Vagy tucatszor elhajtottam már a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításának plakátja mellett, de mindig csak az jutott eszembe Botero képeiről, hogy a fickó valamiért dagadt zsírdisznókat festett egész életében.

Aztán körülbelül a tizenharmadik alkalommal, amikor épp csak a periférikus látásommal vettem észre a plakátot, beugrott egy hangulat: Garcia Márquez és Carpentier könyveinek színét, szagát, játékos bűzét juttatta eszembe Botero egyik képe, és hirtelen elkezdett érdekelni a fickó.

Miután hazaérkeztem, kicsit jobban utánaolvastam a művészetének, és kiderült, hogy a tudatalattim már rég tudta azt, amit én még nem: Botero is mágikus realista, akárcsak kedvenc íróim, így festészetében egyszerre van jelent a valószerűség, a szexualitás és a varázslat, ami egy igazán kemény afrodiziákum: ha valaki egyszer megszereti ezt a stílust, nehezen szakad el tőle.

Persze elsőre csak annyi jön le Botero képeiből, hogy az gyermeki módon festett meg hájas embereket, pedig az egyik legjópofább kiállítás ez a Szépművészeti Múzeum utóbbi néhány évéből, ami leköti az embert, felkelti az érdeklődésünket, időnként meg is nevettet.

Meg bizalmat ébreszt, hiszen a kiállítás egyik első darabja, egy vaskos meztelen nőszobor mellé feliratot raktak, ami szerint a művész engedélyt adott a kiállított darabok tapogatására. Tetszik ez a hozzáállás, gyorsan meg is fogdostam a nő hatalmas idomait, nem tudom, hogy miért. Bár sejtésem persze van: a szobrok és a festmények annyira plasztikusak, letisztultak, hogy az ember tapogatni, simogatni akarja őket, és szépen-lassan el is felejtjük, hogy az összes alak kövér. Furcsa erotika kezd el áradni a ránézésre 150 kilós figurákból, nem kis részben persze azért, mert Botero erősen odanyomta az ecsetet, amikor a szexualitást kellet hangsúlyozni a képeken.

De van itt más is, mert a furán vonzó alakok mögött egy olyan színpompás világ elevenedik meg, amilyet csak egy Dél-Amerikában felnőtt művész tud elénk tárni: élettel teli helyzetek, piros, sárga, kék, zöld házak bukkannak fel ezeken a közelről South Park-i értelemben leegyszerűsített, távolról és hosszan nézegetve azonban nagyon is átgondolt képeken.

És hasonló a hatás, bármi a téma: a virágok, amik majd kirobbannak a vázákból, vagy a gyümölcsök, amik úgy néznek ki, mint az emberek, és fordítva: kerekek, élettel teliek, frissek, és talán pont ebben rejlik Botero ereje: az általános szépséget, egészséget festi meg minden képében, és hiába néz ki úgy a nőalak, mint egy genetikailag felhizlalt dinnye, tetszetős az eredmény. Hiába van végtelenül egyszerű vonalakkal megfestve az ital a palackban, elhisszük, hogy létező, és meghúznánk az üveget.

Botero kiállítása még huszadikáig megtekinthető, szóval aki egy könnyed, élvezhető, szerethető tavaszi kiállításra vágyik ebben a kellemes időben, az csapjon le rá.

És akkor már érdemes kipróbálni a ruhatár melletti férfi mosdó középső csapját is, ami a világ leghülyébb hangját adja ki, mielőtt elzárná magát: