A My Little Melbourne egyike volt az első újhullámos - de utálom ezt a szót - kávézóknak a fővárosban. A Madách térnél jól éreztek rá a hangulatra, a pörgős belvárosi életérzésre, amit nemrég megpróbáltak átültetni Újlipótvárosba is, egy My Green Cup nevű hellyel.

Tök véletlenül futottam bele, amikor a környéken munkára alkalmas helyet kerestem, és az ablakon benézve arra gondoltam: pont ilyet kerestem.

A kirakatban és a falak mentén ugyanis vastag szivacsok, nagy párnák sorakoznak, ami nagyon kényelmessé teszi akár a több órás üldögélést is.

Szögezzük le gyorsan: a My Green Cup nem egy tipikus újlipótvárosi kávézó. Nem egy Cafe Panini, ahol a kötelező elemek, a könyvespolc, a napilapok, tonettszékek és az autentikusnak tűnő kopottas polgári légkör ül meg egy kicsit a levegőben. Itt nem beszélgetnek halkan a vendégek, nem jut egy ücsörgőre két tucat hangulatos bizbasz, mégis, valamilyen kézzel nem fogható - kézzel foghatatlan? - módon alkalmazkodott a kerülethez a melbörn.

Kialakítottak egy kényelmes, mégis modern helyet, ahová jó érzés bejönni.

Miközben kicsapod a laptopod, hogy gyorsan elintézz néhány dolgot, és kikéred az itallapról a legérthetetlenebb nevű, egyébként szemérmetlenül finom David Rio Chai Coffe Latte nevű italt - ami porított kardamomos vagy mondjuk mangós (jézus!) chai és a tejeskávé szerelemgyereke -, a szomszéd asztaloknál izgalmas beszélgetésekbe hallgathatsz bele. Van itt állásinterjú, ahol a felvételt kérő, fiatal lány nagy rutinnal próbálja magát egyenrangú partnernek bemutatni, és oldani a saját maga feszültségét. Van itt szépségápolási tanácsadás, egy hipszter fodrász egy rakás terméket ad el a nyitott és érdeklődő, viszonteladónak beállított vásárlónak. 

Ez egy ilyen világ, a fodrásszal már nem a fodrászatban beszélgetsz.

A hely napos, világos, a pultos lányok pedig következetesen nem szolgálnak ki - meg sem kérdezik, mi újság -, neked kell a pulthoz menni kérni. És persze vannak bagelek, péksütik, egy újlipótvárosi lakásban készült házi torták, tortácskák, frissen facsart narancslé és a kávék összes létező kombinációja. Mondanom sem kell, utóbbiak igen magas minőségben.

Cégér, az még nincs. De itt nem is kell, Újlipótvárosban, ha eltalálod a dolgokat, úgy telnek meg az asztalaid a nyitás első napján, mintha száz éve ott lennél. A melbörnösöknek sikerült.

My Green Cup
Cím: 1137 Budapest, Pozsonyi út 15.
Nyitva: H-P 07:30 - 18:00, Szo-V 09:00 - 16:00
Tel.: 06 1 791 0301

Disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül érkeztünk, és a számlát saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk

Ősszel szokásunk Évivel, hogy nagy sétákat teszünk a város belvárostól távolabb eső részein, bekukkantunk a kertekbe, megnézzük a házakat, és magunkba szippantjuk a városrészek mindegyik más városrésztől különböző hangulatát. A blogon figyelemmel kísérhettetek sok ilyen sétát, listázva itt találjátok őket.

Ezúttal a Kis-Sváb-hegy felé vettük az irányt, ami sokkal több meglepetést tartogatott, mint elsőre gondoltam volna.

Azok, akik a Széll Kálmán térre igyekeznek, és nem akarnak fizetni a parkolásért, általában ide jönnek fel. A Csaba utcán lefelé egy kényelmes séta - ha van nálunk gördeszka, még gyors is -, visszafelé egy comb-fenék izomgyakorlat árán a Kis-Sváb-hegy tökéletes P+GY (parkolj és gyalogolj) pont. Persze ennél sokkal több van itt, és érdemes egyszer nem lefelé, hanem a Határőr úttól felfelé is elindulni.

