Hát engem aztán nem lehet azzal vádolni, hogy gőzerővel tolom a vega, ad absurdum vegán lobbi szekerét, én húst eszem hússal, és azt gondolom, hogy minden idők legcsodálatosabb netes tartalma készült el, amikor az Epic Meal Time öt madarat töltött egymásba, majd az egészet belerakta egy disznóba és úgy sütötte meg a cuccot:

De!

Amikor egy hely annyira barátságosan és önazonosan valósítja meg a vegaságot, mint a Szondi utcai Slow Foodiez, akkor nemhogy képes vagyok alkalmazkodni, nemhogy nem őrjöngök az asztalomnál leölt állatokat követelve, hanem egyenesen élvezem azokat a pillanatokat, amik nyilvánvalóan közelebb vannak az egyetemes jóhoz, mint az állatok mészárlásával majd megsütésével járó egyébként nagyon szórakoztató összes többi.

Mondom, mi van: a berendezésbe beleszeretsz, mert olyan, mint számos más trendi helyen, barátságos, vintage, csak itt ez nem póz, hanem fontos és őszinte elem. A kiszolgálás, a személyzet kedvesen esetlen, és most nem arra gondolok, hogy az öledbe öntik a levest, hanem hogy amikor beszélgetsz velük, akkor inkább érzed úgy magad, mintha beengedtek volna egy magánlakás konyhájába, mint egy profi étterem bevételi forrásának.

Zene sincs. Legalábbis amikor én voltam, nem volt zene. Elsőre bántóan zavaró, fülsértő volt a csönd, de öt perc után megszoktam és elkezdtem nagyon élvezni. Párizsi éttermekben szokás, ahol a százeurós menü mellé simán odaültetnek a szádba egy másik vendéget, mert kevés a hely, és nagy a fizetőképes kereslet, hogy nincs zene, mindenki suttogva beszél és csak az evőeszközök csilingelését hallod: először zavarban vagy, aztán rájössz, hogy micsoda kis dallam alakul ki a vágásokból, tányérhoz koccanó villákból, az evés himnusza, aminél giccsesebb lezárást egészen biztosan nem tudtam volna találni ennek a mondatnak.

Na, hasonló a helyzet a Slow Foodiezban is, a csönd remekül illeszkedik ahhoz a nyugihoz és szemlélethez, amit az étterem vall.

A felhozatal egyébként: vannak napi menük, levessel együtt kétezerrel számolj, amiket egyébként igény esetén ki is szállítanak és vannak mindenféle a la carte fogások, kétezer környékén. Minden növényi alapanyagból, minden frissen a piacról, ha kell, vagy indokolt, nyersen.

Idáig azért nem merészkedtem, de kértem egyet a napi levesből 490-ért, ami egy sárga céklás, spenótos anyag volt, és rendeltemegy édesburkonya gnocchi-t zsályás mandulaszószban (2290), mert a mandulaszósz kifejezésnek nem tudtam ellenállni.

És bár egyetlen kósza állatot sem daráltak bele az ételbe, nagyon finom volt mindkettő. Ugyanaz a harsányságot nélkülöző finomság volt ez, amit a berendezés testesít meg belsőépítészetben vagy a csönd a hangulatban Nem ez életed legemlékezetesebb fogása, de harmonikus, szezonális alapanyagokra építő nagyon kellemes étel volt mindkettő úgy, hogy közben egészségesek is voltak. És a hangulat, a körítés és a mögötte álló szellemiség.

Ajánlott.

Slow Foodiez
1067, Budapest, Szondi utca 11
H-Cs: 7:30-15:30
V: 10:00-18:00

Nagy átka ennek a melónak, hogy egy idő után tök érdektelenné válik a századik hamburger, szendvics, hotdog, még akkor is, ha az történetesen az egyik legjobb a városban: mégis mi a fenét lehet állítani sok tucatszor egymás után arról, hogy zsemle, hús meg sajt? Persze időnként felbukkannak olyan fényesen ragyogó csillagok a városban, amiket kipróbálva előjön a kezdeti lelkesedés és automatikusan ömlengeni kezdünk, de ehhez tényleg nagy dobás kell, mint például a gőzburger a Pista bában.

Vagy valami furcsa.

Hát a gombócburger elég furcsa. Meg a gombóckacsa, gombócoldalas, gombóclazac.

A kilencedik kerületi Gombro’c azért csodálatos hely, mert a tulajdonos fogott két látszólag tökéletesen inkompatibilis dolgot és létrehozott belőlük egy fantasztikus mutánst.

Ez a két dolog:

gyerekkorunk szilvás gombóca és a modern streetfood.

A recept tök egyszerű: vesznek néhány fogást, receptet, ami most menő a pesti belvárosban, ezeket belecsomagolják gombócokba, a végén a cucc kap valami bundát meg szószt aztán 650-ért jó étvágyat.

