A következő a kiinduló állapot: otthon ültem, és ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megbontsak egy pinot noirt. Egy könnyű, nyári bort, a vörösök királykisasszonyát. Volt egy Szeremley 2006-os pinot a spejzban, ez a probléma tehát már a felmerülés pillanatában le volt tudva.

Másrészt éppen olvasgattam Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvét, amiben ez a hangulat fogott meg:

Mindezt a bűbájos Szigligeten gondoltam el, fent a dombon. Alattam a kertek, távolabb a Balaton, mellettem a kulacsban a bor, s ha meditációm akadozni kezdett, egyet kortyintottam. Az ilyesmi az emberrel vele születik. A hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. A víz az az őselem, amelyben születtem, és ezért jelenlétét mindenben megkívánom. Ezért fekszik tőlem távolabb a Hegyalja, s közelebb Badacsony Csopak, Arács.

Már semmi kedvem nem volt otthon nekiülni a palacknak, vízpartra vágytam, hogy én is a borral meditálhassak. Mint kiderült, ezt nem is olyan könnyű kivitelezni.

Az alapanyagok: egy üveg bor. Egy bornyitó. Egy bicikli, más néven kerékpár, mert bkv-val nem stílszerű, autóval meg kifejezetten veszélyes. Egy borospohár, konyharuhába csavarva. Hátizsák.

A Kopaszi gát, a Római-part és a Margitsziget jöhetett szóba, mint ideális helyszínek, utóbbi mellett döntöttem, mivel Dél-Pestről indulva a Várba is fel akartam ugrani megnézni valamit.

A Wekerle-telepen biciklizni hatalmas élmény, a váltakozva 90, 45, 135 fokban becsatlakozó utak, a zöld fazsaluk, óriási terek és az autók szinte teljes hiánya miatt külön is ajánlott eljönni ide. Viszont mire kiértem az Üllői mellett a Lágymányosi hídhoz, már nem voltam kimondott meditációs hangulatban. Azt vettem észre, hogy Budapest egyre határozottabban töri fel a seggem, és a melegtől már nem látok.

A budai oldalon élmény a tekerés a Duna mellett, az a tíz kilométer már meg sem kottyant. Viszont amikor másfél órával korábban elindultam otthonról, nem pontosan így képzeltem az érkezést, le voltam amortizálva a 35 fokban tekeréstől.

Nem baj, elértem a Margitszigetre, és noha a mellettem sétálók aggódva pillantgattak rám, a hőguta gyanújával is határozottan ültem le, hogy én most akkor meditálok borral. Kifújtam magam. Elővettem a kis talpas poharamat, kinyitottam a bort, kitöltöttem, belekortyoltam. Kiköptem. A savak szétestek, a pohárban valami savanyú, bántó lötty volt, ami a szellőztetéssel egyre büdösebb lett. Megpróbáltam a színét nézegetni valami kis vigaszért, de az önmagában kevés élményt nyújtott.

Pont egy éve, 2010. július 14-én jelent meg az Egy nap a városban blogon egy hasonló tematikájú poszt, úgy tűnik, minden évben ez a nap olvasztja egybe az izzó Napot a nagyvárosok aszfaltfoltjaival. Úgy értem, ma van gatyarohasztó meleg, na.

És bár múlt héten már írtunk röviden arról, hogy mi a teendő a hőségben, most fejtsük ki egy kicsit alaposabban a dolgot. A legelső jótanács: a legnagyobb hőség idején ne menjünk nyaralni sehova. Komolyan mondom, sokkal jobb ilyenkor egy légkondicionált, vagy legalább egy kellően besötétített irodában dolgozni, mint haldoklani az izzó Napon.

Aki jól döntött és itthon maradt, az még véletlenül se nyissa ki az ablakot. Ha nagyon szeretnénk, akkor se. Akkor járunk el a legjobban, ha kora reggel becsukunk minden nyílászárót, elsötétítjük az ablakokat és azokat nem is nyitjuk ki újra, csak amikor már lement a Nap: akkor viszont próbáljunk kereszthuzatot csinálni méghozzá úgy, hogy a szél mindig csak a testünkön át jusson a másik szobába.

Az is jó megoldás, ha munka után haza sem megyünk. Zuhanjunk be inkább valamilyen hűtött plázába, moziterembe, vagy rohanjunk ki a szökőkutakhoz, például ehhez itt, a Szabadság téren, amiben praktikus módon Mózest játszva hűthetjük le a testünket:

Ha nincs a közelben légkondi, medence, pláza vagy szökőkút, tegyünk egy nedves rongyot a kezünkre, az lehűti a keringésünket, és a véráramnak hála minden szervünket, így az épp megfőni készülő agyunkat is. Ennek egy expert verziója az, ha teleengedjük hideg vízzel a mosdót, és abban tartjuk 5-10 percig az alkarunkat.