Itt ugyanis egy 6,7 hektáros természetvédelmi területet találunk, 259 magas dombtetővel. Kutyasétáltatók mekkáját, fantasztikus kilátással a városra - kár, hogy ezt a kilátást vagy a házak, vagy a növényzet takarja ki. De néha felbukkan, rejtőzködve, szinte mellékesen, és akkor olyan perspektívából látjuk a várost, amilyenből korábban nem. 

A tény, hogy egy ilyen magas domb található ilyen közel a Budai Várhoz, valamint a városhoz, katonai stratégiai ponttá tette a korábban csak Martinovics-hegynek nevezett helyet. 1686-ban a sváb tüzérek innen adták le a jelet adó lövést, amivel megindult Buda visszafoglalása. 1936-ban a légvédelmi tüzérség vette birtokba a helyet, és épített néhány bunkert. A szőlőültetvényekkel borított területet a 19. században jogászok villái foglalták el, majd a folyamatos sittlerakóhelyek és a természeti terület izoláltsága miatt 1991-ben védetté nyilvánították. Ezeken a történelmi adalékokon, na meg az itt fellelhető védett növények és állatok felsorolásán túl nem sok infót találunk a neten a területről.

Egy fontos történetet kivéve. Azt, ami miatt ez a poszt, és az ebből megszülető, hamarosan induló nyomozásom is kezdetét veszi.

A történet Villanószemről, az indián törzsfőnökről szól, valamint egy nagy törzsnyi gyerekindiánról, akik birtokba vették a Kis-Sváb-hegyet 1969-től 1982-ig.

A történetből egyelőre ennyit ismerek: 1969 környékén egy csapatnyi srác elkezdett feljárni a Martinovics-hegy tetejére, indiánost játszani. Egy áprilisi napon aztán találkoztak Harmath István fotóriporterrel a Szöcske réten, akivel közösen megalapították a Napkirály törzset. Attól a naptól fogva mindenkinek volt indián neve, István Villanószem lett, a többiek pedig Sötét Főnök, Nagy Medve, Fehér Vadász és így tovább. Ettől fogva rendszeresen találkoztak, az indiános játék pedig tartalmas, Villanószem tanításaival tarkított, a gyerekek egész életére hatást gyakorló eseménysorozattá vált. 

Annyira, hogy két volt indiánt is megtalálhatunk ma a neten, akik egy-egy posztban, a saját oldalukon írtak Villanószemről, és az együtt töltött időszakról. Egyikük, aki később elektronikával kezdett foglalkozni, csak néhány hónapig volt része a Napkirály törzsnek, mégis nagy tisztelettel ír ma is Villanószemről. A másikuk, aki az egyik alapító tagja volt a törzsnek, egyik fő hobbija a western lövészet lett. Micsoda párhuzam!

A Napkirály törzsnek először a környékbeli srácokból alakított törzsek jelentettek konkurenciát. Folyamatosan háborúskodás dúlt, amikből minden esetben a Villanószem vezette gyerekhad jött ki győztesen. Később, amikor nagy híre lett a Napkirály törzsnek, már a helyi úttörő-egyesület lett az ellenség. Persze itt már kevésbé voltak tisztességesek az eszközök: Villanószemet többször bevitték kihallgatni, rendszerellenességgel vádolták, majd persze kiengedték. Pedofília is szerepelt a vádak között, ami nem nyert bizonyítást, és az egyik alapító tag írása szerint erről szó sem volt a Napkirály törzs tagjai között.

A történetet olvasva elhatároztam, hogy minél többet megtudok Villanószemről, és a Napkirály törzsről. Felkeresek volt indiánokat - a Vének Tanácsának egyébként Révész Sándor is tagja lett később -, meghallgatom a meséiket a törzsről, és annak varázslójáról, aki úgy tudta vezetni a gyerekeket, hogy azok önként követték volna őt bárhová. Megismerjük a játékokat, a személyes történeteket, és Villanószem 1982-es halálának körülményeit, ami után a Napkirály törzs rövid időn belül feloszlott.

