Átépítik a Parlament előtti teret, ami minden egyéb körülménytől függetlenül önmagában jó hír: jelenleg egy fantáziátlan aszfaltparkoló van az ország egyik legmenőbb épülete előtt, amit egyértelműen száműzni kell a föld alá és a helyén parkot kell kialakítani.

Pontosan ez fog történni: már elkezdték építeni a mélygarázst, amibe 400-500 autó fog férni, majd a tér többi részét az 1944 előtti állapotoknak megfelelően rendezik el. Ennek része, hogy kitiltják az autókat és csak villamossal, meg bringával lehet majd a környéken közlekedni, majd a régészeti feltárások után jövő tavasszal nekiállnak a parkosításnak: a tervek szerint 2014-re be is fejezik a munkát.

Ha mindennel készen vannak, elvileg a kormány is kiköltözik a Parlamentből, és bár most elképzelni sem tudom, hová akarnak menni, koncentráljunk a blog szempontjából releváns kérdésre: milyen lesz a tér?

Van pár fantáziarajz, de azok elég szegényesek, nehéz belőlük elképzelni, hogy mégis mire készülnek:

Feltúrtam ezért a netet néhány régebbi képért, hogy legyen némi fogalmunk az előttünk álló átalakításról. Ezt például az IHO lőtte a felújítást elkerítésére használt molinoról:

Ezek meg réges-régi képek:

Lényeg, hogy sok elképzelésünk még nem lehet arról, mi lesz a Kossuth téren két év múlva, de nehéz elképzelni a mostani helyzetnél rosszabbat. Szóval hajrá!

Két cikkre is akadtam a közelmúltból, ami egy-egy újságíró kalandját írja le a fővárosban. Szeretek ilyen anyagok után kutatni, mert ezek segítségével friss szemmel nézhetek Budapestre. A mindennapok és az utóbbi évek, évtizedek emlékei rányomják a bélyegüket a tekintetünkre, és sokszor észre sem vesszük, milyen klassz helyet csináltunk a városunkból. A külföldről érkezett emberek élménybeszámolójának szubjektivitása pedig nem hátrány, inkább előny. Megadja az élmény mélységét.

Az egyik cikk, Vivian Norris írása a Huffingtonpostban jelent meg. Vivian globalizációval kapcsolatos doktori tanulmányai miatt gyakran utazik, ezúttal egy romantikus hétvégét akart eltölteni Budapesten, ami az utolsó pillanatban meghiúsult. Egyedül érkezett a városba.

Nem bánta, mert tudta, hogy egészen más így idegen hellyel ismerkedni. Az ember figyelő szemmel jár, mélyebben éli meg az élményeket, nyitottabb és spontán döntések alapján választja ki, mit akar csinálni.

Ha valaha írok Budapest útikalauzt, a használati utasításba ugyanezeket írom majd, rögtön a legelső oldalra. Nyitott szem és spontaneitásra való erős késztetés, ezek nélkül nem érdemes a várost járni. Ezekkel viszont Budapest olyan meglepetéseket tartogat, mint kevés nagyváros.

Vivian tehát jól ráérzett, és írása szerint fantasztikusan érezte magát. Nem kereste a Michelin kalauz által ajánlott éttermeket, és a turistakopasztó helyeket is szerencsésen elkerülte, beült oda, ahová tetszett neki. A párizsi árak harmadáért evett jókat és ivott finom magyar borokat, a Gellértben fürdött, Budapestre költözött britekkel haverkodott, akik lakásokat vásároltak itt, és hosszabb tartózkodásra kiadják turistáknak. Kiemelte azt a vendégszeretetet, amivel itt találkozott, magyar részről is. Sokat sétált, vásárolt, és ugyan nem találta meg a legjobb helyeket, de így is várakozásán felül teljesített a magyar főváros.

A másik írás a maláj The Starban jelent meg, Budapest az ételek szerelmeseit csábítja címmel. Egy gyors összehasonlítással kezd Béccsel és Párizzsal, majd kijelenti: Budapest a gasztronómia fellegvára, mindenféle náció jellegzetes ételei megtalálhatóak itt. Az olasz, japán, kínai éttermek mellett a nemzetközi gyorséttermek szóba sem jöhetnek, írja. Mi tudjuk, hogy Budapest az elmúlt években kivívta magának ezt az elismerést, számos olyan éttermünk van, ami miatt érdemes hozzánk látogatni, mégis jó ezt olvasni maláj tollból.

