Két tök jó szabadtéri kiállításba is belefutottam a napokban, mindkettő ugyanazt a témát járja körbe, csak egészen más szándékkal: Budapest elmúlt 150 évét, különös tekintettel a fejlődésre, majd a pusztulásra.

Az egyik a Gellért-hegyen van, ahova szerintem túl ritkán járnak a budapestiek, pedig lenne miért:

A kiállítás a Citadella felé vezető út mellett van, könnyen lehet, hogy már hónapokkal, évekkel ezelőtt kiplakátolták őket, mintha rémlene, hogy már legutóbb is láttam ezeket, de azért érdemes szánni rájuk néhány percet, mert baromi izgalmas látni Budapest fejlődését, különös tekintettel az elmúlt 150 évre. Fotókon derül ki az, amit mindig is sejtettünk: hogy a város minden értéke ellenére is csak egy provinciális kis település volt a kiegyezésig, utána meg néhány évtized alatt olyan metropolis nőtt ki a helyén, ami felvette a versenyt a környék legnagyobbjaival. Hogy értsétek, mire gondolok: negyven év alatt elkészült egy sztenderd európai főváros ötszáz évnyi építészeti korszakának minden emblematikus épülete.

Jóval szegényesebb volt a budavári palota:

Aztán amikor elkezdtek épülni a fontos óriások, viccesen nézett ki körülöttük a földút:

A századfordulóhoz közeledve aztán már csodás volt a város, itt van például a tényleg gyönyörű Kálvin tér, szökőkúttal:

Majd ugyanez a tér a második világháború után porrá lőve:

És még egy kicsit visszaugorva az időben íme az első budapesti buszjárat:

A Március 15. tér környékén egy másik, de hasonló kiállításba botlunk: a rakpartok kiépítésén keresztül ismerhetjük meg jónéhány zseniális képben Budapest fejlődését Kolundzsija Gábornak hála, és megtudjuk azt is, hogy a védettség óta a kínai Nagy Fal után a budapesti rakpart a világ legnagyobb műemléke.

Ott is felbukkan például a szobor a szökőkúttal a Kálvinról, amint a világháborúban porrá lőttek, aztán később az Erzsébet téren állítottak fel újra (azóta is ott van, de ebben a környezetben kevésbé észrevehető, mint eredeti helyén).

De van kép arról is, amikor a Tabán még csak egy lankás pázsit volt:

Meg ott van a két óriásfotó a Duna mindkét partjáról:

Amit itt láttatok, azok mindkét kiállításból csak szemelvények. Érdemes ellátogatni a Gellért hegyre és a Március 15-e térre is, egyrészt, mert remek szórakozás, másrészt, mert ingyen van, harmadrészt meg mert az sosem baj, ha megismerjük a történelmét annak a városnak, amelyikben élünk.

Hajrá!

Nemrég lettünk egy évesek, ezzel egy időben értük el a tízezer rajongót Facebookon (köszönjük!), aminek örömére nyereményjátékot indítottunk. Nem volt sok feladatotok, lájkolni kellett a posztunkat, és lehetett nyerni egy kétszemélyes vacsorát a tavalyi tesztünk szerint legjobb hamburgert kínáló Ring Café & Burger Bar felajánlásából 10 ezer forint értékben.

A játékot Fogarasi Zsuzsi nyerte, akinek átadtuk a kupont a Ring Café előtt, az Andrássy úton. Esküszöm, ez a legjobb kép, ami készült.

Zsuzsi, jó étvágyat. Személy szerint javaslom az új bárányburgert, vagy egy rib-eye steaket. A sajttorta meg kötelező.

Épp a Fruccolában teszteltem a reggelit, amikor észrevettem, hogy a szomszédos épületben valami kiállításféle van. Beszélgetni kezdtem az egyik dolgozóval, aki elmondta, hogy odabent a húszas-évekbeli kísérleti szovjet elektronikus zenét lehet megismerni. Ádámmal később remekül mulattunk azon, hogy a megismerhető valóság egy ilyen felfoghatatlanul kis szelete egyáltalán létezni tud. Viszont gondolhatjátok, hogy miután megismertem a tematikát, egyből beléptem a kiállítóterembe, még ha csak öt percnyi szabadidőm is volt.

Odabent kiderült, hogy miközben a Szovjetunióban javában dúlt a forradalom, a kommunizmus, a vodka meg Sztálin, az oroszok olyan megdöbbentő dolgokat hoztak létre, mint a vadiofon, a teremin, terpsziton, ritmikon, emiriton, ekvodin, vagy a grafikus hang.

