Kissé elkapott a hév, a múlt héten a Klasszban kóstolt rendkívül olcsó, de gazdag menü után nem bírtam magammal, és most egy igazi gasztroszentélybe látogattam el: az Olimpiába. Csak hogy előre tudjátok: ebben az étteremben egészen más minőségben mozog az étkeztetés, mint az eddig tesztelt helyeken, jó éttermekbe járunk, persze, az Olimpia viszont más, Budapest egyik legizgalmasabb, legszínvonalasabb helyéről van szó, ennek megfelelően az ebédmenü minősége és ára is elszakad kissé a mezőnytől.

Kezdem rögtön a sokkoló résszel, hogy mindenki előre kiszentségelhesse magát, illetve hogy elvegyem a "falunkban a főzelékfalóban ötször ennyit eszem háromszázért"-tábornak a továbbolvasástól a kedvét: az Olimpiában 1850 forint a két fogás, 2050 a három, az ár tehát túllóg az előre meghatározott 1750 forintos kereten, de hát ez az én blogom, ha úgy tartja kedvem, módosítom a játékszabályokat.

Márpedig ezért a helyért érdemes: az ebédmenü már akkor is legendás volt, amikor 1400 forint körül járt a menüár, gondolom azért emeltek, mert dél körül alig lehetett beférni az étterembe. Közel kétezerért viszont már csak az jön el, aki tudja, hogy mire számítson.

Például mindig pofátlanul friss alapanyagokra: az Olimpia híres arról, hogy a séf, Takács Lajos minden reggel a piacon kezd és csak azokat a húsokat, zöldségeket rakja a kosarába, amik kiváló minőségűek. Az étteremben aztán ezekből főzik az ebéd és vacsoramenüket, ebből adódóan nincs étlap: ami jó, abból kreálnak, kísérleteznek ki valamit, gondolom nem kell mondanom, hogy ez mekkora kreativitást és szaktudást feltételez, ami meg is érződik a minőségen. Van persze ebben a módszerben némi kockázat is, ettem én már félig nyers halat az Olimpiában, de az esetek túlnyomó többségében olyan étel kerül a tányéromra, hogy a villám adja a másikat.

Például most: Dórával látogattunk el a helyre, így a két levesből, három főételből, két desszertből, tehát hétféle ételből hatot megkóstoltunk.

Előételnek Dóra zöldséglevest kért, ami pont olyan volt, amilyenre az Olimpiában számíthatunk: a fogást a hibátlanul friss alapanyagok vitték el a hátukon, a leves egyszerűen attól a hozzáállástól volt jó, amit ez az étterem megfogalmaz a vendéglátásról és a kompromisszummentességtől.

Ugyanez volt a helyzet az én salátámmal:

A képből is kiderül, hogy itt nem egyszerű ebédmenüről van szó, ez már művészet, alulról karcolgatja a csúcskonyhát, így a friss saláta a már-már hab könnyűségű sajt és a tökéletes, mondom még egyszer, tökéletes paradicsomcsík együtt adekvát bevezető ahhoz, amire az Olimpiában számítani lehet.

Elmondom, mire gondolok. Erre:

Dóra második fogása kagylóval, rákkal díszített paradicsomos tészta. Konkrétan olyan, amilyen csak a horvát vagy olasz turistaövezetektől elzárt jobb minőségű éttermekben lehet enni, távol a színvonaltalan tucatéttermektől. Kedden voltunk, és a kedd halnap, ilyenkor kap frissen a tenger gyümölcseiből Takács Lajos, ami látható is a tányéron: az óriási, húsos kagylókon semmi fáradtság nem érződött, a rák is kiváló volt, ami alatt a tésztát tökéletes keménységűre főzték a konyhán, a valódi paradicsomból készült köretet meg olyan ügyesen ízesítették friss mediterrán fűszernövényekkel, hogy egy átlagos idegállapotú olasz macsó zokogni kezdett volna tőle örömében.

És akkor beszéljünk az én fogásomról, a mangalicáról, lencsefőzelékkel:

Tökéletes ebédmenü, kiváló tányér. A lencse se nem túl puha, se nem túl kemény, hibátlan, ügyesen fűszerezett, kissé édeskés, ami tökéletes ellentétpárja, éppen ezért kiegészítője a sós, szaftos, zamatos mangalicahúsnak, amiről minden harapásnál, nem tudom miért, a pecsenye szó jutott az eszembe. Ráadásul nemcsak finom ez az étel, de azt is elmondhatjuk róla, hogy abszolút nem a hagyományos megközelítése az ebédnek. Nem egyszerű letudása ez a feladatnak valami csirkével, meg krumplival.

Desszertnek rendeltünk madártejet:

Sokszor ettem már ilyet az Olimpiában, finom, könnyű, a kakaó nekem újnak tűnik a kompozícióban, jó ötlet, szép desszert, jó lezárás.

De! Magamnak most vackorsüteményt rendeltem, nem is dönthettem volna jobban:

A vékony, kemény tésztán a kissé savanyú, édes gyümölcs fagyival a tetején pont olyan desszert, amiért érdemes ilyen helyekre járni. Megint egy ritkán használt alapanyagot kaptunk, ami nemcsak meglepő, de finom is: a vackor, a vadkörte, ha ügyesen készítik, olyan ügyesen helyezi keretbe az ebédet, hogy egész délután jó érzéssel gondolunk majd arra, és biztosan vissza akarunk majd térni a tett színhelyére. Még ha többe is kerül a menü, mint amennyit a keret megenged.

Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.