A McDonald's, meg a többiek úgy bevésték az agyunkba a profi, brandszagú dizájn és a nemzetközi étteremláncok közti kapcsolatot, hogy el sem tudjuk képzelni őket egymás nélkül.

Például ki gondolná, hogy itt a képen egy sima sarki pizzázóról van szó a Vígszínház közeléből, nem egy kajmán-szigeteki központtal működő, ezerkarú óriásról?

Pedig ez a helyzet. És a dizájn hatása óriási: ha elhiszed, hogy ahova betérsz, nem előzmény nélküli, ha el tudod képzelni, hogy több tucat, esetleg száz étterem működik hasonló kínálattal a világban, szívesebben teszel te is próbát. Bízni kezdesz. Innen nézve átverés az egész. Máshogy meg inkább becsülendő: vették a fáradtságot és teljes élményt adnak, ami nemcsak a kajára, de a körítésre is vonatkozik.

Az elképzelés egyébként pofonegyszerű: az adag a szelet, az ár kétszáz. Lehet ezt még cifrázni, üdítőt kérni vagy menüt, az alap mégis az egy szelet pizza, aminek az ára állandó, függetlenül attól, hogy ananászosról, sonkásról vagy magyarosról van szó.

Az igazi kérdés persze az, hogy milyen a pizza. Az átlagosnál jobb. A tészta nem nagy durranás és kicsit sokáig hagyják eladatlanul az árut, ezért kicsit száraz - ez például biztosan nem történhetne meg egy hagyományos gyorsétteremláncnál, ahol előírják, hogy 5-10-15 perc után ki kell dobni az árut, mert már nem hozza az elvárható minőséget.

De ha kifogsz egy friss szeletet, mázlid van: a feltétek tök jók, a felvágottak, zöldségek ízletesek, a fűszerezés meg sokszor az igazi olasz pizzákéval vetekszik. És végül is kétszáz forintról beszélünk, amennyiért egy melegszendvicset sem kapsz.

Ha arra jársz, érdemes kipróbálnod, ha másért nem, hát azért, hogy pörgesd a keresletet és ne fordulhasson elő, hogy valaki egy kicsit megszáradt szelethez jut.

Hajrá!

Tavaly fordult meg először néhány ember fejében, hogy oké, itt van nekünk ez a nagy folyó, amin csúcsidőben mindig nagy szívás átautózni, és pimaszul elfoglalja a város közepét, de a városlakók esetleg élvezhetnék is a vizet, ha már egyszer ott van. Nem csak a sétahajóról, a rómain, meg a kopaszin, hanem akárhol.

Persze könnyebb lenne ezt úgy megvalósítani, ha a legmenőbb Budapest elképzelés hirtelen valósággá válna:

Meg így:

De van nekünk egy rakpartunk, rajta jobb esetben 50-70 kilométer per órás sebességgel haladó forgalmunk, nehéz egyáltalán a víz közelébe jutni.

Tavaly a lelkes budapesti fiatalokból álló VaLyo csoport építette meg a Duna Tanösvényt, ami már önmagában egy állandó kiállítás és program a folyóparton. Megnyitották a STÉG-et, a Belgrád rakparton álló hajókikötők közül az egyiken kialakított közösségi teret, az idei ötletelés pedig egy új kezdeményezés keretében indult útjára. A Danube Flow - Hív a Duna! elnevezésű programsorozat tegnap este tízkor kezdődött, így:

Önkéntesek elemlámpával sétálgattak megadott pontok között a Szabadság híd budai hídfőjénél, fel-alá. Az érdekes látvány értelme csak a hosszú expozíciós időre állított gépen látszott.

A sajtóközlemény szerint a tavasztól őszig tartó kezdeményezés célja, hogy szórakoztató eseményekkel, családi és sportprogramokkal csábítsák vissza az embereket a Duna-part városi szakaszaira. A Toldi moziban márciusban filmvetítést szerveznek Rekviem a Római partért címmel, városismereti nyomozás indul Gyilkosság a Duna partján címmel áprilisban, máshol ügyességi játékok, vetélkedők, zenés mulatságok lesznek.

Idén tehát még közelebb kerülhetünk mi, városlakók a Dunához, az autónkból kiszállva szívhatjuk be az illatát, és remélhetőleg a programokat előbb-utóbb követi az infrastruktúra fejlesztése is.

Most, hogy visszavonhatatlanul elkezdődött a tavasz, napközben pólóban, vállra vetett kabátokkal rohangálnak az emberek, az egy hónappal ezelőtti dunai jégzajlás már távolibbnak tűnik, mint egy Budapest maraton után a reggeli kávé. Mégis pillantsunk vissza két és fél percre Piroska András kameráján keresztül, búcsúzzunk a téltől ezzel a fantasztikusan koreografált videóval.

Budapest Sorbet from Andras Piroska on Vimeo.

Ahogy vesszük. Mindenesetre érdekes hullámzást lehet megfigyelni a magyar valóságban és az önmagunkról alkotott képben.

Kezdjük azzal, hogy a hazai gasztronómia egykor valóban érdekes, izgalmas volt. Aztán a múlt század második felében, a kommunista évtizedekben mindez nyomtalanul eltűnt: a magyar éttermi kultúra az érdektelenségbe fulladt, és miközben folyamatosan azt hangoztattuk idehaza, hogy a hazai gasztronómia világhírű, a világ legtöbb pontján valójában azt se tudták, mit jelent a magyar konyha. Leszámítva persze a goulasht.

