Még amikor megnyílt az Élesztő, a sörös arcok pesti zarándokhelye, és másodszor vagy harmadszor ellátogattam, hogy végigkóstoljam a kínálatot, a vécé felé menet eltévedtem. Nem balra fordultam, hanem jobbra, mindennapos történet. A negyedik után, ugye. Egy szűk átjáróban találtam magam, a falon egy csomó képkeret sorakozott, bennük néhány kis faág. Mindenhol plüssmackók, tényleg: mindenhol. Meg varrógép, meg írógép, meg kisautók, meg faliórák, és egy csomó kacat.

Semmi értelme nem volt annak, hogy ez a sok minden ott volt. Imádtam.

Később ebből alakították ki a Rengeteg Romkafét. Szabó Tibor, a hely tulajdonosa a fenti kalandom idején még a sörözőt segített összerakni, utána állt csak neki a mellette lévő pincekávézónak. Nem mintha sok minden változott volna azóta, a plüssmackók közé bekerült néhány rozoga asztal és szék. Figyelni kell, melyikre ülsz le, mert egyes darabok képesek majdnem összecsuklani alattad.

De ez nem a legnagyobb furcsaság a helyben.

Ahogy belépsz az ajtón, érdemes levetkőzni minden előítéletedet, véleményedet, amit a kávézókról, a vendéglátóiparról, meg úgy általában az életről gondolsz. Itt semmi sem úgy működik.

Hangulatalapozóként muszáj például körbejárnod a helyiséget. Három színházszék, felette a falon egy csomó kacat, amiket egy falra szerelt, félbevágott bicikli lámpája világít meg. Egy BKV jegylyukasztó a korláton. Egy gyerekülésben egy mackó nézi az abakuszt, a lépcsőn játékautók és vekkerek mutatják, hogy aki ezt összerakta, a szó legjobb értelmében is minimum flúgos egy kicsit.

Ismered Marc Riboud-t.

Mondom ismered:

Na ugye. A huszadik század egyik legjobb fotósa, akinek a neve itthon kevesebben rémlik, mint Capáé, például azért, mert kicsit sem volt magyar, de attól még tele van remek, világhírű képekkel a fickó. Főleg háborúellenes képekkel. Beutazta a világot, bensőséges érzékenységgel ragadta meg a pillanatokat és konzerválta őket olyan hitelesen, hogy még évtizedekkel később és illatosak-szagosak, témától függően. És most itthon is megnézhetsz néhányat a képeiből, a Mai Manó Házban.

A Keleti utazás című kiállítás Riboud-nak azt a három évét foglalja össze, amikor kicsit megroppanva a háborúktól és barátja, Capa halálától úgy döntött, hogy nagy utazásra indul. És tényleg nagy lett: 1955-től 1958-ig bejárta Törökországot, Afganisztánt, Pakisztánt, Indiát, Kínát és Japánt, és közben végig fotózott.

A képek nem bravúros beállításoktól, vagy az extrém helyszínektől érdekesek, hanem attól, ahogy képes volt megragadni egy korszak hangulatát. Emiatt lehetett olyan nagy sztár belőle az ötvenes években, de pont ez az oka annak is, hogy most még többet érnek a képei. Mert aki volt már ezekben az országokban, vagy legalább látott híradásokat róluk, nagyjából tudja, hogy mi most a térségben a helyzet, a végpont, Riboud képei ott vannak kiindulási pozíciónak, és remek móka a változást egy koordinátarendszerben elhelyezve keresni a trendeket.

Hogy miként viszonyul a mostani Afganisztán ahhoz a másikhoz, az amerikai és szovjet háborúk előttihez, a tálibok előttihez. Vagy hogy milyen volt India nem sokkal a britek kivonulása után, amikor még alig 400 millióan laktak ott, szemben a mostani 1,2 milliárddal.

Vagy hogy milyenek voltak Le Corbusier munkái frissen: ahogy Lucien Hervé, úgy Riboud is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lefotózza a kor sztárépítészének munkáit, Indiában, frissen felhúzva, és Riboud képen tényleg őrületesen izgalmasak ezek a házak.

A kiállítás legjobb része viszont mégis a Kína-Japán-tengely. Az ötvenes évek közepében járunk, alig tíz évnyire a második világháborútól, ami annyira megfektette a japán gazdaságot, hogy az a negyvenes évek végére az egy főre eső GDP-t tekintve elkezdett vészeden közeledni Kína felé. Néhány évvel később aztán már javában dübörgött a gazdasági csoda, így 1959-re a japán gazdaság ereje elérte az 1939-est, még tíz évvel később ennek kábé a tízszeresét és így tovább, míg Kína a nyolcvanas évekig nem mutatott életjeleket.

És ennek a gyökeresen eltérő pályának a kezdetén találjuk magunkat Riboud képein. Ott van a kommunista, szürke, önmagába roskadt, kiút nélküli Kína, a szétmálló falakkal és a kőkorszaki eszközökkel dolgozó parasztokkal (pont ilyeneket fotóztam Kínában három éve), miközben Japán hagyományait megőrizve nyitott a világra és megkezdte őrületes fejlődését, aminek a végén Japán már azt jelentette, amit ma is.