És akkor a szokásos tanácsok: világos, bő ruhákat viseljünk, akár papucsot, szigorúan zokni nélkül. Ne együnk nehéz ételt. Tegyünk bevizezett lepedőt a ventilátorra vagy a fejünkre. Ne igyunk alkoholt, ellenben fogyasszunk sok folyadékot. Sokan a meleg italokra esküsznek, mert az arab népek is ilyet fogyasztottak annak idején a sivatagban, de ennek szerintem ahhoz is köze lehet, hogy annak idején a sivatagban elenyésző volt a hűtők száma. Nálam nem vált be, egy forró teától a melegben azonnal leizzadok, de lehet próbálkozni.

Persze ha van ötleted, ne hallgasd el!

Pár hete volt az a poszt, amiben Németh Dani, azaz Mutáns tehén képeit mutattuk be Budapestről: egy olyan város képe rajzolódott ki előttünk, amit ismerünk ugyan, de ami mégis egészen más üzenetet sugároz magából, mint amit megismertünk.

Ez a megállapítás határozottan igaz Bankó Roland, azaz Rowlend képeire is, aki reagált a posztra és amellett, hogy nagyon megdicsérte Dani fotóit, elküldte a saját munkáit. Jobbat nem is tehetett volna, mert a háztetős fényfestés, a metróalagútban száguldó szerelvény, a már kirohadt, lassan a természettel eggyé váló vonatkocsi, vagy a Schindler listájának egy jelenetére emlékeztető, csak inkább fővárosi jellegzetességet kiemelő parkolós kép mind-mind nagyon Budapest és persze valamennyire absztrakt is.

Jó szórakozást:

A MÁK tavaly tavasszal nyílt, és azóta kisebb legendává vált, talán mert nagyon ügyesen lehet sztorizni róla. Például, hogy a LouLou helyét vette át, hogy a konyhafőnök, Huszár Krisztián egy rakás menő magyar étteremben, így a Csalogányban, a LouLou-ban és a Susogóban is dolgozott. Hogy a három Michelin-csillagos Martin Berasategui konyháján nyomta meg a gasztronómiai Turbo Boostot, ami után már nem volt kérdés, hogy megérett a konyhafőnökségre. Hogy a Baszkföldön elsajátított tudásra építve a MÁK-ban úgynevezett pintxo-kat, normálisan kiejtve pincsókat szolgálnak fel, ami lényegében egy helyi tapasz, viszont elsősorban a magyar ízekre építenek.

Hát mi ez, ha nem izmos kezdet?

A hely hangulata egyébként kitűnő, a LouLou lágy vonalai helyett itt nyers fával, téglával, fémmel találkozunk, őszinte a benyomás, ahogy őszinteséget várunk a konyhától is. Amikor beléptem, hirtelen arra gondoltam, hogy valószínűleg tavaly ősszel nyitott a hely és ez az első nyara, mert a rekkenő hőség akadálytalanul tört be az utcáról az étterembe, amit a hátsó szekcióban a borhűtőből távozó hőség tovább súlyosbított. Aztán eszembe jutott, hogy már 2010. nyarán is üzemelt a MÁK, azóta egy légkondit azért beépíthettek volna.

Amíg az ételre vártunk, limonádét kértünk, ami hibátlanra sikerült, pont annyira volt édes, keserű és frissítő, ahogy azt elvárja az ember. Közben kértünk kenyeret vajjal, előbbi finom, friss, ropogós volt, kissé talán túl tömör, de hát ezért kenyér és nem valami előre szeletelt vacak. A vaj nem tolakodó, visszafogott kiegészítő.

Aztán megjött a rózsaszín durbincs tintahalrizottóval, és egyből kiderült, miért olyan népszerű ez a hely: a hal tiszta íze a rizottó erejével, gyönyörűen érezhető tintahalas beütésével egyszerre könnyű és izmos fogás, azt mondanám rá, hogy szép kerek történet, ha mondanék ilyesmit. Maradjunk a kurva finomnál.

Második fogásnak bélszínt kértem vajbabbal. A hús szépen volt sütve, mit szépen, gyönyörűen, jó volt az alapanyag és az elkészítés is, bár engem ez a fogás nem annyira győzött meg: sem a bélszíntől, sem a vajbabtól nem kaptam meg azt az erőt, amire számítottam, ráadásul egymással sem kezdtek semmihez, csak úgy ücsörögtek egymás mellett a tányéron.

A lányok ördöghala paprikás vajtökkel viszont állítólag parádés volt, én csak vizuálisan léptem vele kapcsolatba, úgyhogy csak annyit tudok magabiztosan kijelenteni, hogy szép.

