A következő a kiinduló állapot: otthon ültem, és ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megbontsak egy pinot noirt. Egy könnyű, nyári bort, a vörösök királykisasszonyát. Volt egy Szeremley 2006-os pinot a spejzban, ez a probléma tehát már a felmerülés pillanatában le volt tudva.

Másrészt éppen olvasgattam Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvét, amiben ez a hangulat fogott meg:

Mindezt a bűbájos Szigligeten gondoltam el, fent a dombon. Alattam a kertek, távolabb a Balaton, mellettem a kulacsban a bor, s ha meditációm akadozni kezdett, egyet kortyintottam. Az ilyesmi az emberrel vele születik. A hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. A víz az az őselem, amelyben születtem, és ezért jelenlétét mindenben megkívánom. Ezért fekszik tőlem távolabb a Hegyalja, s közelebb Badacsony Csopak, Arács.

Már semmi kedvem nem volt otthon nekiülni a palacknak, vízpartra vágytam, hogy én is a borral meditálhassak. Mint kiderült, ezt nem is olyan könnyű kivitelezni.

Az alapanyagok: egy üveg bor. Egy bornyitó. Egy bicikli, más néven kerékpár, mert bkv-val nem stílszerű, autóval meg kifejezetten veszélyes. Egy borospohár, konyharuhába csavarva. Hátizsák.

A Kopaszi gát, a Római-part és a Margitsziget jöhetett szóba, mint ideális helyszínek, utóbbi mellett döntöttem, mivel Dél-Pestről indulva a Várba is fel akartam ugrani megnézni valamit.

A Wekerle-telepen biciklizni hatalmas élmény, a váltakozva 90, 45, 135 fokban becsatlakozó utak, a zöld fazsaluk, óriási terek és az autók szinte teljes hiánya miatt külön is ajánlott eljönni ide. Viszont mire kiértem az Üllői mellett a Lágymányosi hídhoz, már nem voltam kimondott meditációs hangulatban. Azt vettem észre, hogy Budapest egyre határozottabban töri fel a seggem, és a melegtől már nem látok.

A budai oldalon élmény a tekerés a Duna mellett, az a tíz kilométer már meg sem kottyant. Viszont amikor másfél órával korábban elindultam otthonról, nem pontosan így képzeltem az érkezést, le voltam amortizálva a 35 fokban tekeréstől.

Nem baj, elértem a Margitszigetre, és noha a mellettem sétálók aggódva pillantgattak rám, a hőguta gyanújával is határozottan ültem le, hogy én most akkor meditálok borral. Kifújtam magam. Elővettem a kis talpas poharamat, kinyitottam a bort, kitöltöttem, belekortyoltam. Kiköptem. A savak szétestek, a pohárban valami savanyú, bántó lötty volt, ami a szellőztetéssel egyre büdösebb lett. Megpróbáltam a színét nézegetni valami kis vigaszért, de az önmagában kevés élményt nyújtott.

Vissza a biciklire, tekerés. Cél a Klassz az Andrássy úton, mivel ott vettem néhány napja a palackot, a Bortársaságnak van itt egy kisebb készlete, amiket a kereskedőház árain vásárolhatunk meg. A jól öltözött vendégek mit sem sejtve vacsoráztak, amikor egy gutaütött biciklis rontott be, és mutogatott a palackra, miközben csóválta a fejét és hörgött. Ez voltam én. Kóstolják meg, kértem. Dugós, mondták, előfordul, adtak egy másikat, annak ellenére, hogy a számlát már rég kidobtam otthon. Köszönöm.

Visszafelé hölgytársaságom is akadt Editke személyében, gondoltam egyre távolabb kerül ez a meditáció, de sebaj. Kiültünk a Duna-parta, megbontottuk az üveget. Már tényleg nem vártam sokat, csak egy tisztességes vörösbort akartam inni. Vagy bármit, csak elviselhető legyen.

A palackban ugyanaz a lötty volt, mint amit korábban visszavittem.

Végül beültünk egy kávézóba, a Szabadság-téren, útközben összefutottunk még egy ismerőssel (igazából hárommal, mert Gabi két kutyája is ott volt), így végül öten boroztunk a megterített asztalok mellett.

Hazafelé, 11 óra körül ezzel a palackkal is megjelentem a Klasszban, ezúttal inkább egy másik bort kértem, a különbözetet kifizették.

A történetben hemzsegnek a tanulságok. Egyrészt bort vásároljunk a fentihez hasonló megbízható kereskedőtől, nem tudom, ha a számla nélküli visszaváltási igényemmel a teszkóban próbálkozok, mekkora röhögés fogad. Kettő: a 2006-os Szeremley Pinot Noir veszélyes játék, akinek több tapasztalata van fogyasztható állapotáról a bornak, jelezze.

A legfontosabb viszont, hogy Budapest rengeteg programot tartogat, a városban szinte bármit lehet csinálni, de speciel elvonultan, a víztükröt bámulva filozofálni nem könnyű (nekem legalábbis). Könnyen lehet, hogy elindulsz, és a végén egész máshol találod magad, akár egy házibuliban kevered sikítva a gintonicot. Így aztán amikor elmegyünk otthonról egy nagy elhatározással, gondoljunk arra, hogy bárkivel összefuthatunk, akiknek esetleg jobb terveik lehetnek a miénknél, ezért velük kell menni. Ja, és mindig legyen nálunk törölköző.