Múlt héten megszavaztattunk titeket arról, melyik könyvborítót válasszuk a két befutó közül (itt láthatjátok ezeket). Azt is kértük, hogy kommentben egészítsétek ki a véleményeteket, és írjátok meg, mit szeretnétek másként. 

Örömmel tudatjuk veletek, hogy végül minden általatok kért változtatást belepasszíroztuk a végső tervbe. 

• Egyrészt az utcai fotót választottuk, amire a válaszadók háromnegyede szavazott
• Másrészt játékosságot vittünk a borítóba, a korábbi komorabb letisztultság helyett, ahogy többen javasolták. Ez egyébként a belső oldalakkal is jobban összhangban van.
• Levettük a bal felső sarokban olvasható idézetet
• Megváltoztattuk a fontot
• Látszik a cipőnk orra
• Látszik a blog logója
• Burákat rajzoltattunk a fejünk köré, mert miért is ne? Terveink szerint a könyvből az Alexandra könyvesboltokban kiállított példány mellé egy tollat is biztosítunk, így mindenki ott firkálja tele a könyvet, ahol csak akarja. Ez egy olyan firkálós könyv, majd meglátjátok.

Egyébként már előrendelhető az alexandra.hu oldalon, jelentős bevezetési vagy milyen kedvezménnyel. A lényeg, hogy aki már most előrendel, az 20 százalékkal olcsóbban, 3000 forint alatt juthat hozzá a kötethez. És biztosan megkapja a könyvet a tervezett november végi premierkor.

Sorra végigjárjuk a Város Hőse helyeket, hogy bemutassuk, melyik éttermek támogatják azt a kezdeményezést, aminek a lényege, hogy

• te befizetsz havi 3750-7500 forintot, amivel megmentesz egy gyermeket az éhezéstől
• cserébe kedvezményt kapsz Budapest legmenőbb éttermeiben, így a befizetett összeg hó végére újra a tárcádban lett
• szóval valami nagyon jót tettél, emiatt sokkal jobban érzed majd magad a bőrödben úgy, hogy nem kellett beleszakadnod
• a gyerekek meg végre jóllakhatnak

Részletek, minden infó itt.

Szóval a sorozat harmadik szereplője a Delizia, ahol megnéztük, hogyan készülnek Budapest kedvenc kekszei, amik olyan finomak, hogy még az is imádja őket, akit egyébként hidegen hagy a műfaj:

Kattints ide, hogy megtudd, hogyan lehetsz te a város hőse, videóban a részletek:

La Delizia
Budapest, 1137. Pozsonyi út 7. és 1066 Jókai u 13.
Nyitva: H-V, 10-20 (Jókai út vasárnap zárva)

Idén februárban vettem észre, hogy a belvárosi piac elkezdett valami fantasztikusan jó irányba fejlődni. Egészen pontosan így írtam akkor róla:

Van Lisszabonban egy fantasztikus hely, a Time Out Mercado da Ribeira. Ez egy régi csarnokból kialakított gasztropláza a belváros szélén, ahonnan az elővárosi vonatok indulnak az óceánpartra, Estorilba, és ahol a város legjobb éttermei üzemeltetnek egy-egy szűkített menüvel operáló kis egységet. Legalább húsz hely verseng egymással különleges, de tökéletesen megfizethető fogásokkal, a csarnok mindig tele van, az asztalok roskadoznak a különleges ételektől, és arra is van megoldás, ha több helyről halászod össze az ebéded: kapsz egy kis eszközt, ami pittyegni kezd, amikor elkészült a fogásod.

Anélkül, hogy túlbonyolítanám: csodálatos hely, kötelező program, ha Lisszabonban jársz.