Ez például a gombócburger:

Ez meg a kecskesajtot gombóc:

Mély elemzésbe most azért felesleges belemenni, mert természetesen nem ezek a legszofisztikáltabb ételek a hazai piacon. Ezek olyan gegek, amik véletlenül pont működnek. Egyszerű a koncepció, egyszerű enni és finomak is, kábé ennyiben lehetne összefoglalni a végeredményt, mert a gombócburgert például nyilván nincs értelme összevetni a Zing hagyományos burgereivel, de nem is kell, mert ez más műfaj. Ez olyan, hogy ha a közelben jársz, pillanatok alatt elkészül a gombócod, megeszel kettőt 1300-ért és jól laksz annyira, hogy egy ideig nem töröd majd a fejed újabb evésen.

És van persze szilvás gombóc is, ami pont annyira nem bonyolult, mint a legendás ős, de az is tuti, hogy sikerült mindent kihozni, ami a műfajban benne volt:

Sok ilyen fasza ötletet Budapestre!

Gombro’c
1092 Budapest, Erkel utca 3
H-Szo: 11-21

Tegnap este érkezett a postaládánkba két Budapest folyóirat. 2016 januáriak. Egy-egy sárga színű jelölő lógott ki az újságok tetején: ahogy a szerződéseknél az aláírás helyét, úgy jelölte meg itt a küldő az elolvasandó cikk pozícióját.

Kinyitottam az újságot. Ezt láttam:

Idén is megválasztották, hetedik alkalommal, a Simplicissimus hőse díjat. Idén mi lettünk a díjazottak, Csabával. Az indoklás:

Mert blogjukkal szinte egymaguk átbillentették a budapestieket a pozitív gondolkozás tartományába, valamint azért, mert a Város Hőse mozgalom elindításával egy súlyos társadalmi probléma megoldására egy - átlagemberek és luxusipar hajtotta - "internetes örökmozgót" hoztak létre, azaz feltalálták a "népi filantrópiát".

Több okból is meghatódtam.

Egyrészt a levél Török Andrástól jött (ő Simplicissimus alteregója a való életben), a Budapest-szakértő elismerése pedig mindig komoly dicséret. 

Másrészt a jelölő, és a zsűri is a Nagy Budapest Törzsasztal, talán az utolsó hivatalos budapesti kávéházi asztaltársaság, akik havonta egyszer ülnek össze a Spinoza Házban. A tagok között ott vannak a könyvespolcom Budapest-könyveinek szerzői, Török András, Saly Noémi, Buza Péter (a teljesség igénye nélkül), az alapítók között volt Ráday Mihály és Gerle János, találkozhatunk itt híres írókkal, újságírókkal, történészekkel, szociológusokkal, idegenvezetővel, könyvtárosokkal, sőt üzletemberekkel, kismamákkal és diákokkal is. A részvétel nyitott, a tagságnak nem feltétele, hogy hivatásszerűen Budapesttel foglalkozzon az ember, de nyilván ez a gyakoribb.

Idén hetedszer osztották ki a díjat, aminek a kritériumai a következőek:

• A díjazott nem lehet alkalmazottja a városnak, nem kap fizetést a munkáért, amiért kitüntetik
• Nem lehet díjazott a Nagy Budapest Törzsasztal belső tagja
• Nem jár díj azoknak, akik ügyesen megakadályoznak káros folyamatokat, az "igen-mondókat" keresik
• A díjazott nem "pusztulhat bele" a saját munkájába, vagyis fontos, hogy megtalálják benne a számításukat, sőt polgári jólétre jussanak a tevékenységük következtében

A díj egy oklevél, és a két zsűritaggal egy közösen elfogyasztott vacsora. A korábbi díjazottak voltak T. Nagy Tamás sajt- és életörömkereskedő, Tamási Miklós és Szepesy Ákos, a fortepan.hu alapítói, Faragó István és László Zsuzsa az Anno könyvsorozat gazdái, Wirtz Albrecht és Ágnes a Villa Bagatelle-től, dr. Del Medico Imre sajtólevelező, valamint Pál Tamás a köztérkép.hu fenntartója.

Köszönjük!

Külön öröm volt olvasni a lapban András kritikáját az Egy hét a városban című könyvünkről, ritkán futottunk bele hasonlóba a megjelenés óta. Pedig egyébként nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményekre, mi tetszett, mi nem tetszett nektek, úgyhogy aki olvasta a könyvet, kommentben meg is oszthatja velünk a tapasztalatait. Örülnénk neki.

A Laci!Konyha! abszolút kedvencünk, nincs még egy ilyen kivételes minőségű és ilyen bátran kísérletező étterem Budapesten. Bármibe belevágnak és még akkor is utolérhetetlent alkotnak, ha a cél egy egyszerű rántott hús elkészítése. Persze ha ők csinálják, a végeredmény sosem lesz "egyszerű".

