Az ideális természeti társadalomban, vagy akár nem is olyan régen falun az ember a körülötte élő földből táplálkozott. Az oda érkező napfényt zárták magukba a növények, amik az ott található földből építették fel magukat, és az állatok ezeket a növényeket alakították át zsírrá és izommá, így egy önellátó gazdaság lakói gyakorlatilag azokból az anyagokból álltak, amik maguk körül is megtalálhatóak voltak.

Ez persze alapvetően kizárt a városi életet élők előtt. Budapestre a legkülönfélébb helyekről érkezik a táplálék, egy összetett, minden szempontot figyelembe vévő ábrán ezt így jelölhetjük:

Ez igaz szinte minden termékre és szolgáltatásra, a tömeg felszív szinte mindent, ami megvásárolható, sajnos sokszor tekintet nélkül arra, hogy az adott cucc milyen körülmények között jött létre. Ha mégis érdekel valakit, az általa elfogyasztott dolog honnan való, el kell menni a keletkezés helyére. Hívjuk életre a fent megismert módszertant, és ábrázoljuk az így lértrejött reklációt is, csak helyettesítsük be a képletekbe az érdeklődést, ezt fogjuk látni:

A bor esetében ez az érdeklődés pedig még szórakoztató is. A bor fogyasztása előtt ugyanis elolvashatunk akármennyi kritikát, nemzetközi kritériumrendszer alapján felállított százalékos értékelést, akár interjút a borásszal, semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor a kedvenc boraink készítőit személyesen keressük meg. Természetesen bortúráról beszélek, amivel kapcsolatban maga a természetjárás és a pincehűvös, "frissen csapolt" borok szeretete is nagy szerepet játszik, és van is elég komoly kultúrája. Főleg a híresebb borvidékeken, Villányban, Tokajban, Egerben.

Én tegnapelőtt egy egynapos túrát abszolváltam a Badacsonyban, ahol ez a fajta turizmus most kezd csak jobban kibontakozni, és noha a Laposa, Szeremley név ismerősen csenghet mindenkinek, számtalan kisebb, kézműves borász bizonyította be az utóbbi években, évtizedben, hogy a borvidék rossz megítélése már a múlté. Persze ehhez kell a tudatos fogyasztó is, aki ismeri a különbséget a nagy tételben gyártott, olcsó szutyok és a minőségi, kézműves bor között. Hatalmas a szakadék, mégis sokan beleesnek. Ennek megítélésére, és az ízek közül a számunkra leginkább tetsző kiválasztására jó alkalom egy ilyen túra.

Vagy tucatszor elhajtottam már a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításának plakátja mellett, de mindig csak az jutott eszembe Botero képeiről, hogy a fickó valamiért dagadt zsírdisznókat festett egész életében.

Aztán körülbelül a tizenharmadik alkalommal, amikor épp csak a periférikus látásommal vettem észre a plakátot, beugrott egy hangulat: Garcia Márquez és Carpentier könyveinek színét, szagát, játékos bűzét juttatta eszembe Botero egyik képe, és hirtelen elkezdett érdekelni a fickó.

Miután hazaérkeztem, kicsit jobban utánaolvastam a művészetének, és kiderült, hogy a tudatalattim már rég tudta azt, amit én még nem: Botero is mágikus realista, akárcsak kedvenc íróim, így festészetében egyszerre van jelent a valószerűség, a szexualitás és a varázslat, ami egy igazán kemény afrodiziákum: ha valaki egyszer megszereti ezt a stílust, nehezen szakad el tőle.

Persze elsőre csak annyi jön le Botero képeiből, hogy az gyermeki módon festett meg hájas embereket, pedig az egyik legjópofább kiállítás ez a Szépművészeti Múzeum utóbbi néhány évéből, ami leköti az embert, felkelti az érdeklődésünket, időnként meg is nevettet.

Ami a rendszerváltás előtt magától érthetődő volt, azért ma már meg kell küzdeni. Munka, lakás, létbiztonság, rendes zöldségek.

