English

Egy nap a városban

A minőségi zabálás

Magyarósi Csaba 2012 március 12.
Címkék: gasztro étterem

Dóra régóta mondta, hogy ki kéne próbálnunk valamelyik ötcsillagos hotel sunday brunch-át, azaz vasárnapi svédasztalos menüjét, én meg rendszerint gúnyos röhögések kíséretében elmagyaráztam neki, hogy ez miért rossz ötlet:

  • mert egy ilyen menü méregdrága
  • mert az igazán jó séfek nem a hotelekben dolgoznak
  • mert svédasztalon rendes kaja nem terem

Voltak neki korábbról remek élményei a sunday brunch-okkal, de biztosítottam arról, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeit. Meg hogy korábban nem tudta, mi az igazán jó. Akkor még nem ismert engem, így a kiváló éttermeket sem, de amióta bevezettem a gasztronómiai non plus ultrába, az evés csimborasszójába, bőven emelkedett annyit az ingerküszöbe, hogy már nem ízlene, amit korábban annyira szeretett.

Aztán addig rágta a fülemet, amíg rá nem vett egy ilyen ebédre. Átnéztem a kínálatot, megkérdeztem néhány ismerőst, akik számos hotelről lebeszéltek, míg végül a sunday brunch-kategóriában nemrég díjat nyert Budapest Marriott Peppersre esett a választásom. Ha már lúd, legyen kövér.

Azt hittem, viszonylag könnyű dolgunk lesz, beugrunk a nyilván üres étterembe, eszünk valamit, aztán le van tudva.

Ehhez képest ez a kép fogadott:

Az étteremben vasárnap egy körül már nem volt szabad hely. Találkoztam ismerősökkel is, ők elmondták, hogy annyira jó a Peppers híre, hogy gyakorlatilag tele van törzsvendégekkel, akik félig megtöltik a helyet, a másik felét meg elfoglalják az alkalmi látogatók. A nagy érdeklődésre való tekintettel megnyitottak még egy termet, mi oda tudtuk csak leülni, közel a játéksarokhoz, ahol animátorok szórakoztatták a gyerekeket, így a szülők nyugodtan tudtak ebédelni. Szuper ötlet.

A kilátás egyébként innen is pont olyan jó, mint az étterem többi részéről, a Dunát lehet látni, meg a budai várat:

A lényeg persze, hogy milyen a kaja. Mivel egy főnek 8100 forintba kerül a menü, nagyok voltak az elvárásaim, arra gondoltam, hogy viszonylag nehéz lesz ügyesen kitölteni ezt a keretet. Az ebéd végén viszont inkább úgy voltam vele, hogy ebben a kategóriában, ilyen körülmények közt ez az összeg meglepően alacsony, és csoda, hogy ennyiből ki tudta hozni a Peppers séfje ezt a minőséget.

Nézzünk először körül. Vannak remek felvágottak Serrano sonkával, chorizóval, bélszín carpaccióval, tatárral, a kötelező körökkel. Remek minőségű ételek ezek, bár még nem mutatják meg, hogy mire képes a konyha, csak azt, hogy jó alapanyagokkal dolgoznak.

A hideg libamáj már más kategória, leheletfinom fogás, de libamájban a Peppersben ez csak a kezdet (folyt.köv). A tonhal is kiváló volt, nem annyira, mint a Nobuban, de ott mondjuk csak a tonhal kerül annyiba, mint itt az egész ebéd (a képen a máj, a tonhal és a tatár nászát látjuk):

A svédasztalos evéseknél általában vigyázok arra, hogy csak kevés félét vegyek a tányéromra és értetlenül állok azok előtt, akik mindenféle, össze nem passzoló ételekkel próbálják kielégíteni az éhségüket, agyonvágva minden koncepciót. Itt viszont a sok finomság közt elvesztettem az eszemet, és mint egy amatőr, képes voltam összeválogatni ezt:

A tányér hamar üres lett, újult erővel vetettem magam a svédasztal elé. A grillezett zöldségeknél csak a gazdag és színvonalas kínálatot volt időm átnézni, enni nem tudtam belőlük, ahogy kimaradt a lazac is, mert vitt a sodrás magával a sajtokig, ahol határtalanul boldog lettem, és már tudtam, hogy Dórának volt igaza: csodás kínálat, remek darabokkal, a Magyarországon olyan gyakran elhanyagolt, fantáziátlan sajtoknak itt nyomuk sem volt, helyettük csodálatos, sokféle ízlést kielégítő asztalt állítottak össze.

