Hadd kezdjem azzal, hogy gyűlölöm a Louvre-t. Egyrészt nem lehet normálisan kimondani a nevét. Másrészt folyton hosszú sorok várakoznak előtte. Harmadrészt, és ez az igazi problémám: ezek a sorok be is jutnak.

A Louvre ezek után élvezhetetlen: a világ legnagyobb képtára, ahol annyi minden van egymásra dobálva, hogy a termek tizedének átnézése után csak a legelvetemültebb rajongók nem kerülnek katatón állapotba. Annyi a kép, az ember, a nyüzsgés, a terem, hogy képtelenség átfogó képet kapni bármiről, észrevenni a finom változásokat, a fejlődést. A Louvre nekem egy hatalmas IMAX-mozi tízezer wattos hangrendszerrel és egy kései Tony Scott-filmmel.

A felvezetésre azért volt szükség, hogy kontextusba helyezzem a mi Szépművészeti Múzeumunkat, aminek az állandó kiállításai is mindig emberléptékűek, és bár ennek a múzeum vezetősége biztos nem örül, de sosincs annyi ember bent egyszerre, hogy az az élmény rovására menjen.

És akkor térjünk rá az időszaki kiállításokra, amik ugyan rendszerint tele vannak látogatókkal, de még így sem taposnak agyon, ahogy a Louvre-ban a japán turistacsoportok, ráadásul többségük olyan okosan, érzékenyen van összeállítva, hogy tanul belőlük valamit az ember. Nemcsak bemész, aztán megállapítod, hogy te kurva jó fest ez a vengágh:

Ugyanez fokozottan igaz a mostani Cézanne kiállításra. A 19. századi festészetet radikálisan átalakító, a 20. századi irányzatoknak ihletet adó, élete majdnem egészében el nem ismert, de dúsgazdag családja miatt viszonylagos nyugalomban alkotó festő életművéről ugyanis olyan könnyen emészthető, átlátható, a tudást észrevétlenül becsempésző kiállítást kapunk, amit lényegében tilos kihagyni. A kiállítás kurátora, Geskó Judit, húsz éve találta ki az alapötletet és öt évig dolgozott a megvalósításon, ami az első képtől az utolsóig érezhető.

Mert látunk itt mindent: a korai próbálkozásokat, amikor Cézanne még a 19. század nagyjait másolta szó szerint. Látjuk, ahogy az eredeti műhöz képest változik az ecsetkezelés, vagy a kivágás, a beállítás. Egy őrületesen izgalmas folyamat kezdetét figyelhetjük a kiállítás szervezőinek köszönhetően: nemcsak azt, hogyan változott meg a festő stílusa, sokkal inkább, hogy miként változott meg az egész művészet. Ami Cézanne-nal történt, mondanám, hogy kicsiben, de az helytelen lenne, ugyanaz történt a világgal nagyban, csak sokkal hosszabb idő alatt.

Észrevesszük, ahogy átalakulnak Cézanne csendéletei. A formák, a térbeli elrendezések elszakadnak a valóságtól és átadják helyüket a művész érzéseinek. Ugyanez igaz a portrékra: a tökéletes pontossággal megrajzolt arcok helyét átveszik a látszólag elnagyolt, valójában hihetetlen aprólékossággal megrajzolt foltok. A kiállítások akad olyan kép, amihez több mint 115-ször ült modellt a türelmes barát.

Cézanne technikája ugyanis az aprólékosságban rejlett: a valóságot apró kis darabkákra bontotta, megrágta őket, majd az érzéseit reprodukálta. Nem azt tartotta feladatának, hogy a kép egésze adjon vissza valamit az valóságból, ő csak az apró részletekre koncentrált. A végeredmény meg hihetetlenül izgalmas: amit látunk, az jóval kevésbé emlékeztet bármi megfoghatóra, mint a realista művészek képei. Amit érzünk, az viszont ezerszer igazabb bármilyen pontosan megrajzolt festménynél vagy fotónál.

És a kiállítás erre döbbenti rá azokat is, akik szerint a festészet csúcsa a valóság fizikai megnyilvánulásainak szolgai reprodukciója: hogy az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus vagy a modern mennyi, korábban feltáratlan réteget szór elénk a valóságból, azzal, hogy "nesze, nézd, ez vagy te. Ez a te világod".

És mindezt olyan kulturált és emészthető formában kapjuk meg a Szépművészeti Múzeumtól, hogy vétek lenne kihagyni.

A kiállítás február 17-ig tekinthető meg.