Van egy múzeum vidéken, amit már évek óta meg akarok látogatni. A hódmezővásárhelyi Emlék Pont közelében már vagy egy tucatszor elhajtottam, mellette kanyarog a főút, és úgy omlik rá a panelektől szürke városrészre, mint zöld sziklaorom a kőfejtőre: a formája már kívülről is izgalmas, provokatív, jól láthatóan nem egy unalmas múzeumról, halott tárgyak lajstromszerű felsorolásáról, hanem hatásvadász, izgalmas múltidézésről van itt szó.

Éppen ezért legutóbb, amikor Kelet-Magyarországon jártam, és elhajtottam az Emlék Pont előtt, nyomtam egy kövér féket és körbenéztem a múzeumban.

Érdemes volt, na nem mintha a tárgyi ismereteim sokat bővültek volna: odabent a budapesti Terror Háza kisebb, egyszerűbb, de hasonlóan erőteljes változatát láttam, ami a kommunista rendszer negyven évét festi meg néhány erőteljes képpel. A különbség a helyszínből adódik: míg Budapesten főleg a városi polgárságot sanyargatták, kínozták a múzeumnak helyt adó Andrássy úti házban, addig a hódmezővásárhelyi kistestvér a térség és a vidék megpróbáltatásaira, szenvedéseire koncentráltak, igaz, hasonló stílusban. Nem is csoda, hiszen az Emlék Pont mögött is a Terror Háza Múzeum létrehozói állnak, például Schmidt Mária, vagy Kovács Ákos, Hódmezővásárhely főként a helyi ismeretanyagot adta a kiállításhoz.

De vegyünk végig pár konkrétumot: a bejárat mellett hatméternyi szovjet katonák állnak ki a földből, mellkasuk eltűnik a fekete keretben, nem tudom, hogy ez mit jelképez, de jól néz ki.

Belépés után rövid bevezetőt olvashatunk a helyi kommunista szervezetekről, majd Rákosi fején átsétálva juthatunk be a kiállítótérre. Remek ötlet, elsőrangú hatásvadászat.

Odabent aztán átveszik a kijelzők a főszerepet: nyomasztó zenékkel aláfestett félhomályban hallgathatjuk meg a korszak túlélőinek vallomásait arról, hogyan vették el mindenüket, hogyan kínozták, tették tönkre őket hatvan évvel ezelőtt. A falakon ugyanezek a történetek vannak szöveges formában, de többnyire olyan hosszasan taglalva, hogy a látogatók nagyobb része legfeljebb bele-bele olvas ezekbe, kevesen nézik végig az összes filmet, tanulmányozzák végig az összes szöveget. Még akkor sem, ha néhány történetet keresztalakba rendezett kijelzőkön mondanak el:

Pedig van néhány igazán kemény sztori itt Hódmezővásárhelyen kurblivassal félholtra vert kulákokról, akiknek az volt a legnagyobb bűnük, hogy sikeresen gazdálkodtak: néhány tíz holdnyi földdel bíró ügyes parasztok voltak ők, akik gátjai voltak a téeszesítésnek, hiszen bár a munkásosztályhoz tartoztak, remekül megéltek a saját földjükből. A rendszer hibaszázalékai voltak ők, akiket minden létező módon megpróbáltak tönkretenni. Büntetést kaptak például, ha a kiérkező ÁVH-sok hernyót találtak egy fán, vagy egyszerűen csak "nem megfelelőnek" találták a kút állapotát. Utána jöhetett a verés, csöpögő víz alá állítás, derékig hideg majd meleg vízbe állítás, majd további verés, például amíg volt fog a paraszt szájában.

Néhány keményebb történet idézetszintű felidézésén túl azonban nem mélyül el az Emlék Pont a korszakban, és jól láthatóan nem is nagyon akar átadni sok ismeretet: tudd, hogy szar volt akkoriban az élet, emléket állítanak annak, hogy a negyvenes-ötvenes években egy szélsőséges kommunista diktatúra volt hatalmon Magyarországon az elnyomó rendszerek legrosszabb kellékeivel, de csak három termen keresztül támasztják ezt alá konkrétumokkal, utána más irányba fordul az kiállítás.

Megnézhetjük például a szovjet katonákat alulnézetből:

Az emeleten megtekinthetjük a szocialista művészet néhány fennmaradt darabját az élmunkásokról, és azokról a boldog parasztokról, akik őszintén örültek annak, hogy nem verték ki a fogukat:

Majd a következő termekben főleg a korszak mindennapi életének jellegzetességeit nézhetjük meg a Bambi üdítőtől kezdve a Puli autón át a Sport szereltig: feloldozás ez már, megnyugtatás, annak jele, hogy a rémkorszak a kommunista vezetés alatt elmúlt, és a hetvenes-nyolcvanas években már senki sem vert parasztokat, inkább a diktatúra többé-kevésbé békés gyakorlása és elviselése volt a jellemző.

Érdekes kísérlet ez a múzeum, mert kevesebbet mond el mint az eleve nem túl szószátyár Terror Háza, amitől a hangulatfestő elemek már kissé öncélúnak, tartalom nélkülinek tűnnek, de az is biztos, hogy ha nem ilyen módon mutatnák be a korszakot, a kutya nem látogatná a múzeumot 2011-ben, és én sem írtam volna posztot róla. A kísérlet tehát sikerült, aki arra jár, nézzen be a múzeumba, egy órát és fejenként nyolcszáz forintot megér a látogatás.