Végül következett a desszert. Nem számítottam semmi különlegesre, nem vagyok különösebben oda az édességekért, viszont máig emlékszem arra, amit ez művelt az ízlelőbimbóimmal:

Tökéletes, legalább olyan magasságokban jár a túrós palacsinta, mint a durbincs, már csak ezért is megéri ellátogatni a MÁK-ba.

A fogások többsége egyébként 1200-1800 forint között van, ezekből legalább hárommal érdemes számolni, de a főételek, amik adagban nem sokkal nagyobbak a többinél, már 4-5 ezer forintba kerülnek. Lényeg, hogy viszonylag olcsón is meg lehet úszni a helyet, a drágább ételekből ne azért rendeljünk, mert jól akarunk lakni, hanem mert megtetszik valamelyiknek a leírása.

Kísérletezni viszont érdemes, mert fontos színfolt a MÁK a budapesti gasztronómiában.

A magyar társadalom leküzdhetetlen problémájának szubsztanciája az a művész, aki most a különféle médiumokat végighaknizva panaszkodik arról, hogy milyen kevés a nyugdíja.

A blogon nem nagyon szoktunk gazdasági kérdéseket feszegetni, inkább azért dolgozunk, hogy jobban érezzétek magatokat Magyarországon és Budapesten, de úgy érzem, most a két ügy találkozik: muszáj itt helyretenni a dolgokat, hogy megértsük, mi a baj, különben nem lesz változás, a folytonos panaszkodással elszalasztjuk azt a lehetőséget, hogy észrevegyük, mitől mennek rosszul a dolgok.

Az említett művész sikeres. Hatalmas életpálya van mögötte, arany meg platinalemezek, a mai napig fellépések megállás nélkül. Ne legyenek kétségeink: a fickó tehetős, mert jövedelme fényévekkel az átlagos magyar fizetések fölött volt, van, mondjuk úgy, más dimenzióban mozog.

Miként lehetséges akkor, hogy mégis kevesebbet kap az átlagos nyugdíjnál?

Hát úgy, hogy az elmúlt évtizedekben az óriási bevételéből jóval kevesebb adót fizetett be az államkasszába, mint a hozzá képest töredékpénzért gürcölő átlagos munkás. Elügyeskedte tehát tőlünk, tőlük.

Egyszerűbben szólva, az átlagos dolgozó keresett X forintot és adózott 10Y-t, míg ő keresett 10X forintot és adózott Y forintot. Lehet persze ezt így is, a művészek többsége számlát ad, amikor fellép, egy Bt. vállalja a koncertet, az is kapja meg a pénzt, amiből a szóban forgó fickó csak minimálbéres jövedelmet vesz ki, a többi pénz meg valahogy kiszivárog, elpárolog. Nincs ebben semmi különleges Magyarországon, és az vesse rá az első követ, aki nem próbálja "optimalizálni" az adófizetését.

Az viszont már megdöbbentő, sőt, pofátlan, hogy miután valaki évtizedekig mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legkevesebbet tegye a közösbe, most fel van háborodva, ha alig kap onnan vissza valamit.

Általános probléma ez: számos olyan ember van, aki minden erejével csökkenti befizetéseit, közben meg háborog a rossz közszolgáltatásokon, és nem érti, hogy ez a két ügy összefügg egymással. Hogy azért szarok a kórházak, mert nem fizetjük be a működtetésére szolgáló pénzt. Ez egy alapvető mentalitásbeli probléma Magyarországon, egyszerűen nem vesszük észre, hogy a saját nyomorunkért elsősorban mi magunk vagyunk felelősek, és ha ki akarunk kerülni ebből az ördögi körből, először a saját életünkön kell változtatnunk. Lopnak persze a politikusok, korrupt a rendszer, de a bajokért mi is ugyanannyira felelősek vagyunk, mint "azok". A többiek. Mert alapvetően mi vagyunk a többiek. 

Van is egy szuper infovideó a témában, ami néhány alapproblémára talán rávilágít, érdemes végignézni, 7 perc az egész, és remekül elmagyarázza, miért nem működnek nálunk (és Kelet-Európában) a dolgok:

Ez a művész alig ötvenezer forint nyugdíjat kap. Egy normális országban ahelyett, hogy minden tévében és újságban hagyják elsírni a bánatát, szólnának neki, hogy öcsi, ennyit érdemelsz, egy fillérrel sem többet. Örülj neki, hogy nem büntettek meg több évtizednyi minimálbérezés mellett. Vagy még: ha alig adsz valamit a közösségnek, pedig volna miből, miért várod el, hogy a közösség, tehát a nálad jellemzően szegényebb emberek összessége, ennek a sokszorosát adja vissza?

De nem szól be senki. Mindenki csak sajnálkozik.

Én meg közben tépem a hajam.