A rendszerváltás utáni első évtizedben nem sokat javult a helyzet, majd a másodikban váratlanul olyan folyamatok indultak el, aminek az eredménye egy többé-kevésbé világszínvonalú kínálat lett. Magyarországon, de sajnos főleg csak Budapesten, már bőven akadnak olyan éttermek, amik a világ bármelyik pontján megállnák a helyüket, és ezt már nemcsak mi állítjuk magunkról, ez már hivatalos.

Sőt, a leghivatalosabb, hiszen a Michelinnek idén - ahogy azt a Világevő is megírta - újra csillagokat osztott Budapesten. Pontosabban megtartotta a régieket, ami bizonyos értelemben nagyobb erény, mint szerezni egy újat, a profi konyhák eldugott zugaiban legalábbis ezt suttogják.

Szóval Michelin-csillagos maradt a Costes és az Onyx is, előbbi harmadszor, utóbbi másodszor került bele a kiadványba. És ez nem kis dolog, annál is inkább, mert Kelet-Európa nem dúskál a csillagokban, Budapest mellett csak Prágának, Varsónak és Krakkónak jutott ilyen elismerés.

De több éttermet is díjaztak, Bib Gourmand, azaz jó ár-érték arányú étterem lett a Michelin szerint az Arcade Bisztró, a Bock Bisztó, a Csalogány 26 és a Vár: a Speiz. Utóbbinak kimondottan örülök, megérdemelte a hely.

Vidékről sajnos egy étterem sem került be a legjobbak közé. Ennek szerintem két oka van: az egyik, hogy vidéken tényleg sokkal kevesebb a jó étterem, általában szépen berendezett, pofátlanul drága helyek adnak középszerű, vagy annál rosszabb kaját a vendégeknek, akiknek nincsen hova menekülniük, ha átverték őket. Nincs akkora verseny, mint Budapesten, nem is erőltetik meg annyira magukat az éttermek.

A másik ok: vannak ugyan igazi gyöngyszemek is vidéken, de csak elszórt szigetek, ezek miatt meg nem hagyják el Budapestet a Michelin tesztelői. Pedig érdemes lenne ellátogatniuk a Kistücsökbe, vagy a Chateau Viszbe és még vagy fél tucat vidéki helyre.

Majd talán a következő körben.

Lényeg, hogy már látszunk a térképen és egyre magabiztosabban hasonlítunk ahhoz a képhez, ami a fejünkben él önmagunkról.

Múlt héten írtam arról, hogy a Magyarországra érkező turisták beszámolóiban akadtam a tojáskávé intézményére. A gulyásleves és a hortobágyi palacsinta mellett ezt is tipikus magyar fogásként írták le, és több fórumot is találtam, ahol mások is magyar forrásra emlékeznek. A Hungarian Egg Coffee receptjére végül June Meyer szakácskönyvében bukkantam rá, és kíváncsiságomban eldöntöttem, elkészítem az italt.

Ehhez vettem őrölt kávét, egy mosott tojást, sót, hideg vizet.

A recept szerint egy font, vagyis több mint negyven deka kávéhoz kell egy tojás, én nem merészkedtem idáig, elosztottam mindennek a mennyiségét egy kellően nagy számmal.

Az összetört tojáshéjat, a sárgáját és a fehérjét a sóval és a kávéval összekevertem, és felöntöttem egy kevés vízzel. Ez a massza gyakorlatilag a lényeg, ezt a hűtőben kell tárolni, és a kávékészítés előtt egy adagot kivenni belőle, és forró vízbe dobni.

És is így tettem, ezután rögtön látszott az egész mutatvány értelme. Miközben a kávé a forró víznek átadta a színt és az aromákat, a tojásfehérjével együtt maradt, így úgy önthettem le a kész főzetet, hogy egy darab kávészem sem lebegett már benne. A kávé a tojással sárszerű anyagot képezve az edény alján maradt.

A főtt tojás úszkáló darabjait viszont megtaláltam az italban, ezért óvatosan megkóstoltam, a többit pedig kiöntöttem. Kávéíze volt, semmi szokatlan, a tojás nem adott hozzá az ízhez semmit.

A fehérjével tisztítás, vagyis a derítés ismert módszer, jelen esetben a sárgáját és a tojáshéjat nem értettem annyira. Az viszont biztos, hogy magyar létemre sosem hallottam erről az állítólag tipikus magyar eljárásról. Egyik olvasónk, Ildikó írt June Meyernek levelet, aki válaszában elmondta, hogy a Monarchia alatt készítették így a kávét, és ha mi nem ismerjük ezt a receptet, akkor a háború után valószínűleg feledésbe merült.

Megkérdeztem az 1924-ben született nagymamámat, ő hogyan emlékszik a kávékészítésre gyermekkorából. Azt mondta, csak az úri családoknál volt csak szemeskávé, ezt házilag őrölték, majd egy üveglombikba tették. Itt a víz alá spirituszpasztával gyújtottak, a forró víz felkúszott a kávéhoz, majd átfolyva elkészült a főzet. Az ehhez hasonló "gépesítés" előtt viszont hihető, hogy valaki tojásfehérjével rántotta össze a zaccot. Csak már senki nem emlékszik, a tájékozott külföldieken kívül, akik June Meyer szakácskönyvét lapozgatták.