Riboud képein csodásan kirajzolódik ez a két út, és az összehasonlítást segíti, hogy az ügyesen megálmodott kiállításon még rímel is egymásra néhány kép: van például vonaton utazó nő Kínából és Japánból is, és micsoda őrületes különbség van köztük!

Ha a Nagymező utcában jártok, ugorjatok be a Mai Manó Házba, izgalmas, jó móka a Riboud-kiállítás, ami sokat mond el nemcsak az ötvenes évekről, de segít felrajzolni azt is, hogy honnan indultunk, amiből talán jobban kiderül, hogy merre tartunk.

Mai Manó Ház
Riboud-kiállítás
március 28-május 18
Hétköznap: 14-19
Hétvégén: 11-19

Hirdetőnk az Austrotherm, akik a passzívházak lehetőségeire hívják fel a figyelmet.

A belvárosban sétálva hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Budapest külső kerületei a mai napig milyen sok családi ház építésének tanúi. A százéves, sokszintes arculat megtartásának célja helyett a családi házak építésénél más szempontok nyomnak inkább a latban. Ezek közül az egyik leghangosabb Magyarországon: a szigetelés.

Egyre trendibbek lesznek a passzívházak, amiknél ez utóbbi olyan magas fokon valósul meg, hogy klasszikus fűtő/hűtő berendezések hiányában is képesek tartani a kívánt hőmérsékletet. A minimális szükséges hőmennyiséget főként a napsugárzásból és a „hulladékhőből” (elektronikus berendezések és például a főzés vagy fürdés melegvize által kibocsátott hőből) fedezik. A leglenyűgözőbb pedig, hogy a lakók saját testhőjükkel – élő fűtőtestként funkcionálva – maguk is fűtik a házat.

És a passzívházak egyáltalán nem számítanak ritkaságnak Budapesten. A XIII. kerületi Jász utcában most épül egy 100 lakásos passzív társasház, az országban az első ilyen (a kizárólag bérelhető lakások átlagos éves fűtési költsége állítólag 15 ezer forint lesz majd). De találunk példákat passzívházakra a II., a XI., XVI. és XVIII. kerületben is.

Képgalériánk a Jász utcai passzívház kivitelezéséről:

Mi kell ahhoz, hogy egy házból passzívház legyen? A szerteágazó követelményrendszer gerincét természetesen a kiváló minőségű és megfelelő vastagságú hőszigetelés adja. A passzívházak rendkívül szigorú előírásainak csak a legvastagabb, akár 25-40 cm-es hőszigetelő anyagok tesznek eleget. Ezen túlmenően, jól záródó, alacsony hőátbocsátási tényezőjű ablakokat kell beépíteni, valamint a levegő cseréjéről gondoskodó légtechnikai berendezésekkel kell felszerelni a házat.

A vastag hőszigetelést persze nem csak a passzívházat építők választják. Bármilyen otthonban kialakított igényes hőszigetelő rendszerrel súlyos tízezreket lehet megtakarítani és a befektetés ára már 3-4 év alatt megtérülhet, ráadásul kevesebb széndioxidot termelhetünk így - az alacsonyabb energiaigény miatt.

Az austrotherm.hu-n egyébként ki is számolhatod, mennyi az annyi: a csupasz téglaburkolathoz képest a különféle vastagságú plusz Austrotherm szigetelést választva láthatod, a pénzed hány százaléka marad a zsebedben. Itt pedig egy másik táblázatban az is kiderül, hogy mindez forintban mit jelenthet.

Legyél energiatudatosabb és tegyél a következő generációért: hőszigetelj okosan! Válaszd az Austrotherm első osztályú termékeit – most akciósan. Még több információért, kattints!

Kurt Vonnegut egyik főhőse így szól a sci-fi írókhoz egy konferencián az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater c. regényben:

Szeretlek benneteket, ti stricik. Már nem olvasok senki mást, csak titeket. Csak ti beszéltek azokról a valóban szédületes változásokról, amelyek folyamatban vannak, csak ti vagytok elég őrültek, hogy tudjátok: az élet űrutazás… Egyedül nektek van elég merszetek, hogy valóban törődjetek a jövővel, hogy valóban észrevegyétek, mit csinálnak belőlünk a gépek…Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol.

Na, a sci-fik után nekem pont a TED konferenciák jelentik ezt a hátralépést, és végigtekintést a lehetőségeinken. Ilyenkor mindig látom, mennyi lelkes ember dolgozik a világban, akik nagyszerű dolgokat hoznak létre, vagy épp paradigmaváltásokat készítenek elő, és akiknek a tekintete valahol a távoli jövőben összpontosul, és tesznek is azért, hogy odaérjenek valamikor.

Hamarosan kezdődik a TEDxDanubia, vagyis a TED első magyarországi változatának idei előadássorozata, május 15-én megint az Uránia moziban szívom magamba az élményeket (a tavalyi beszámolóm itt olvasható). Ennek kapcsán beszélgettem Mányai Csabával, az egyik főszervezővel, mert kíváncsi voltam, hogy áll össze egy ilyen rendezvény.

