Voltak ugyan félelmeim a KoMod színház PszichoAn(n)alízis című darabjával kapcsolatban, és az okok közt még csak ott sem volt a szörnyű cím. Annál nagyobb élmény volt fél óra alatt eljutni az elutasítástól az őszinte rajongásig.

De haladjunk lassabban. A darab az Édes Annát dolgozza fel, olyan alaposan, hogy a végeredményre Kosztolányi is csak nehezen ismerne rá. De a felismerés után valószínűleg elégedett lenne. Az alapsztori megmaradt, csak az eseménysort áthelyezték a jelenbe, ami létrehozza a darab kevés gyengeségeinek az egyikét. A történet alapmotívuma, a cseléd-méltóságos úr-ellentét ma már sokkal kevésbé van jelen, az alkalmazottak nem annyira, vagy legalábbis nem úgy kiszolgáltatottak, mint száz éve, és manapság már nem nagyon akad Édes Annához hasonló karakter: aki hasonló megaláztatásokon esik át, minimum elküldi a kurva anyjába a főnökeit, aztán emberi ürüléket rejt el a lakás különböző pontjain, mielőtt távozáskor beletöri a kulcsot a zárba.

A kissé idejétmúlt alaphelyzetet tehát el kell fogadnunk, ahogy a Twilight-sorozatban a vámpírok létezését, a Gyűrűk urában meg a varázslókét, különben szétesik a konstrukció, de ez nem nagy áldozat, minimális toleranciával az első öt percben átesünk rajta. Főleg, hogy a kiszolgáltatottság, ha nem is ebben a formában, ma is létező jelenség, ahogy a hatalmaskodás tűrése, meg a tűrés közben felhalmozódó feszültség is.

És amúgy is könnyedén magával ragad a darab, így alig van esélyünk az apró logikai buktatókon fennakadni. Remek a színpad és a színpadkép, viszonylag kis helyre vannak összezsúfolva a színészek és a nézők, ettől nagyon intim az előadás és sokkal könnyebb átélni a szereplők nyomorát. Ezekből persze akad bőven. Anna csak szenved, de nagyon hitelesen teszi, és ami a fő, olyan érdekessé éli meg ezt a viszonylag egydimenziós, és a csattanót leszámítva kontraproduktív érzést, hogy végig leköti vele a figyelmünket. Szenved, amikor szenved, szenved, amikor nevet és ha kell, igazi könnyei vannak, harminc centire a nézőktől.

De jók a többiek is: a társulatban van olyan színész, akit néhány éve láttam már egy hasonló hátterű produkcióban, és akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy színpadon lenne a helye. Most viszont lényegében mindenki izgalmas volt, ami egyrészt csodálatos bemutatja az ember fejlődőképességét, másrészt meg ugye azt, hogy a színésznek csak egy jó alapanyag és egy jó rendező kell.

És most megkapták mindkettőt. A darab persze alapjáraton is izgalmas, a feldolgozásba viszont számos olyan elem épült be, amitől nemcsak korszerű, de formabontó is lett. A gazdagok súlytalan életét bemutató fogadás például, amelyikben a szereplők kizárólag közhelyekben, egymáshoz szólás-mondásokat pattogtatva kommunikálnak, telitalálat, ahogy a színpad közepére felhúzott átlátszó fólia is, amin az előadás végére ott van a házigazdák fiatalon meghalt lányának a felköhögött vére, Anna rúzzsal rajzolt szerelmes szíve és az abortált magzatának véres maradványa: ahogy haladunk előre a darabban, ahogy beleülünk az érzelmi hullámvasútba, úgy rakódnak egymásra a rétegek, és úgy lesz végül ez a fólia néhány elrontott élet pontos metaforája.

A PszichoAn(n)alízis nem hibátlan darab, de több a jó ötlet benne és szórakoztatóbban nyomasztó, mint a legtöbb előadás, amit az utóbbi időkben láttam. Szóval: ajánlott.

Itt lehet jegyet venni rá, érdemes.