsoráig. De tudtam, hogy ez így nem oké, és nem szabad éheznem. Viszont vacsorára már nem mertem benyomni egy búcsú steak-et, mert tudtam, hogy annál nehezebb lesz másnap reggel.

Végül egy vegán étteremben kötöttem ki, ahol pont a megfelelő élményt szereztem (eleinte posztot akartam írni belőle, de nem találtam benne semmi jót). Tehát: rájöttem, hogy ha nincsenek elvárásaid azzal kapcsolatban, hogy finom lesz, akkor jobb. Ha elmész egy vegán étterembe, még bizakodsz. Talán lesz egy utolsó élmény. Pedig nem. Újabb csalódás következik, amit nehezebb kiheverni, mint az állandó sivatagot. Jöjjön hát az elvárások nélküli pokol!

Otthon azért még ráküldtem egy-két bundás kenyeret erre a gondolatra.

1. nap, szerda

A reggeli köleskása ugyanolyan volt, mint előző nap. Viszont gyorsan kiürült a gyomromból, és délre már megint farkaséhes voltam. Rájöttem, hogy nem halogathatom tovább: ki kell kísérleteznem valami minimális változatosságot, elővenni mondjuk a hajdinát és megfőzni - ilyet még életemben nem tettem.

Estére már nagyon éhes lettem, így megfogadtam a leírás egyik tanácsát, és elmentem jógázni. Utána nem voltam éhes, de hazaérve azért benyomtam vagy fél kiló tönkölytésztát. Éjszaka arról álmodtam, hogy elfelejtkeztem a diétáról, és véletlenül szalonnát meg csokit ettem, bort ittam, és kezdhettem elölről az egészet.

2. nap, csütörtök

A köleskása egész jó, ha nem pehelyből készíted. Kábé egy kilót kipakoltam magam mellé reggelire, azt eszegetem. Nem merek elindulni itthonról, mert félek, hogy ha útközben tör rám az éhség, egy étteremben sem tudnak majd kiszolgálni a megfelelő étellel. Már keresgélek egy kásahurcolásra alkalmas zárható dobozt.

Négyig dolgoztam, és nem lettem kifejezetten éhes. Ez egyértelmű javulás az előző naphoz képest. Ekkor megfőztem egy adag tönkölybúzát, egyben, sós vízben. Mit is mondhatnék? Rágtam.

Estére már jól voltam, az éhség is elmúlt, de véletlenül találkoztam egy barátommal, akivel soha többet nem fogok, mert a Spiccben előttem rendelt egy bélszín steak-et, és azt mondta rágás közben, hogy ilyen jót még nem evett. Utána csokiszuflét kért és benyakalt egy üveg bort. Nekem olcsó volt az este, az ásványvizet a zabagép állta.

3. nap, péntek

A Déryné bélszínje még a szemeim előtt remegett egész nap, de általában véve jól viseltem ezt a napot. Kezdtem megszokni, hogy nem eszem, és az ízek emléke sem olyan éles már, mint az elején. Fürgébben tudok gondolkozni, legalábbis ezt érzem. Csaba szerint a hideggel szembeni toleranciám is nőtt, pólóra akartam vetkőzni a kilenc fokos sarkvidéki télben.

Ma kipróbáltam a hajdinakását, ami iszonyú rossz. Pont ilyen ízűnek képzeltem a börtönfőzeléket, amit a westernfilmekben láttam.

"Túlértékeljük a gasztronómiát" címmel önmagamat győzködöm, közben viaskodik bennem a "de rohadtul unom már ezt" érzés. És ennék egy steaket. Vagy legalább egy almát.

Estére még rosszabb lesz, tudom, akkor leszek igazán éhes.

4. nap, szombat

Mélypont. Reggel úgy ébredtem, hogy még a kölest is utálom, pedig az a legehetőbb főzve az összes közül. Egész nap bevillantak ételek, ízek, és így igazán nehéz bármi másra koncentrálni. Egy idő után már úgy érzed magad, mint a halálod napján: eszedbe jut a kedvenc croissant-od, amiből kicsöppen a vaj, és elképzeled, mennyi alkalmad volt enni belőle. Hány alkalmat szalasztottál el életedben, pedig csak el kellett volna menni érte, és venni. Semmi más nem tiltott tőle. Ha újrakezdem, minden nap olyat eszem, amit szeretek - ezt fogadtam meg.