Miközben ezeket ettük az asztalnál, rendeltünk néhányat a nap spéci ajánlataiból is, amiket asztalhoz hoznak, de attól még nem kell értük külön fizetni. A roston sült libamáj (mondtam, hogy a libamáj még előkerül) fokhagymásan annyira jó volt, hogy a próba után még hármat rendeltünk belőle. Szépen készítették el a májat, csodás volt mellé a szósz, ennék belőle most is:

A kagyló bennem kevésbé hagyott mély nyomot:

A rák viszont megint olyan erővel hatott, amilyenre csak a legjobb konyhákban számítunk:

És még mindig csak az előételeknél tartunk. Evés közben a pincérek tökéletes kiszolgálásban részesítettek, remekül végezték a munkájukat, a felesleges tányérokat elvitték, a félbehagyott fogásokat viszont nem bántották. A poharunkban mindig volt pezsgő, vagy fehérbor.

Viszont folytatni kellett a portyázást, visszatértem a svédasztalhoz. Két perc múlva félig átsült steakkel tértem vissza, ami megint csak közelítette azt a színvonalat, amit egy elég jó a la carte étteremben kapok majdnem annyiért, mint amennyibe itt az egész ebéd került. Nem érte el, de közelítette, ahogy a bárány, vagy a borjúpaprikás is remek volt:

Már élet és halál közt mentem el a desszertekért. A madártejtől nem ájultam el, de attól még a Kistücsökben sem, pedig nagyon büszkék voltak rá, egyszerűen nálam ebben a műfajban az az etalon, amit még a nagymamám készített húsz évvel ezelőtt.

A Crème brûlée ezzel szemben pont olyan volt, amilyennek évszázadokkal ezelőtt megálmodták.

Az ebéd végén kértem a számlát, amin pontosan annyi szerepelt, amennyit vártunk: három főre 24.300 forint, fejenként tehát 8100.

Ha úgy nézzük, hogy mit kapunk érte a boltban, sok. Ha úgy, hogy mekkora esélyünk lenne elkészíteni akár csak egyet is a kipróbált fogások közül hasonló minőségben otthon, már barátságosabb. Ha meg azt, hogy mennyibe kerülne ennyiféle ételt összeütni a konyhánkban, vagy megkóstolni akárcsak a töredékét is ennek egy jó étteremben, akkor viszont kimondottan olcsó. Az árban ugyanis benne van háromórányi szabad zabálás, amikor az ember nem nézi, hogy mi-mennyibe kerül, sem az ételnél, sem az italnál, a bornál, a kávénál, mert minden benne van az árban, és közben nemcsak jóllakunk, de olyan finomakat is eszünk, hogy tényleg elégedetten távozunk.

Igaza volt Dórának, fenébe is, be kell ismernem. 

Budapest legszebb lépcsőházai: Duna utca 1.

szucsadam 2012 március 08.

A mai lépcsőházunknak van egy különleges tulajdonsága: ez az első, amit a Budapestre érkezett buszos turisták általában megpillanthatnak, ahová először mehetnének be, ha nem lenne a bejárata ennyire ijesztő:

A Duna utca 1. ugyanis majdnem a Március 15. tér, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél a buszparkolóból nyílik. Itt mindig sok a külföldi szó, egymás mellett sorakoznak a messziről jött buszok, unott tekintetű buszsofőrök cigiznek, izgatott turisták nézegetnek körbe. A hídról így fest az épület:

A szecessziós jegyeket mutató sarokház 1904-ben, Fellner Sándor tervei alapján épült. Számos iroda is található az épületben, ki-be járnak az öltönyös alakok. Átadom a helyet Zsuzska fotóinak és leírásának:

Előlépcső vezet a fülkében található bejárati kapuhoz, a lépcső széles, kétkarú, gazdagon díszített vaskorláttal. A lépcsőház jó állapotban van. Érdekes volt számomra a lépcsőházi tükör, ilyet még sehol nem láttam - rendkívül izgalmassá teszi az amúgy is tagolt teret, és persze meg is igazítottam kicsit a hajamat.

Újabb fantasztikus videó Budapestről

szucsadam 2012 március 07.

Ilyen, ha egy jó üzlet beindul: most már zsinórban a harmadik héten mutatunk be nektek olyan reklámfilmeket, amik Budapesttel, a világ láthatóan egyik legszebb díszletével a háttérben készülnek. Csaba két hete pont egy régebbi Canon-reklámfilmet ajánlott nektek egy Lipton-hirdetés mellett, rá egy héttel megint a Canon támadt egy nyomtatóval, és nem hiszitek el: megint ugyanez a cég hozta nyilvánosságra új kamerájának bemutatkozó filmjét. Budapesti helyszíneken forgattak egy fantasztikus videót.

Az előzőekhez képest az a különbség, hogy ezúttal nem egy-egy terméket helyeznek egy Budapesttel a háttérben, hanem maga a videó a termék: megmutatja, mit tud az új készülék. Budapest neve ugyan nem tűnik fel - a jellegzetes műemlékekkel a háttérben már azért elég nagy a segítség -, a stáblista viszont mutatja, egy-egy ilyen videónál mennyi hazai szakember dolgozik. És azt is megtudjuk, hogy a szép szemű Nette valódi neve Vincze Bianka.