Ha Város Hőse klubtag vagy, szóval ha támogatod az éhező gyermekeket, a Laci!Konyhában is kedvezménnyel fogyaszthatod az összes finomságot.

További Város Hőse helyek:

Részletek a programról itt.

Az appot innen tudod letölteni: 

• Androidora
• iOS-re
• Windows Phone-ra

Laci!Konyha!
Budapest 1133, Hegedűs Gyula u. 56,
H-P:12-15, 18-22
+36 70 370 7475

A jó görög étterem evolúciója valahogy úgy nézett ki a pesti belvárosban, hogy sokáig nem volt, aztán még nagyon sokáig még annyira se volt, aztán szigetszerűen megjelent, de a városmagig sosem jutott el. Az elmúlt években már írtunk arról, hogy az Estia Gyradiko, a Kyros és a Kerkyra felbukkanásával végre elérhetővé vált Budapesten is a szuper gyros, de még milyen szuper, utóbbi kettőről videó is készült a Város hőse projekt keretében, ezekben egyébként kedvezménnyel fogyaszthattok, ha segítitek az éhező gyerekeket:

És persze vannak olyan állócsillagok, mint a Dionysos Taverna a Belgrád rakparton, amik magasabb áron adnak stabilan jó minőséget.

De mi van a belvárosban, a Gozsdu környékén?

Semmi.

Vagyis nem volt semmi, aztán néhány hete megnyitott a Hellinicon, ami elég nagy vállalásokat fogalmazott meg magával kapcsolatban.

Ezt már a pincértől tudjuk meg, aki szintén elég ikonikus görög, Leonidasz a Valóvilágból, nála talán csak Delhusa Gjon a híresebb görög Magyarországon, bár ő legalább annyira albán és sokkal inkább magyar.

Illetve persze ott van Alekosz is, de ne legyünk telhetetlenek.

Szóval Leonidasz elmondta, hogy a séf egy olyan étteremből érkezett, amit 2009-ben a világ legjobbjának választottak, de kiderült, hogy nem az Osteria Francescanáról van szó, vagy valamelyik dán favoritról, hanem egy másik budapesti görögről, ami gondolom a “budapesti görögök” közt lett a világ legjobbja. Sebaj, az bőven elég.

Tegyük hozzá: a kapcsolatunk a hellyel nem indult zökkenőmentesen, Ádám ugyanis egy ehetetlen tojást kapott itt néhány hete, amiről írt is egy cikket, de gondoltuk adunk nekik még egy esélyt, hátha görög kajában erősebbek, mint reggelikben. Mázlink volt, mert tényleg, és most hideg sem volt.

A Hellinicon egész jól néz ki belülről, közérthetően, de nem tolakodóan görög, a hangulat jó, a személyzet Leonidasszal együtt figyelmes, tök kedves, az evés meg remekül indul: kapsz olívás kenyérkéket, amik hibátlanok, ahogy a melléjük adott szószok is, főleg az olívabogyós tapenade-szerűség világbajnok.

Ezek után izgatottan vártunk a folytatást, amit vesztünkre görög szokás szerint egyszerre hoztak ki: egy ekkora előétel és egy ekkora főétel egymás mellett bőven elég ahhoz, hogy rögtön megbánd a nyakló nélküli üdvözlőfalat-zabálást, de mit volt mit tenni, meg kellett enni.

Az a fehéres izé az előétel és valami szenzációs: 980 forintért kihoznak egy hatalmas adag krumplit reszelt paradicsommal és feta sajttal. Pompás az íze, jó a krumpli állaga, fokozhatatlanul mediterrán és laktató az egész.

Ezek mellett kicsit hitvány a gyors fagyasztott sült krumplija, nem is értem, mi szükség az ilyesmire, ha a hely jól láthatóan képes önerőből előállítani finom, igazi krumpliból is a köretet. De a gyroshús és a tzatziki is kiváló, egy fokkal lehetne mindkettő karakteresebb, de csak a fent említett nagyokkal lehet összevetni, köze nincsen a belvárosi gyrosozók silány kajáihoz.

Nem olcsó, mert 2200 forint a tál, de nézzük máshogy: a krumplitállal együtt háromezer forint az egész, és ezekkel már olyan szinten jól laksz, hogy utána az sem zavar meg, ha egy lopásügy szemtanúja leszel a belvárosban és emiatt órákig kell helyszínelned a hideg pesti éjszakában a rendőrökkel és a szerencsétlen, bárba becsalt brazil áldozattal együtt (velünk ugyanis pont ez történt).

Vagy ha belefutsz egy autóba, ami képes volt egyenesen a Belügyminisztériumba belefutni:

Zajlik az élet Budapesten!

Hellinicon
Budapest, Gozsdu udvar, a Holmes Place-szel szemben
Saját weblapot vagy nyitvatartási időt nem találtunk