Egyre többet járok a különféle befogadó színházak előadásaira, egyrészt azért, mert a hangulat utánozhatatlan, másrészt azért, mert izgalmas felfedezni, mihez tudnak kezdeni a lelkes emberek minimális pénzből, úgy, hogy egyáltalán nem nehezedik rájuk a színház intézményének elvárása. Na nem áltatom magam, a zabolátlan csapongás, az alternatív rendezés és a csapat akaratának nyilván nagyobb súlya miatt sokszor erőltetettséget, sőt kifejezett hibákat is fel lehet fedezni, de ezek miatt lehet még izgalmasabb a dolog. Nevel minket a hibák észrevételére.

Nemrég a Laboratorium Animae Színházi Társulat Játsszunk Oidipust! című előadásra mentünk el, egy éve játsszák ezt a darabot telt ház előtt, ami úgy negyven-ötven embert jelent a Sirályban. Szophoklész drámáját dolgozták fel, húztak rá mai köntöst, de egyáltalán nem úgy modernizálták, mint elsőre gondolnánk. Az eredeti Babits Mihály fordítást szavalják, de amikor a nézők elkezdenek egymásra sandítani, hogy mi ebben az alternatív, egy-egy hirtelen poénnal vágják el a klasszikus történetet, az egészet a szándékos anakronizmussal együtt teszik élvezhetővé.

Így aztán belefér egy mónikashow-s megöllektebüdöskurvázás, ha Oidipusz már kikeseregte magát, aztán a megszokott módon keressük tovább Laiosz király gyilkosát. Valamiért eszembe jutott Woody Allen 1995-ös Hatalmas Aphroditéje, a film felütése és átvezető részei a görög kórus szabadon értelmezett változatával sokkoltak, és ez az előadás is hasonló érzelmeket váltott ki.

A darabról összességében annyit tudnék elmondani, hogy nehezen indult be - hozzáteszem szándékosan, de ettől még igaz -, aztán lassan egyre jobb lett, és végül kellemes csalódást okozott. Néhány szó a kevésbé jól sikerült kezdésről: az előadás az ilyen alternatív színházakban nem függönnyel indul és zár, ezért a színészek már a színpadon várják, hogy mindenki leüljön, a narrátor - és egyik szereplő egyben - nagy hangon irányított mindenkit, majd amikor mindenki leült, elsütött pár rossz viccet, és egyáltalán, az agyunkra ment. Csabával már a kijárat felé nézegettünk. Később összeállt a fejünkben a figura egyébként jól kitalált karaktere, amivel kapcsolatban azonban utólag is megjegyeztük, hogy ez a kezdés nem passzolt hozzá. Itt egy példa arra, hogy Antigoné is feltűnhet váratlan helyeken, és hogy ezzel bátran el lehet sütni az első előadás időpontját is egyúttal:

Egyre erősebb jelenetek jöttek, a színészek maguk alkották a szereplőket, a zenészeket és a kellékeket is, egyesekből asztal, másokból szék vagy hajó vált, fájdalmasan és teljes komolysággal felnyögve, ha a másik színész olyan helyre talált ránehezedni, ami kellemetlen. Nem tudom, miért, de én pont egy ilyen egymáson hempergős felnyögésnél tudtam végre átadni magam az előadásnak. Egy ilyen artikulátlan hang kellett hozzá, hogy összeálljon a fejemben a kép.

Ezután már csak kisebb aránytalanságokat lehetett érezni a darabban, alapvetően jól szórakoztunk, néha pedig egyenesen nyerítettünk. A dráma alapvető tanulságára is sikerült helyet szorítani a színpadon, így Oidipusz üzenete, aminek így 2500 évvel a dráma születése után még mindig van aktualitása: addig ne tartsunk senkit szerencsésnek, amíg meg nem hal. A zárás pedig annak ellenére megérintett, hogy folyamatosan kizökkentem az eredeti műből, és hogy maga a jelenet sem volt annyira eredeti, viszont tökéletesen kivitelezett: Oidipusz ült a kádban, és a vízre tett égő papírhajó hol elhaló, hol újra fellobbanó fénye világította meg a színész elgyötört arcát.

Összességében jó élmény volt, a darab kisebb hibái ellenére ha a Sirályban ültök, és kezdődik az előadás, mindenképp menjetek be. Már ha lesz helyetek.