Ez a projekt jutott eszembe, amikor megnéztem az átalakított Belvárosi piacot, ami elindult a Time Out-osodás útján: nyílt két szuper étterem az emeleten, rövidesen jön egy harmadik is, mellettük azonban ott sorakoznak tucatszámra egyre üresebben a rántott sajtokat infralámpával melegen tartó kifőzdék, az alsó szinten meg a népies ajándékokat áruló kofák. Nagyrészt azonban tök üres az árutér. Sőt, az emelet is, sor csak a két menő étterem előtt van, ezekbe viszont alig lehet beférni.

Na, azóta a helyzet eszkalálódott. Az akkor már üzemelő Séf utcája és Vörös homár mellé ugyanis nyílt még egy jópofa olasz étkezde Giannitól, Bíró Lajos másodszor is belecsapott a lecsóba rántott húsos fronton, Szabó Győző spéci fúziós kajával költözött be, ott a Kolbice, van ázsiai kaja, van minden.

Épp csak a hely kezd egyre furább képet mutatni.

Többször is ettem a csarnokban az elmúlt hetekben, és miközben a koncepcióért az elejétől odavagyok és remek kajákat tömtem magamba, próbáltam rájönni, hogy mi a baj, miért nem érzem jól magam, miért ad kevesebbet a Belvárosi piac, mint a nyugat-európai társai és némi töprengés után rájöttem. Két okot találtam:

• rossz elrendezés
• rossz hangulat

A kettő szorosan összefügg. Már év elején is feltűnő volt a lenti és a fenti szint közti különbség, most azonban a határ még élesebb lett: fent rengeteg menő hely nyílt, így hömpölyög a tömeg, illetve próbál elférni a keskeny karzaton, helyet találni az egymás nyakára, szükségszerűen hülye alakban elrendezett asztaloknál, lent meg akkora üresség van, olyan kriptahangult terjeng, hogy az kinyírja a bulit.

A megoldás egyszerűnek tűnik: 

1. van egy hatalmas, tágas piacrészem, ahol csak néhány üzletnek van forgalma, vendégtérre azonban nyilvánvalóan nincsen ezeknek szükségük, hiszen az emberek nem ülnek le egy hal-, vagy egy sajtbolt elé, csak kivárják a sorukat és mennek
2. vagy egy szűkös, és nagyon-nagyon telített emeletem menő kajáldákkal, amik előtt alig lehet leülni.

Mit teszünk?

Nyilvánvalóan meg kéne cserélni az emeleteket. Az árusokat fel kéne költöztetni az emeletre, mert a kevés prosperáló üzlet kedvéért nyilván mindenki szívesen lépcsőzne vagy liftezne egy kicsit és legalább nem lennének annyira szem előtt a népi cuccokat meg hasonló izéket áruló kofák, akiktől szinte soha senki sem vásárol, ettől meg olyan szomorkássá válik az egész piac.

A konyhákat meg leköltöztethetnék a földszintre, középről kivehetnék a pavilonokat, a helyet feltölthetnék székekkel, padokkal, hogy ne csak libasorba, hanem egymással szemben, mindenféle alakzatban ehessenek a vendégek, és végre megtelne élettel a csarnok: eltűnne a a kongó földszint és a túlzsúfolt emeletet kettősségéből megszülető disszonáns, vihar előtti csendre emlékeztető hangulat.

Előbb-utóbb szerintem muszáj lesz meglépni a cserét, mert az emelet már most is kezd kényelmetlen lenni, odaköltözik még 4-5 jó hely, és elviselhetetlen lesz ebédidőben a tömeg, miközben a lenti boltok néhány kivételtől eltekintve forgalom nélkül döglődnek.

Nyilván rengeteg pénz és munka lenne, ami egy frissen átadott csarnoknál okozhat gondot, de ha már belevágott az önkormányzat a gasztropiacosításba, akkor csinálja tökösen: fel kell ismerni, hogy az ötlet elszabadult és már önálló életet él, burjánzik, és az épületnek ki kell szolgálnia ezeket a folyamatokat, különben nagyon hamar elkezdi akadályozni őket.