Amikor két hete Csabával elugrottunk az Andrássy útra, hogy megnézzünk pár általatok ajánlott lépcsőházat, egy igazán különleges meglepetésben volt részünk. A Deák tér felől indultunk, így utolsóként a 45-ös szám alá érkeztünk.

A korábban megnézett lépcsőházak mind szépen fel voltak újítva, tisztán voltak tartva, őszintén szólva amikor beléptem ide, az Andrássyn nagyon is megszokott jelenséget tapasztaltam, nem többet. Azt, hogy amikor valami szépet hagynak lepukkanni, az sokkal csúnyább bárminél.

Aztán ahogy elkezdtünk sétálni az udvarban, elfogott az az érzés, mint a Great Expectations 98-as filmfeldolgozásában Finnt, amikor belépett Estelláék házába. Van olyan haldoklás, ami szép tud lenni.

Néha nekiállok feltúrni a bőröndnyi mennyiségben felhalmozott családi fotókat, amiket általában a szülőknél, nagyszülőknél lehet megtalálni, és Eventekre (zacskókra) osztva tornyosulnak egymáson valahol az Agatha Christie összes mögött.

Őrjöngve teszem félre a kisgyerekekről, családról, összejövetelekről készült fotókat, nem mintha ezeket nem szeretném, csak ilyenkor nem azt keresem. Eszembe jut egy emlék, a betonterasz alatt felhalmozott lécek a nyaralónkban, máshol az ól melletti fa hatalmas árnyéka, a kovácsoltvas, díszes bejárati kapu, de nem emlékszem pontosan minden részletre. Olyan fotót keresek, amin azt örökítette meg valaki, amire akkor senki sem gondolt: a mindennap látható részleteket, amiket akkor untunk, 20-25 év múlva viszont azt szeretnénk felidézni. Ezek a részletek aztán egész sor emléket idéznek fel dominóhatás-szerűen, a neuronháló pókhálós részeiből. De senki sem fotózta azt, ami kézenfekvő.

Ilyenek a régi városképek is. A digitális korszak előtti időkből származó hangulatokra könyvtárakban, antikváriumokban lehet vadászni, vagy bízni abban, hogy valaki volt szíves bedigitalizálni a saját albumából származó fotókat. Ha még régebbre megyünk, képeslapok adhatnak támpontot, az előtt pedig legfeljebb festők örökítették meg a város akkori képét.

Ezeket a realista képeket nevezik vedutának, és ezekből állítottak ki egy csokorra valót a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában. Ezek általában ostromokat, nevesebb történelmi eseményeket örökítenek meg, de ezen a kiállításon túlnyomóan valóban városképeket láthatunk, Pest-Buda képét, vagy akár csak kisebb utcácskák, piacok hangulatát a 18-20. század közötti időkből.

Nézzünk most körül a legrégebbi és a legmodernebb technológia segítségével, vagyis a veduták és az internetes street view használatával. A képeknek, ahol tudtam, megkerestem a mai megfelelőjét a Norc.hu-n, de ha nektek van olyan fotótok kéznél, ami az adott teret a megfelelőbb szögből vagy jobb minőségben ábrázolja, küldjétek el, mellérakjuk.

A képek

Elsőként vegyük észre, hogy a Lánchíd 1849-es felavatása előtt, amikor még nem volt egy állandó híd sem a Dunán, elég veszélyes lehetett ilyen időben átkelni a folyón.

A flash mob lényege, hogy sok ember egy nyilvános helyen megbeszélt jelre, egyszerre olyat művel, ami meghökkenti a körülötte álló embereket. Ezután a csoport hirtelen feloszlik, nem adva magyarázatot létezésére vagy értelmére.

2003 óta létező társadalmi jelenség, a Facebook korában pedig egyre könnyebb ilyesmit szervezni. Ilyen a nemzetközi törülközőnap, amit a 2001-ben elhunyt Douglas Adams író emlékére szerveznek, május 25-én mindenkinek vinnie kell magával egy törülközőt, akárhová megy (gyakorlati értéke óriási). Vagy ilyen volt az anwerpeni tánc a pályaudvaron:

Ez a sorozat többnyire arról szól, hogy miként lehet egy város nevezetességeit, hangulatát belesűríteni egyetlen napba: írtunk már Lisszabonról, Dublinról, részletes összefoglalónk volt arról, hogyan lehet 25 ezer forintból úgy megnézni London legmenőbb helyeit, hogy reggel indulsz és este már Budapesten is vagy.

A mostani írás azonban más, mert a korábbinál is szűkösebb az időcellánk: alig egyetlen óra áll a rendelkezésünkre, hogy minden nevezetességet megnézzünk Amszterdamban, vagy még inkább arra, hogy megismerjük a város összetett kulturális arculatát.

Jelentem, a küldetés lehetetlen, de ettől még kivitelezhető.

A rekordkísérlet mögött egy múlt heti üzleti utam áll: a konferencia Amszterdam közelében volt, a városra azonban egyetlen szabad óránk maradt, de úgy gondoltam, hogy inkább sétálok a csatornák mellett, minthogy a hotelszoba plafonját bámuljam, ezért nekivágtunk az útnak. Menet közben azon gondolkoztam, hogy mégis ki a fenét érdekelhet egyetlen óra a holland kulturális fővárosban, aztán rájöttem, hogy az amszterdami reptér fontos csomópont, én is számtalanszor szálltam már itt át, hiszen az Egyesült Államokba vagy az Ázsiába tartó járatok jelentős része Amszterdamon keresztül vehető igénybe Budapestről. Az átszállások közt viszont gyakran négy-öt órára nyúlik a várakozási idő, amit tölthetünk persze a duty free shopok kifosztásával, de egy kis kalandvággyal inkább nekivágunk a városnak.

A vonatközlekedés remek, a retúrjegyet kábé öt euróért kapjuk meg, tízpercenként indul egy szerelvény, ami körülbelül húsz perc alatt van a belvárosban.

A város felé félúton kiderült, hogy a velem tartó Szeleczky Ádám a létező legjobb kísérő: éveket élt Amszterdamban, amikor a TV2 partnercégénél, az Endemolnál dolgozott, ismeri a város minden kis zugát, így a céltalan ténfergésből hirtelen profi városnéző túra kerekedett.

Akkor kezdjük az őrületet:

Nagy természetbarátok szokták mondani, hogy ne fürödni menj az erdőbe. Ezzel arra céloznak, hogy az őstermészethez való közeledés nem sokat ér, ha csak egy-két napig szeretnénk friss levegőt lélegezni, gyönyörködni a szépségben, aztán a városba visszatérve folytatni a rohanást az aszfalton.

Pedig egy városlakónak csak ez a lehetőség. Nem is nagyon szeretnék mást, élvezem a városi életet, és élvezem a sétát az erdőben is, ha úgy tetszik, zuhanyzásjelleggel.

A hétvégén egy erdei házban ünnepeltük két barátunk harmincadik születésnapját, másnap pedig egy gyakorlott erdőjáró ismerősömmel csatalngoltunk egyet a fenyőfői ősfenyvesben. Magyarországon állítólag csak két ősfenyves található, ez az egyik, a hatalmas fák mellett sétálva pedig sokkal jobban esik a beszélgetés, mint akár a legfinomabb bor társaságában.

Nem akarok világmegváltó posztot írni, csak gondoltam, megosztom veletek azokat a fotókat, amiket hazaérve a mobilomban találtam, hátha átjön a téli erdőjárás utánozhatatlan hangulata.