Azelőtt anyám lement a boltba, és vett egy paradicsomot, ami finom volt. Nem nyomozott utána, csak megvette, ami a keze közé akadt.

Amit ma kapni, az fonnyadt, vagy bántóan roppanós, de mindenképp íztelen, vízzel teli funkciótlan izé. Aranyalma, ezt jelenti a paradicsom olasz neve, a pomo d'oro, de ami a generációnknak maradt, az csak egy leveses, piros krumpli: nem lennénk kevesebbek nélküle.

Ezért is örültem meg, amikor a Fehérvári úti piacon (újaknak: az Allé mellett) felfedeztem ezt a zöldségest. Eredetileg felvágottakért kezdtem oda járni, mert ugyanitt találtam meg a kiváló magyar kolbászokat és szalonnékat készítő Tarnamenti biogazdaságot, aztán fogalom nélkül vettem náluk:

néhány paprikát meg paradicsomot, és csak otthon derült ki, hogy milyen remek az íze mindkettőnek. Lédús, jó állagú és olyan az ízük, amilyen két évtizeddel ezelőtt volt: nemcsak az idő szépítette meg tehát az emléket, tényleg létezik a finom paradicsom és paprika, csak meg kell találni.

Nálam ez a kérdés kipipálva, azóta hozzájuk járok, máshol nem is vásárolok, csak ha kétségbeejtő a helyzetem, és azonnal kell az a paradicsom.

De többnyire nem az.

(a hely az első emeleten van, a képből talán kiderül, hogy az Allé-hoz közeli oldalon, szinte rögtön a lépcső után).

Kissé elkapott a hév, a múlt héten a Klasszban kóstolt rendkívül olcsó, de gazdag menü után nem bírtam magammal, és most egy igazi gasztroszentélybe látogattam el: az Olimpiába. Csak hogy előre tudjátok: ebben az étteremben egészen más minőségben mozog az étkeztetés, mint az eddig tesztelt helyeken, jó éttermekbe járunk, persze, az Olimpia viszont más, Budapest egyik legizgalmasabb, legszínvonalasabb helyéről van szó, ennek megfelelően az ebédmenü minősége és ára is elszakad kissé a mezőnytől.

Kezdem rögtön a sokkoló résszel, hogy mindenki előre kiszentségelhesse magát, illetve hogy elvegyem a "falunkban a főzelékfalóban ötször ennyit eszem háromszázért"-tábornak a továbbolvasástól a kedvét: az Olimpiában 1850 forint a két fogás, 2050 a három, az ár tehát túllóg az előre meghatározott 1750 forintos kereten, de hát ez az én blogom, ha úgy tartja kedvem, módosítom a játékszabályokat.

Két hete vasárnap a Zara hotel Araz nevű éttermében voltunk egy tematikus ebéden. Dórával, Ádámmal valamint Mónival, a Binary Choice szerzőjével (aki ki is tolt rólunk egy fotót a Twitpicre) elfoglaltuk az asztalunkat és nekiálltunk a zabálásnak.

Arab ételek voltak (ma épp francia napjuk van, de lesz még februárban megint arab), benne volt tehát a pakliban, hogy üres hassal megyek haza. A kapcsolatom az arab konyhával ugyanis minimum ambivalens: ettem már Egyiptomban, Tunéziában és Jordániában, kóstoltam kis helyi konyhák és nagy luxushotelek főztjeit, és néhány kivételtől eltekintve mindig csalódtam. Az alapanyagok fantasztikusak, a megközelítés tetszik, kellően fantáziadús, izgalmas, távoli de emészthető konyháról beszélünk, a végeredmény mégis szinte mindig szomorúan ügyetlen volt. Az egyik legerőteljesebb gasztronómiai élményem az arab országokból a salátaevés: általában a harmadik napra unom meg az ugyanolyan ízű húsokat meg a kuszkuszt, ami ráadásul szerintem per definitionem szar, tehát ha megszakadnak, akkor sem lesznek képesek élvezhető kaját csinálni belőle.