Még amikor megnyílt az Élesztő, a sörös arcok pesti zarándokhelye, és másodszor vagy harmadszor ellátogattam, hogy végigkóstoljam a kínálatot, a vécé felé menet eltévedtem. Nem balra fordultam, hanem jobbra, mindennapos történet. A negyedik után, ugye. Egy szűk átjáróban találtam magam, a falon egy csomó képkeret sorakozott, bennük néhány kis faág. Mindenhol plüssmackók, tényleg: mindenhol. Meg varrógép, meg írógép, meg kisautók, meg faliórák, és egy csomó kacat.
Semmi értelme nem volt annak, hogy ez a sok minden ott volt. Imádtam.
Később ebből alakították ki a Rengeteg Romkafét. Szabó Tibor, a hely tulajdonosa a fenti kalandom idején még a sörözőt segített összerakni, utána állt csak neki a mellette lévő pincekávézónak. Nem mintha sok minden változott volna azóta, a plüssmackók közé bekerült néhány rozoga asztal és szék. Figyelni kell, melyikre ülsz le, mert egyes darabok képesek majdnem összecsuklani alattad.
De ez nem a legnagyobb furcsaság a helyben.
Ahogy belépsz az ajtón, érdemes levetkőzni minden előítéletedet, véleményedet, amit a kávézókról, a vendéglátóiparról, meg úgy általában az életről gondolsz. Itt semmi sem úgy működik.
Hangulatalapozóként muszáj például körbejárnod a helyiséget. Három színházszék, felette a falon egy csomó kacat, amiket egy falra szerelt, félbevágott bicikli lámpája világít meg. Egy BKV jegylyukasztó a korláton. Egy gyerekülésben egy mackó nézi az abakuszt, a lépcsőn játékautók és vekkerek mutatják, hogy aki ezt összerakta, a szó legjobb értelmében is minimum flúgos egy kicsit.
Tibor szívélyesen üdvözöl, szóba elegyedik velünk, ha hagyjuk. Ha nem hagyjuk, akkor kicsit később talál rá alkalmat. Ő a hely megálmodója, egyben az egyik legkülönösebb ember, akivel találkoztam. Miskolcon volt kávézója korábban, úgy sejtem, hasonlóan egyedi berendezéssel, de azt fel kellett számolni, nem ment. Átjött Budapestre, és újra felépítette ugyanazt, ami ott nem működött.
A két legfontosabb szabály nála mindig is az volt, hogy nincs cigi (még az ezt tiltó törvény előtt sem) és nincs pia. Helyette van beszélgetés, ő annak örül, amikor a vendégei elkezdenek egymással szóba elegyedni. Miskolcon egy nagy asztaltársaság alakult ki így, amiben mindenféle foglalkozású és hátterű emberek jöttek össze.
Ez talán jobb fotó róla, az egyik saját készítésű videójából nyúltam:
Közben az asztalra kitesz Tibor egy nagy tálat, amiben mindenféle rágcsálnivaló van. Mint egy vasárnapi kerti parti maradéka. Kérdezem, hogy ezzel a fogyasztással hogyan számoljunk el? A tulajdonos körbenéz, elrántja az egyik plüssállat kezéből az abakuszt, diadalittasan odateszi mellém: ezen húzd, ha ettél belőle egyet!
Mondom, semmi sem úgy működik, ahogy máshol.
Tibor gondolt arra, hogy ötvöstanfolyamokat tart a kávézóban (ahhoz is ért), de azt nem szabad, a két dolog a hivatalok fejében nem kompatibilis, csak Tiboréban. Nemrég tojásfestő szakkört szervezett. Egyébként matektanár volt, úgyhogy a deriválásról is tud beszélgetni.
Egy idő után, bár nem kértem, kihoz egy csésze forró csokit, erre a vendége vagyok (nem tud a blogról, neked is kihoz, ha olyanja van). Ezt:
Az ital díszítése tökéletesen illik a helyhez, pont annyira kaotikus, szétszórt, mégis összeáll valami rendszerré. Megáll benne a kanál, majdnem puding. Egyébként nagyon csokis, kellemes ital. A tejeskávém is kitűnő, csak vigyáznom kell, hogy ne a bögre lepattant szélét vegyem a számba, hanem a másikat.
Egyébként dohos a levegő és hideg van. De ezt sem bánom, mert egy alternatív univerzumba csöppentem, ahol tényleg bármelyik percben felpattanhat a sarokba állított játékcsirke, hogy a tiszteletünkre táncoljon egyet. Nem lenne meglepő, akkor, ott.
Rengeteg RomKafé
Cím: 1094 Budapest, Tűzoltó utca 22.
Nyitva: H-V 10:00 - 22:00