A videót Tamás küldte el nekünk, köszönjük. Van egy "így készült videó" is a cég honlapján, ezt itt nézhetitek meg.

A Canonnak meg kívánjuk, hogy sose szokjon le a fővárosunkról, így tovább.

Halott könyvtárat látogattam Budapesten

szucsadam 2012 március 06.
Címkék: könyv kultúra

Az ember azonnal érzi, ha valami igazán érdekes dologgal találkozik szembe. Például amikor a hírlevelek, programajánlók, közlemények között meglátja ezt:

A Halott könyvtár kísérlet a magyar könyvtárak 1989 óta olvasatlan állományának modellezésére. A kiállításon ötezer olyan könyvet vehet kézbe a látogató, amelyet 1989 óta senki sem kölcsönzött ki.

Naná, hogy megyek.

A Centrális Galériában nemrég megnyitott kiállításban pont az az érdekes, ami a rendszerváltás óta a világon senkinek sem volt érdekes. Azok a könyvek, amiket valamiért félretettek, és ottfelejtettek. Kérdés, hogy miért.

A Centrális Galériába érve láttam, hogy ez a kérdés nemcsak engem foglalkoztat. Egészen fiatalok is nézegették a könyveket, csendben nevetgélve, kábé öten lapozgattuk a helyenként egészen jó bőrben lévő, helyenként ronggyá olvasott könyveket, amikre a mai napig nem voltunk kíváncsiak huszonhárom éven keresztül.

Persze nem lehet állítani, hogy ezeket a könyveket senki sem olvasta az utóbbi évtizedekben. A kutatás az Egyetemi Könyvtárra irányult, több mint 240 ezer bejegyzés végigböngészése után választották ki azokat az olvasatlan könyveket, amik magyar nyelvűek, 45 ás 89 között íródtak, és valamilyen közérdeklődésre tartanak számot.

Találkoztam például olyan könyvvel, aminek a borítója gyermekkoromban szinte mindenhol szembe jött. Ha vendégségbe mentünk, mindig ott volt a polcon valahol, ami azt mutatja, hogy 89 előtt ez igazán nagy bestseller lehetett. Ilyen például a Kőbe zárt fájdalom Karel Schulztól, Michelangelo regényes életrajza, ami egyébként állítólag remek könyv. Talán azért nem vette ki senki, mert már mindenkinek megvan otthon.

Vannak viszont igazi rétegkönyvek is. A Sertés emésztése (a pontos címre már nem emlékszem) például tutira nem érdekel mindenkit, viszont az is biztos, hogy nem az aktualitással van gond. Szerintem legalábbis a jószágok a rendszerváltás óta ugyanúgy emésztenek.

Találkozhatunk rosszul megválasztott címekkel, ilyen mondjuk az Egy szerelem története, ami így önmagában nem csigáz fel senkit, ilyen sztorija mindenkinek van, legalább egy. Az élet meghosszabbítása vagy a Harc a Xenobiért már jobbak, de úgy tűnik, az örök élet vagy a dicsőséges halál sem izgatta fel az embereket, mint ahogy arra sem voltak kíváncsiak, miért Nehéz szatírát írni.

A könyvespolcok között találunk négy monitort, amin folyamatosan 20-25 perces előadást tartanak meghívott irodalmárok az általuk kiválasztott 5-7 könyvről, bemutatják őket és találgatják, miért kerülhettek a Halott könyvtárba. Miközben beszélnek, lapozgathatjuk is a hol remek, hol "rettenetesen rossz" alkotásokat.

Felszereltek egy olyan polcot is, ahol ajánlani lehet a könyveket, ahová bárki betehet olyan alkotást, ami szerinte méltatlanul lett mellőzve. Van itt bűvésztrükköket bemutató könyv, népművészeti könyvek, regények is. Vendéglátósoknak felcsillanhat a szeme a Sorbanállás - kiszolgálás, Bevezetés a tömegkiszolgálási rendszerek elméletébe című könyv, egészen addig, amíg bele nem lapoz:

Tovább olvasom

Egy haldokló lépcsőház portréja

szucsadam 2012 március 05.

Én ugyan megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek a haldokló épületek iránt, élvezem látni, ahogy az idő megtelepszik a tárgyakon, réteget von rájuk, és izgalmassá teszi őket, a lenti képsor mégis alapvetően szomorú. Egyben gyönyörű. A fotókon az Andrássy út 83-85-ös száma alatt lévő, pusztulófélben lévő ház látható. Dóra küldte nekünk Dinnyés Attila képeit, amit a Kodály Köröndön lévő házba való belógásukkor készítettek.

A többi fotó itt megtekinthető.

süti beállítások módosítása
Mobil