Egy hét alatt kétszer is elnéztünk a Laboratorium Animae előadására, mert hívtak minket. Pontosabban az elsőn azért vettünk részt, mert a társulat megkért rá, a másodikra már azért néztünk el, mert bejött az első.

A Sirály után a Pilvaxban kötöttünk ki egy vasárnap esti előadáson, amit olyan feltételekkel tart a csapat, hogy lehetetlen ellenállni: a darab ingyenes, aki háromfogásos vacsorát is kér mellé, annak 1848 forintot kell fizetnie. Mi erre csaptunk le.

A sztori három, pontosabban három és fél síkon zajlik: kapunk néhány jelenetet a Bánk bánból, egyébként innen jött a darab címe is, a nembánkbán. A második sík a színészeké, akik épp a darabra készülnek, több-kevesebb sikerrel, de a legnagyobb örömünkre többnyire óriási bénázások közepette. A második sík ezért folyton megszakítja az elsőt: egy átélt monológot beszólások szakítanak félbe (nem volt szar?), az ölelkezős jelenet közben a férfi becsípi lábával az őt ölelő lány karját, és még van három tucat olyan pillanatot látunk, ami a nagyszerű alakításokat előzi meg: a szerencsétlenkedés. Van itt jópár egyéni dráma, kaland, például amikor egy romantikus jelenet próbálása közben a két színész egymásba gabalyodik, elkezdik letépni ruháikat, és csak azért nem vágnak bele a szexbe, mert a fiúnak menet közben eltűnik a motivációja.

Hát eljött ez is, véget ért az Olcsó ebéd, menő helyen sorozat. November eleje óta pusztítottuk nagy lelkesedéssel a legjobb budapesti ebédmenüket, most viszont ideje egy kis szünetet tartani, mert itt a nyár, és ennek örömére új sorozatba kezdünk: a legjobb reggelizős helyeket járjuk végig.

Legalább őszig tehát nélkülöznötök kell az ebédmenüs sorozatot, de nincs értelme elérzékenyülni, főleg, hogy méltó lezárást találtunk ki: múlt héten már írtunk az egyik budapesti Michelin-csillagos étterem, a Costes ebédjéről, ezen a héten meg sorra kerül a másiké, az Onyxé.

A hely belső kialakítása remek, mindig is tetszett, amikor a hagyományost a modernnel keverik, pont, ahogy a konyhán, ahol a hagyományos magyar ízek korszerű megfelelőit készítik hibátlan minőségben.

Csak nálunk nézhetők meg a kétéves Kurcsics Máté képei, amiből kiderül, hogy milyennek látja egy kisgyerek a világot.

Legkedvesebb barátaim közé tartozik Kurcsics Zoli és Jenei Zsuzsa. Debrecenben élnek hármasban gyermekükkel, Mátéval, aki egyrészt most lett kétéves, másrészt meg elképesztően jó fej: folyamatosan mosolyog, arcokat vág, még azt is eredeti módon tudja előadni, amikor szégyenlős, és külön pluszpont jár neki azért, mert Csabi-virágnak hívta, amit az édesanyjának vittem.

Tudom, a Budapest legszebb lépcsőházai sorozatban szereplésnek egyik fontos kritériuma, hogy lakóházról legyen szó, de az Ybl-palota egyszerűen megkerülhetetlen, ha a budapesti, felújított emlékművek kerülnek szóba. Így aztán versenyen kívül nevezem a Lindner tulajdonában álló, korhűen felújított, neoreneszánsz lépcsőházat.

Csaba ugyan már járt az épületben, a Pesti Lámpásban tesztelte az ebédmenüt, de a lépcsőházakig nem jutott el.

Van egy múzeum vidéken, amit már évek óta meg akarok látogatni. A hódmezővásárhelyi Emlék Pont közelében már vagy egy tucatszor elhajtottam, mellette kanyarog a főút, és úgy omlik rá a panelektől szürke városrészre, mint zöld sziklaorom a kőfejtőre: a formája már kívülről is izgalmas, provokatív, jól láthatóan nem egy unalmas múzeumról, halott tárgyak lajstromszerű felsorolásáról, hanem hatásvadász, izgalmas múltidézésről van itt szó.

Éppen ezért legutóbb, amikor Kelet-Magyarországon jártam, és elhajtottam az Emlék Pont előtt, nyomtam egy kövér féket és körbenéztem a múzeumban.