A szokásos nyitókérdéssel kezdem: honnan jött az ötlet?

Tíz éve találtam rá a TED-re, és egyből annyira rákattantam, hogy gyorsan végignéztem az összes akkor fent lévő videót a weboldalon. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan ügy, ami mellé teljes mellszélességgel oda tudnék állni, persze ez akkor még csak egy kezdeti lelkesedés volt. Mégis, több barátommal együtt úgy gondoltuk, hogy jó lenne Magyarországon is egy ilyen.

Oké, akarok egy magyarországi TED rendezvényt. Hogyan lehetett elindulni ezzel a vággyal?

2009-ben utaztam ki egy TED konferenciára, és érdekes módon pont ott jelentették be a TEDx programot, vagyis hogy külső szervezők is bekapcsolódhatnak a munkába, és saját konferenciákat szervezhetnek, ha betartják a követelményeket. Ezután elkezdtünk beszélgetni emberekkel, pozícióban lévő figurákkal, akik szinte minden esetben ugyanazt mondták: tök jó ötlet, de egyedül kevés vagyok ezzel a hozzáállással. És amikor a századik ember mondta ugyanezt, arra gondoltunk, hogy itt valami nem stimmel. Ott van a hiba, hogy nem merjük feltételezni a körülöttünk lévő emberekről, hogy ők is hasonlóképpen gondolkoznak, mint mi, ezért egy olyan játékot játszunk, ami egy téves feltételezésen alapul. Arról, ahogyan a világ működik - szerintünk.

hárman a szervezők közül: balról jobbra Mányai Csaba, Répássy Zsuzsanna, Végvári Imre

Ez nagyon érdekes sztori, mert pont azt mutatja, hogy miért is van szükség több párbeszédre. Én magam is tapasztaltam, hogy sokkal több pozitív történettel találkozhatnánk, ha elhinnénk, hogy meg lehet valósítani, és a többiek segítenek. De valójában ki segít ilyenkor?

Egyszer már írtam a Laci! Konyháról (!), sőt, kétszer, amire nem nagyon volt még példa a blog történetében, arra meg végképp nem, hogy három cikk jelenjen meg ugyanarról a helyről.

A triplázás oka egyszerű: amikor legutóbb cikket írtunk az újlipótvárosi étteremről, épp bezárt, szóval az utolsó nálunk elérhető információ az volt, hogy nincs, pedig igazából már tök régóta van. Voltam is ott már vacsorázni, ebédelni, de csak mostanra érett meg a harmadik cikk.

A hely leírásával ne időzzünk, jellegében olyan, mint régen volt, és a minőség is pont ugyanolyan szenzációs. Kevés komolyan vehető étterem van a környéken, a Laci viszont országszerte is az élmezőnybe tartozik, fantasztikus. Létezik vacsoramenü, öt fogással, kedvezményes áron, de két főre, borral azért érdemes 16-18 ezer forinttal számolni, mint minden hasonló minőségű helyen. Az ebédmenü meg 2200, ebben két fogás van, ha desszertet is akarsz, egy ezrest dobjál rá, ebben a verzióban itallal együtt kábé 3,5 ezerrel számolj fejenként.

Ami nem kevés, de a Laci ebédmenüje pont úgy emelkedik ki a budapesti mezőny nagy részéből, mint régen. Mondom, miket ettem: rizottót, olvadó szalonnával és gesztenyével, borjúnyakat árpakásával és kelkáposztával, aztán áfonya tortácskát tejfölfagylalttal. Így néztek ki:

És fantasztikusak voltak. Mindegyik. A Laciban az a különleges, hogy nemcsak remek alapanyagokkal dolgozik, nemcsak tökéletes technikával készíti el a fogásokat, de olyan bátran kísérletezik, mint kevés étterem Magyarországon. Itt minden nap kitalálnak valami újat, és a folyton változó menü lehetővé teszi, hogy a legmerészebb párosításokat is kipróbálják, így alakítva ki az egyre tökéletesebb fogásokat. Nem kell nagy fantázia, hogy elképzeld, ahogy a konyhában Magyarország élvonala felszabadultak kísérletezget az összetevőkkel és a technikákkal. Aztán lehet, hogy tévedek és ott bent egy fasiszta miniállam uralkodik, ahol mindent központilag szabályoznak, de a lényeg, hogy a végeredményen már csak a játékosságot érzed, azt a fajta szórakoztató alkotói folyamatot, amire ennél kicsivel magasabban, a Michelin-csillagos szinten egyszerűen nincs lehetőség, valamivel alacsonyabban meg a képesség hiányzik.

Továbbra is a Laci!Konyha! az a minőség, ami nekem a legjobban bejön, ha valami igazán jót akarok enni (ami nem kolbász uborkával), úgyhogy ajánlom nektek is. De foglaljatok helyet, mert mi anélkül előfordul, hogy már az ebédmenüre is csak nehezen jutsz be.

Laci!Konyha!
1133 Budapest, Hegedűs Gyula u. 56
H-P: 12.00 - 15.00 és 18.00 - 23.00
+36-70 370-7475