Ezekről természetesen még az életemben nem hallottam, soha, itt viszont leírások, sőt, eredeti darabok bizonyítják, hogy ilyesmik bizony léteztek. Nem verték őket nagy dobra, a korszak egyszerűen elmosta ezeket a próbálkozásokat, de attól még léteztek, sőt léteznek, mert az első elektronikus hangszer, a teremin például ki is próbálható a Centrális Galériában. A cucc egyszerűen működik: a vertikális rúd mellett húzkodva a kezünket a hangmagasságot, a horizontálishoz közelítve, vagy attól távolítva, a hangerőt tudjuk állítani. Ilyen ügyesen kitanultam két perc alatt a teremin használatát:

A cuccal egyébként megdöbbentő dolgokat lehet művelni, ha rendesen kitanuljuk a mesterséget, és most nemcsak arra gondolok, hogy a fickó ruházata felháborító:

mert ez például már módfelett menő (kösz Feri!):

Ebből az indexes videóból meg kiderül, hogy készítője azt hitte, a teremin lesz a világ legegyszerűbben megtanulható hangszere, mert nem kell megérinteni, de pont ebből az okból végül ezzel a legnehezebb elbírni a világon.

A Centrális Galériában holnapig lehet megnézni a Z Generáció című kiállítást, aki tehet, nézzen el hozzájuk még ma.

Ádám ajánlotta a helyet, én meg látogatás előtt átpörgettem a flash-sekkel megfingatott honlapot, hogy tudjam, mire számítsak. Hát ezek alapján engem meggyőztek:

Szervusz, mi vagyunk a Fruccola. Friss dzsúzokat és más finomságokat készítünk. Szereztünk egy klassz kis weboldalt is, hogy minél többet tudhass meg rólunk. Pédául, hogy dzsúz-, szendvics- és salátabár, egyben kávézó-, reggeliző-, ebédelő- és uzsonnahely vagyunk. Tessék gyakorolni, eddig ilyen bizony még nem volt kis hazánkban! De itt egy térkép, hogy megtalálj. Óh, és ha a nadrágra klikkelsz, megnézheted kedvenc képeinket kemény munkánk gyümölcseiről. Jó, mi? Hát mi is nagyon örülünk.

Na, hát az egész még 2007-ben kezdődött, miután befejeztük a tökéletes dzsúz utáni világraszóló kutatást. 3000 km után visszajöttünk igencsak fáradtan, de győzelemittasan, később pedig elkezdtünk egy kicsit unatkozni. Így aztán megnyitottuk a Fruccolát, s végig egy cél lebegett szemeink előtt, hogy Petra minél keményebben dolgozzon! Nem, de most komolyan. Küldetésünk, hogy mi készítsük legfinomabb dzsúzokat e tájon, hogy díjakat nyerjünk velük, híresek legyünk és legyen egy sárgára festett jachtunk, egy banán alakú úszógumi, tudod, amit a parton lehet látni, csak sokkal nagyobb. Azon laknánk. És nagyon jól mutatnánk. Várunk! Pá!

A hely persze nem ennyire laza, szerencsére. A hozzáállás könnyed, de a kolbászból nem lóg ki egy véletlenül megsütött zokni, a plafonra szerelt ventilátoron nem pörög egy előző estéről ottmaradt vendég (nincs ugyanis plafonventilátor), és a pult mögött sem kísérletezik egy őrült drogos tudós a tökéletes dzsúz megalkotásával.

A Fruccola ezzel szemben egy végtelenül korrekt és szerethető reggelizős étterem, ami sok szempontból a város legjobbjai közé tartozik.

Jó helyen van, rögtön két helyen is, én az Arany János utcaiban voltam, de a héten megnyitottak a Kristóf téren. A beltér kialakítása minden varázslatot nélkülözően kellemes, az asztalokon Népszabadság, Vanity Fair, tök jó környezet ahhoz, hogy elkezdődjön a napod.

De térjünk a reggelikre. Azt kértem, dzsúzt ajánljanak, így kaptam mangó-ananász-narancs-kombót, ami tényleg szuper volt indításnak, még ha döbbenetesen drága is az ital: 740 forintba kerül a három deci, le sem merem írni, hogyér az egy liter. Az viszont egyértelmű, hogy a Fruccolában nemcsak arra gondoltak, hogy jók legyenek az arányok a koktélban, vagy hogy friss legyen az alapanyag, hogy igazi gyümölcshúsdarabok is kerüljenek a dzsúzba, de még arra is, hogy jó minőségű, finom legyen, amit ledarálnak.

Igen, tudom, az Ybl-palota már szerepelt a sorozatban, akkor azonban visszapattantam az igazán szép részről: a bérlők számára fenntartott területről. Azt hiszem, a fotók önmagukért beszélnek, köszönjük őket Horváth Lacinak.

Még egyszer, ismétlésként: a Pesti Hazai Első Takarékpénztár számára épült 1869-ben a "palota" Ybl Miklós tervei alapján, neoreneszánsz stílusban. Az arannyal futtatott főlépcsőt mára felújították, a márványburkolatú oszlopos előcsarnokával együtt lenyűgöző látványt nyújt ma is.

Galéria a fotókról: