Annyira elfogott a lendület, olyan jól éreztem magam a hétvégén, és annyira belejöttem a szerepbe, hogy ezt a posztot is középkori nemesi levél formában akartam megírni. Erről szerencsétekre letettem.

A hétvégi pihenésünk Évivel sokkal prózaibban indult. A Bónusz Brigádtól vásároltunk egy kupont 34.900 forintért, ami Bonyhádba ígért két éjszakát félpanzióval a négycsillagos Villa Weberben. Villány közel van, gondoltuk, meglátogatjuk borász ismerősünket, Preisit, meg úgy általában lazítunk egyet. Nem vártunk sokat a helytől: alvást, reggelit és vacsorát.

Bonyhádra érkezve felfelé kaptattunk, a kilométer hosszan elnyúló szőlőültetvények mellett haladtunk el a gyengülő fényekben, a magaslesnél balra fordultunk, ami pontosan így nézett ki, semmi fotosop:

A szállodát egy majorság területén alakították ki, a város legmagasabb pontján. Behajtva a kapun számos ház között haladtunk el autóval, míg végül megpillantottuk a központi épületet.

Eközben rajtunk kívül nemhogy autókat, de egy teremtett embert sem láttunk, ami a naplementével együtt egy romantikus alaphangulattal indított.

A recepciós lány kedvesen, mosolyogva felugrott az érkezésünkre, és megmutatta a szobánkat, tele antik bútorral, szép fürdőszobával, naplementére és a hatalmas örökzöldekre nyíló ablakokkal.

Aztán kiderült, hogy rajtunk kívül csak egy idős házaspár szállt meg valahol, egyébként üres az egész kastélyszálló. Megértettem, hogy hirtelen lett egy saját bejáratú szobalányunk, pincérünk, szakácsunk, meg egy öt hektáros kastélypark, alattunk meg egy város, körülöttünk a korabeli (és helyenként csak korabeli hatású) bútorokkal. Rögtön belejöttem a szerepbe. Elképzeltem, hogy egy földesúr barátom hívott meg magához hétvégére úgy kétszáz évvel ezelőtt, de neki sajnos közbejött valami, így magunk maradtunk. De ettől függetlenül érezzük jól magunkat, a személyzet majd segítségünkre lesz mindenben, baráti üdvözlettel, Perczel József sk.

Megpróbáljuk, Józsikám, megpróbáljuk.

A szállodák wellness részlegét általában nem használjuk Évivel, mert mindig összeszedünk valamit a higiéniát kevésbé fontosnak tartó vendégektől. Most erre esélyünk sem volt, szóval rögtön fürdőköpenyre vetkőztünk, és átsétáltunk a szaunát és jacuzzit magában foglaló "Spa & Wellness" részlegbe, ami tele vagy akár félszálloda esetén érezhetően kicsi lett volna, kettőnknek viszont pont megfelelt. Egy pillanatra sem estem ki a szerepből a korabelinek nem nevezhető berendezés láttán, egy pillanatra meginogtam, de erős maradtam.

Ehhez képest meglepődtünk, hogy nem vagyunk egyedül a helyiségben: egy félszeg külföldi támolygott ki a szaunából, a nemzetiségét nem sikerült megállapítani, mert közeledésünkre csak mosolygott és azt ismételte: hello. Na, ez már kizökkentett egy pillanatra. Nyakában egy kulcscsomó lógott. Évi szerint egy vendég volt, én arra tippeltem, hogy a személyzethez tartozott a félmeztelen férfi.

A vacsoránál kiderült, mindkettő. A pincérünk - aki csak nekünk szolgálta fel a remekül elkészített vacsorát - elmondta, Robertóval találkozhattunk. Roberto egyébként olasz, és a tulajdonos Massimo ismerőse. Szakított a barátnőjével Olaszországban, elege lett, és eljött Bonyhádra karbantartani a kúriát. "Úgy vágja a fát, hogy öröm nézni" - mondta a szerepéből gyorsan kiesett fiatal pincér. Közben eszegettük az egyik legjobb halászlét, amit életünkben elénk toltak, és vártuk a háromfogásos vacsora többi tagját.

Másnap felfedeztünk még a birtokon egy használaton kívüli medencét, egy fűtetlen biliárdszobát, egy mutatóba hagyott kápolnát és két darab szuperaktív magyar vizslát is. A vendégkönyv egyik elégedetlen hangja szerint utóbbiakra gondolhatott a szálloda vezetése, amikor Spát és Wellnesst ígért. Úgy döntöttem, a fiú a Spa, a lány lesz a Wellness.

Egy igazán stresszes hét után egy ilyen hétvége pontosan az volt, amire vágytunk. Csend, nagyon nagy távolság köztünk és a hülye emberek között, séták, jó evések, imádnivaló vizslák. Annyira belejöttünk, hogy még Preisit is ide akartuk hívni, hogy rittyentsen a bárónak és a bárónénak egy rögtönzött kóstolót, de aztán nagy nehezen elautóztunk Villányba, és megnéztük a Szekszárdi borvidéket is, köztük az egyik legjobb itteni borász, Dúzsi Tamás által nagyra tartott Görögszó-dűlőt.

A három nap alatt sikeresen megállapítottuk, hogy az uradalom ügyei rendben mennek, a borok finomak, a birkákat, marhákat és csirkéket nem hiába vágják le, ezen megnyugodva autóba szálltunk és hazahajtottunk a Székesfővárosba. Miközben nem költöttünk el összesen negyvenezer forintot.

Így mulat a magyar úr. De legalábbis a dzsentri.