Szóba kerül persze néhány tipikus magyar étel is, a gulyás, a hortobágyi palacsinta, a meggyleves, fatányéros és a tradicionális magyar tojáskávé...

A híres magyar tojáskávé? Az meg mi?

Ha ti tudjátok a választ, írjátok meg, én még soha nem hallottam ilyenről. Utánanéztem, és tényleg több helyen hivatkoznak a Hungarian Egg Coffeera, még egy receptet is találtam June Meyer könyvéből. Mások norvég vagy vietnami forrásokra emlékeznek, de őket leintik a jól értesültek: ez magyar cucc. Tojássárgáját és -fehérjét kell kávéval összekeverni, aztán kifőzni, de még a tojáshéj is megy bele a főzetbe. Ez a massza tisztább szűrést tesz lehetővé - sogenannte derítés -, legalábbis tisztábbat annál, mintha egyszerűen a vízbe szórnánk az őrölt kávét.

Neki is állok, megnézem, mit isznak ezek a magyarok egyfolytában. Nemsokára bemutatom, mit sikerült kihoznom a receptből.

(A posztban látható Budapest-fotó Farkas Márton munkája)

Annyira elfogott a lendület, olyan jól éreztem magam a hétvégén, és annyira belejöttem a szerepbe, hogy ezt a posztot is középkori nemesi levél formában akartam megírni. Erről szerencsétekre letettem.

A hétvégi pihenésünk Évivel sokkal prózaibban indult. A Bónusz Brigádtól vásároltunk egy kupont 34.900 forintért, ami Bonyhádba ígért két éjszakát félpanzióval a négycsillagos Villa Weberben. Villány közel van, gondoltuk, meglátogatjuk borász ismerősünket, Preisit, meg úgy általában lazítunk egyet. Nem vártunk sokat a helytől: alvást, reggelit és vacsorát.

Bonyhádra érkezve felfelé kaptattunk, a kilométer hosszan elnyúló szőlőültetvények mellett haladtunk el a gyengülő fényekben, a magaslesnél balra fordultunk, ami pontosan így nézett ki, semmi fotosop:

A szállodát egy majorság területén alakították ki, a város legmagasabb pontján. Behajtva a kapun számos ház között haladtunk el autóval, míg végül megpillantottuk a központi épületet.

Eközben rajtunk kívül nemhogy autókat, de egy teremtett embert sem láttunk, ami a naplementével együtt egy romantikus alaphangulattal indított.

A recepciós lány kedvesen, mosolyogva felugrott az érkezésünkre, és megmutatta a szobánkat, tele antik bútorral, szép fürdőszobával, naplementére és a hatalmas örökzöldekre nyíló ablakokkal.

Aztán kiderült, hogy rajtunk kívül csak egy idős házaspár szállt meg valahol, egyébként üres az egész kastélyszálló. Megértettem, hogy hirtelen lett egy saját bejáratú szobalányunk, pincérünk, szakácsunk, meg egy öt hektáros kastélypark, alattunk meg egy város, körülöttünk a korabeli (és helyenként csak korabeli hatású) bútorokkal. Rögtön belejöttem a szerepbe. Elképzeltem, hogy egy földesúr barátom hívott meg magához hétvégére úgy kétszáz évvel ezelőtt, de neki sajnos közbejött valami, így magunk maradtunk. De ettől függetlenül érezzük jól magunkat, a személyzet majd segítségünkre lesz mindenben, baráti üdvözlettel, Perczel József sk.

Megpróbáljuk, Józsikám, megpróbáljuk.

A szállodák wellness részlegét általában nem használjuk Évivel, mert mindig összeszedünk valamit a higiéniát kevésbé fontosnak tartó vendégektől. Most erre esélyünk sem volt, szóval rögtön fürdőköpenyre vetkőztünk, és átsétáltunk a szaunát és jacuzzit magában foglaló "Spa & Wellness" részlegbe, ami tele vagy akár félszálloda esetén érezhetően kicsi lett volna, kettőnknek viszont pont megfelelt. Egy pillanatra sem estem ki a szerepből a korabelinek nem nevezhető berendezés láttán, egy pillanatra meginogtam, de erős maradtam.

Ehhez képest meglepődtünk, hogy nem vagyunk egyedül a helyiségben: egy félszeg külföldi támolygott ki a szaunából, a nemzetiségét nem sikerült megállapítani, mert közeledésünkre csak mosolygott és azt ismételte: hello. Na, ez már kizökkentett egy pillanatra. Nyakában egy kulcscsomó lógott. Évi szerint egy vendég volt, én arra tippeltem, hogy a személyzethez tartozott a félmeztelen férfi.

