Emlékszem, hogy amikor a Kossuth tér még romokban állt, Wachsler Tamás vitt körbe minket egy túra erejéig az Országház előtt. Akkor az volt a benyomásom, hogy a Steindl Imre Program vezetője, a tér megújításáért felelős személy más, mint amilyennek az ember egy ilyen projekt irányítóját - sajnálatos tapasztalataira alapozva - elképzeli.

Ő például láthatóan nagyon szerette a munkáját. Ez már önmagában meglepő volt. 

Szerette a Kossuth-teret. Ismerte. Fotózta, minden nap, és a különleges látásmódját saját flickr oldalán mutatta meg. Úgy viselkedett, ahogyan valamikor régen, gyerekkorunkban elképzeltük az építészt, aki megbízást kap álmai megvalósítására.

Ezek a képek aztán bejárták a saját útjukat, megjelentek kiadásban is, míg aztán Török Andrásnál landoltak egy felkéréssel: a képekből, és a Budapest-szakértő András szövegéből mutassák be az Országházat úgy, ahogy eddig még senki. "Ha politika kerülne szóba közöttünk, csak vitatkoznánk egymással" - írja András az előszóban, de ez a körülmény egyáltalán nem akadályozta meg őket abban, hogy együtt dolgozzanak. Ebből született meg A nevezetes magyar Országház és a tér, ahol áll című könyv.

Egyrészt tele van a jó minőségű papírra nyomtatott, fantasztikus képpel, amik olyan perspektívából, olyan kivágásokkal mutatják be a Parlamentet, hogy még mi is rácsodálkozunk, akik rendszeresen szembemegyünk vele. De nem csak ezek a fotók teszik ki a könyv teljes képanyagát: korabeli rajzokon láthatjuk, milyen lett volna az épület, ha nem Steindl Imre tervét fogadják el. Vagy milyen lett volna, ha ugyanígy azt fogadják el, aztán semmit sem változtatnak rajta.

Aztán a rajzokról átlibbenünk a szövegre, ami tökéletesen illeszkedik a mai olvasási szokásokhoz: egyrészt nincsenek benne dagályos, hosszú és a tényeket pátosszal elkenős mondatok, Török András szórakoztató, izgalmas krónikája ez, ahol a történelem tankönyvi sodrából azért ki lehet kacsintani, találgatva, mi is történhetett a háttérben, milyen alkuk, vagy még inkább milyen emberi döntések kísérték Budapest épülését.

A szöveg pedig szuperjól tagolt: Minden második-harmadik oldalon megtörik a törzsszöveg, és egy-egy új cím, címben feltett kérdés vagy az épületről elhangzott idézet töri meg a történelemóra monotóniáját, és máris felcsillan a szemünk.

• Botrány a kihirdetés napján
• Lehetett volna jobb tervet választani?
• Színjáték volt-e a pályázat?
• Végül is mennyibe került az Országház?
• Három modern dolog a téren

És lehet, hogy hallottál róla, hogy szinte csak magyar alapanyagból építették fel az épületet, de most megtudod, miért volt ez lehetséges. 

Vagy tudod, hogy az épület kupolája valójában milyen "aprócska" belső hasznos kupolarészt takar, de most láthatod, mik az arányok az épület díszsapkája és a tényleges funkcionális terei között.

Hallottunk arról, hogy az épület leginkább neogótikus stílusú, de nekem például újdonság volt, hogy a pályázati kiírásban annak ellenére, hogy nem akarták megkötni a tervezők kezét a stílus meghatározásával, mégis látványosan kihagyták a klasszikus görög stílust a felsorolásból. Ekkor épült ugyanis a bécsi Parlament Hansen tervezte épülete, és semmiképp sem akarták, hogy a hatalmas magyar Országház, a világ egyik legnagyobb középülete hasonlítson egy kortársára.

Kérdés volt, hogy nemzetközi pályázatot írnak-e ki, vagy csak magyar építészek adhatnak be tervet, aztán végül mindkettő igaz lett egy kicsit: a kiírás nem zárta ki külföldi építészek munkáját, viszont magát a felhívást csak magyar lapokban adták közzé, így a cikkekben becsült 100-120 pályamű helyett végül csak 19 érkezett.

Nagyjából így veszel el a részletekben, így kapod magad azon, hogy oldalakat olvastál el anélkül, hogy bele akarnál merülni. Hiszen te csak érdekességről érdekességre ugrálsz.

Steindl Imre, a tervező a kivitelezésre is vállalkozott, a teljes építési költség 4,7 százalékát kapta, mondjuk néhány adalék a túlságosan is méltányosnak tűnő szám mellé:

• ebből Steindl egy egész építészeti irodát üzemeltetett
• a terv szerint 9.546.653 forint és 88 krajcárba kerül majd az épület, ehelyett ennek kétszerese lett a végleges szám, a teljes építkezési költség térrendezéssel, mindennel pedig több mint 37 millióra rúgott. Steindl mégis az eredeti becslés alapján kapta a pénzt.
• a terv szerint az 1885-ben aláírt szerződés után 9 évvel, 1894-ben átadják az épületet, és Steindl mehet haza pihenni. Ehelyett tíz évet még ráhúztak, összesen 19 évig épült az Országház. 

A könyvben helyenként színes oldalakon egykor élt, vagy még ma is élő szakértők mondanak vélemény az épületről. Ezek is változatossá és objektívvé teszik a bemutatást, hiszen magunktól sosem állítanánk, hogy az épület díszítései egyszerűek, vagy hogy építészetileg szerencsétlen korban épült, amikor már vágytak az emberek egy új építészeti stílus létrejöttére, ami még váratott magára - így aztán anélkül lett anakronisztikus, hogy lett volna lehetősége nem annak lenni.

Érdekes elgondolni azt is, mennyibe kerülne az Országház, ha ma építenék. Becsapós a válaszadás, hiszen ha úgy közelítjük meg, hogy az építkezés költsége hány százaléka volt a költségvetés összes kiadásának, majd ezt a mai költségvetésre vetítjük reálértéken, azt kapjuk, hogy a Parlament ma 736 milliárd forintba kerülne. Vagy legalábbis ennyire fájna a költségvetésnek. Az épület mai technológiákkal és árakkal való újraépítésének költsége inkább áll közelebb a 160 milliárd forinthoz - írja a könyv egy ingatlanos portál becslésére hivatkozva.

A könyvet érdemes - vagyis inkább nagyon ajánlott - az Országház Látogatóközpontban megvásárolni (szembeállsz a Parlamenttel a Kossuth téren, és jobbra a föld alatt), hiszen én például itt 6999 forintért vettem meg, míg egyébként 11 ezer forint körül van az ára, és még online megrendelve is bővel felette vagyunk ennek az cédulának.