Tovább nehezíti a dolgot, hogy szombat van, és nem tudom magam munkával lefoglalni. Úgy könnyebb, ha egész nap a kijelzőre meredsz.

5. nap, vasárnap

Megint egy könnyebb nap. Ráadásul most ismertem fel, hogy több rossz szokásomat abbahagytam már napok óta. Nem tudnak könnyen felhúzni, jobban tudok koncentrálni, nincsenek érzelmi hullámok. Elvagyok, mint a befőtt.

A mai újdonság a kenyér volt (csak három összetevő: teljes kiőrlésű búza, víz, só), ajándékba kaptam, mert addig nem tudtam, hogy használhatok lisztet is. Most már tudom, így azért könnyebb lesz talán.

6. nap, hétfő

Végre munka. Ilyenkor enni is elfelejtek, szóval megváltás. Így még nem vártam a hétfőt életemben.

Egyébként egész eddig leginkább a cukros ételek hiányoztak, a legfájóbban egy tábla csoki, torta, banán meg hasonlók villantak be az agyamba. Mostanra ez megváltozott: elkezdett kísérteni a tejeskávé, cukor nélkül. Annak az ízét szeretném érezni. De ez a vágy már könnyen elviselhető, nem olyan kínzó, mint a cukoréhség.

Elkezdtem visszaszámlálni a napokat. A második felébe léptem a diétának, és eddig úgy tűnik, ez a könnyebb. És már kitaláltam, miket szeretek leginkább: főtt köleskása, pirított hajdina, Oshawa kenyér.

Fáj a fejem.

7. nap, kedd

Az éjjel ízekről álmodtam. Nem arról, hogy eszek, csak magukról az ízekről. Különleges élmény.

Napközben viszont szenvtelenül készítem el magamnak a kásáimat, teljesen beletörődve a sorsomba. Nem tudom, hogy ehhez a hangulathoz mennyit ad hozzá, hogy látom az alagút végét. A szombatot.

Ja, és ma raktam ki egy korábban megírt gasztroposztot, végigolvastam, egyáltalán nem fájt.

8. nap, szerda

Beálltam a napi két étkezésre. Teljesen elfogadtam a helyzetemet, és már egyáltalán nem szenvedek. Csak szimplán éhes vagyok sokszor, de ezt már megszoktam.

9. nap, csütörtök

Szombatra lefoglaltam egy asztalt a Nobuba. Más dolog nem foglalkoztatott ezen a napon, ami az étkezést illeti. Ha minden nap ilyen lett volna, nyaralásnak nevezném ezt a diétát.

10. nap, péntek

Rutinból lenyomom ezt a napot, úgy látom. De kicsit félve hagyom abba a diétát. El is mondom miért. Íme az egyenleg, mit vett el, és mit adott nekem ez a tíz nap:

Negatív:

• gasztronómiai élmények teljes hiánya, ízekről álmodni
• elviselhetetlen érzés, amikor valaki előtted eszik valami finomat

Pozitív:

• mínusz 5 kiló, ennek megfelelően az edzéseket is jobban bírom
• kábé 5000 forint volt a tíz napi élelmem ára
• rossz szokásokból több is eltűnt
• magabiztosság nőtt, nehezebben jövök zavarba
• koncentrációs képesség nőtt, nagyobb kedvvel dolgozom

Fogalmam sincs, hogy ezekből mennyi köszönhető a cukrok elhagyásának. Viszonylag sok cukrot ettem korábban, és tuti hogy arról jöttem le az első pár napban. Holnaptól a cukormentességet megtartom (majonézben, sonkában, konzervekben is figyelek rá, de azért gyümölcsöt eszem), meglátjuk, mi lesz.

Holnap pedig a Nobuban ebédelek (a desszertet kihagyom), de a Déryné steakje is nagyon csábít már. Az első falat élményéről - ha érdekes lesz, vagy mondjuk tényleg elsírom magam - egy külön posztban megemlékezem majd.