A vacsoránál kiderült, mindkettő. A pincérünk - aki csak nekünk szolgálta fel a remekül elkészített vacsorát - elmondta, Robertóval találkozhattunk. Roberto egyébként olasz, és a tulajdonos Massimo ismerőse. Szakított a barátnőjével Olaszországban, elege lett, és eljött Bonyhádra karbantartani a kúriát. "Úgy vágja a fát, hogy öröm nézni" - mondta a szerepéből gyorsan kiesett fiatal pincér. Közben eszegettük az egyik legjobb halászlét, amit életünkben elénk toltak, és vártuk a háromfogásos vacsora többi tagját.

Másnap felfedeztünk még a birtokon egy használaton kívüli medencét, egy fűtetlen biliárdszobát, egy mutatóba hagyott kápolnát és két darab szuperaktív magyar vizslát is. A vendégkönyv egyik elégedetlen hangja szerint utóbbiakra gondolhatott a szálloda vezetése, amikor Spát és Wellnesst ígért. Úgy döntöttem, a fiú a Spa, a lány lesz a Wellness.

Egy igazán stresszes hét után egy ilyen hétvége pontosan az volt, amire vágytunk. Csend, nagyon nagy távolság köztünk és a hülye emberek között, séták, jó evések, imádnivaló vizslák. Annyira belejöttünk, hogy még Preisit is ide akartuk hívni, hogy rittyentsen a bárónak és a bárónénak egy rögtönzött kóstolót, de aztán nagy nehezen elautóztunk Villányba, és megnéztük a Szekszárdi borvidéket is, köztük az egyik legjobb itteni borász, Dúzsi Tamás által nagyra tartott Görögszó-dűlőt.

A három nap alatt sikeresen megállapítottuk, hogy az uradalom ügyei rendben mennek, a borok finomak, a birkákat, marhákat és csirkéket nem hiába vágják le, ezen megnyugodva autóba szálltunk és hazahajtottunk a Székesfővárosba. Miközben nem költöttünk el összesen negyvenezer forintot.

Így mulat a magyar úr. De legalábbis a dzsentri.

Sőt, lenyomta Lisszabont is. Az Economist Intelligence Unit elkészítette a világ nagyvárosainak versenyképességi rangsorát, és Budapest 50,4 ponttal az 55. helyen áll.

A brit elemző cég befektetési, üzleti és idegenforgalmi szempontok szerint vizsgálta meg a városokat, egészen pontosan a 120 legnagyobbat, és ezeket vizsgálta az alábbi kritériumok szerint: gazdasági erő, emberi tőke, az intézményrendszer hatékonysága, pénzügyi érettség, globális vonzerő, az infrastruktúra fejlettsége és hatékonysága, környezeti és természeti kockázatok, társadalmi-kulturális karakter. Csupa nehezen mérhető fogalom.

Az első három helyezett New York, London és Szingapúr, őket követi Párizs, Hongkong, Tokió, Zürich, Washington. A listán mögöttünk található viszont Moszkva, Lisszabon és Tel Aviv is.

A posztban található remek fotó Farkas Márton munkája.

Nem áll le a nálunk forgatott hirdetések cunamija: most a Samsung autóreklámja futott be, amiben az SM7-nevű típust szimplán európai presztízsnek nevezik. Az autó valamivel rövidebb verzióját egyébként nálunk is forgalmazzák Renault Latitude néven, de most nem ez a lényeg.

Sokkal inkább az, hogy Dél-Korában valamiféle európai kiválóságként akarják eladni az SM7-et, amihez európai díszlet dukált: ez pedig nem lehet más, mint a reklámfilmek sztárja, Budapest. Vicces látni, hogy a Lipton, a Microsoft és a Canon reklámjain sugárzóan színes, szerethető város itt egy sötét, egyszínű, ellenszenves diktatúrát játszik.

A forgatási helyszínek a belvárosban voltak. Van itt Kertész utca, amit parkoló autók nélkül alig ismertem fel, Parlament környéke és Rákóczi út, ami elég állatul néz ki így egyirányúsítva. És a videó végén ott az üzenet, hogy ahogy a fekete öltönyösök/autók tengeréből előlép a szürke főszereplő. Wow!

Normális hirdetést már nem lehet Budapest nélkül forgatni, azt értsük meg.

Köszönjük Devecser Zoltánnak a találatot.