Egy hét alatt kétszer is elnéztünk a Laboratorium Animae előadására, mert hívtak minket. Pontosabban az elsőn azért vettünk részt, mert a társulat megkért rá, a másodikra már azért néztünk el, mert bejött az első.

A Sirály után a Pilvaxban kötöttünk ki egy vasárnap esti előadáson, amit olyan feltételekkel tart a csapat, hogy lehetetlen ellenállni: a darab ingyenes, aki háromfogásos vacsorát is kér mellé, annak 1848 forintot kell fizetnie. Mi erre csaptunk le.

A sztori három, pontosabban három és fél síkon zajlik: kapunk néhány jelenetet a Bánk bánból, egyébként innen jött a darab címe is, a nembánkbán. A második sík a színészeké, akik épp a darabra készülnek, több-kevesebb sikerrel, de a legnagyobb örömünkre többnyire óriási bénázások közepette. A második sík ezért folyton megszakítja az elsőt: egy átélt monológot beszólások szakítanak félbe (nem volt szar?), az ölelkezős jelenet közben a férfi becsípi lábával az őt ölelő lány karját, és még van három tucat olyan pillanatot látunk, ami a nagyszerű alakításokat előzi meg: a szerencsétlenkedés. Van itt jópár egyéni dráma, kaland, például amikor egy romantikus jelenet próbálása közben a két színész egymásba gabalyodik, elkezdik letépni ruháikat, és csak azért nem vágnak bele a szexbe, mert a fiúnak menet közben eltűnik a motivációja.

Ahogy a Játsszuk Oidipuszt előadásán, úgy itt is ezek a közbeírt jelenetek törik meg a darab drámai ívét, és most is ezek a pillanatok a legjobban az előadásban: az alapmű ismert, a drámát kívülről fújjuk, és igazából az egész közönség arra vár, hogy a Laboratorium Animae mikor szakítja meg a szövegfolyamot a saját soraival, saját ötleteivel. Ráadásul ezek a részek folyamatosan reflektálnak ránk is: például amikor a stand-up comedy-staként is ismert, zseniálisan fapofa Szabó Kristóf arról beszél, hogy ott akarja hagyni a darabot, mert unja, hogy míg mások szórakoznak, ő ingyen játszik a közönségnek (miközben ugye, épp ingyen játszott a közönségnek). "Fiatal alternatív színház a faszom" - mondja, de valójában őszinte szeretet van benne, és a többiekben is a műfaj iránt, legalábbis ez látszik rajtuk.

A harmadik sík Petőfié, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni, ha már egyszer a Pilvaxban járunk. Sándor ugyan nem jelent meg, de Szendrey Júlia igen, aki csak úgy beugrott a kávézóba, kért egy Jägermeistert, és azt próbálta megtudni a pincérnőtől, hogy miként mulattak "tegnap a fiúk. Csajoztak-e". Már hogy 1848. márciusában, amikor a legenda szerint elég nagy bulit csaptak itt Petőfiék. A többi meg ugye már történelem.

Ez a rövid betét volt a darab egyik legizgalmasabb része: bár az eredeti épületet már lerombolták, és nem is pont itt állt az eredeti Pilvax, mégis volt abban valami mélyen elgondolkoztató, határozottan volt súlya annak, hogy ott idézték meg Petőfit és Szendrey-t, ahol annak idején az események történtek.

És akkor beszéljünk már a három és feledik síkról is: mivel kávézóban voltunk, adta magát, hogy a darab egy pontján elhúzzák az utcától elválasztó függönyöket, így akik a Pilvax közben sétáltak, azt láthatták, ahogy harminc-negyven ember ül székeken arccal az utca felé. Kicsit belőlünk is előadás lett, egy tabló, ami a sétálóknak igazi látványosság volt az egyre csöndesebb vasárnapi éjszakában.

Összességében jópofa volt a nembánkbán, bár nekem a Játsszuk Oidipuszt valamivel jobban összeállt. Itt több volt az üresjárat, a folyton előtörő szellemesség néha nehézkesebben lendítette tovább a meg-megakadó jeleneteket, de mégis annyi ötlet, váratlan mondat jutott ebben a darabban is a szerzők eszébe, amennyivel néhány nagyobb színházban egy teljes évad alatt sem találkozunk, és éppen ezért a nembánkbán feltétlenül szórakoztató. A színészek is élvezettel játszanak, ki jobban, ki rosszabbul, de ugye egy fiatal alternatív színháznál (a faszom) nem a tökéletesen előadott jelenetek a legfontosabbak, hanem az ötletek, az, hogy fel lehessen rázni a közönséget, és az sikerült.

A darab végén a színészek kimentek az utcára, és a kirakaton keresztül figyelhettük őket a háttérben tűzzsonglőrökkel, míg odabent zongora és fuvolazene szólt, és valójában a végére csak összeállt a darab.

Ezek után már csak a vacsora volt hátra. A tárkonyos húsleves jó, laktató, finom felvezetés volt:

A magyaros lecsós disznószelet is sokkal jobb volt annál, mint amit ebben az árfekvésben számítottam:

A somlói galuska átértelmezése a végén meg pont akkora adag volt, amit két nagyobb fogás elfogyasztása után vasárnap este fél 12 körül el tud fogyasztani az ember:

Összességében a kisebb bizonytalanságokkal együtt is jó este volt, hála az eredeti ötleteknek, a szuper helyválasztásnak, az egész darabot átható lelkesedésnek, az igazán szerethető színészeknek és a remek vacsorának.

Nem tudom, mikor lesz legközelebb ilyen előadás, de aki teheti, okvetlenül menjen el rá, és úgy általában is érdemes lesz odafigyelni a Laboratorium Animae munkáira, mert igazán élvezhető darabokat tesznek le a színpadra.