A Google Maps autók tavaly év végén újra Budapesten fotóztak (pontosították a magyar utcaneveket, jelzéseket), és remélhetőleg nemsokára a magyar fővárosban is lehet Street View módba kapcsolni. Ez nyilván sokat jelent a Budapesti látogatást betervező turistáknak, akik virtuális sétákat tehetnek, megnézhetik, látnak-e a felvételeken valamilyen szörnyűséget, ordítozó embereket magukból kikelve, vagy láthatóan ugyanolyan példányok sétálnak az utcán, mint odahaza. Ha pedig már ott vannak, észre fogják venni az épületeinket, amik sok ide látogatónak csavarják el a fejét.
Van azonban más út is. Olivér küldött nekünk egy linket Reykjavíkról, amin az izlandi fővárosa látható, rajzolt formában.
Valahogy hiába nem valósághű a kép, hiába tűnik girbegurbának az egész, valahogy olyan bájos a kezdeményezés, hogy gondolatban mosolyogva összecsaptam a tenyereimet. Az ország legnagyobb városa ez, mégis kisvárosi hangulatot mutat. Szívesen nézegettem az utcákat, a házakat, jobban értékeltem, mert tudtam, hogy valakinek sok munkája volt megrajzolni ezt.
Nézzük meg, jelenleg mit látunk, ha a Google Maps-szel látogatunk a város fölé, és mit, ha a rajzolt megoldással.
Mennyivel jobban eladja magát, igaz?
Ilyen térkép Budapestről is zseniális lenne, persze annyian nem néznék, mint a műholdfelvételeket, de a város barátságos arcát mutatni kevesebb embernek is megérné. Szinte már látom magam előtt a belvárost, a hidakat, a Tabánt. Ha valaki tud rajzolni, és van felesleges három éve, az mindenképp fogjon hozzá.
Továbbra is járjuk a jobb napokat látott Wesselényi utcát, mert a kopottas kirakatok mögött sokkal több érték rejtőzik, mint amire elsőre gondolnánk. Ezúttal egy cukrászdába sétáltunk be, az Igrinyibe, aminek a bejárati ajtaján egy évszám sejteti, hogy nem akármilyen helyről van szó. 1938.
Bent kissé szegényes, kopottas üzlethelyiség fogad, de ennek már nem dőlünk be. Tudjuk, hogy a meglepetések utcájában erre nem feltétlenül kell adnunk, és a kínált termékek minősége nem feltétlenül van arányban a csomagoláséval. Egy csokitortát kértünk Évivel, és egy somlói galuskát. Leültünk a könyöklő mellé, és nekiálltunk.
A somlói kitűnő volt, visszafogott, kevésbé édes, mint amire egy somlóinál számítunk, de pont ezért tetszett. Érezni lehetett rajta, hogy jó alapanyagokból készült, a cukornak ezek mellett nem elnyomó, hanem csak kiegészítő szerep jutott. Évi a saját süteményére egyenesen azt mondta, hogy a Szlovák úti Vári cukrászda csokitortája után ez a második kedvence. Csak az 400, ez meg 200 forint körül van.
Közben a hátam mögött egy ajtón benézve látom, hogy az üzlet mögötti helyiségben található maga a cukrászműhely, ahol a sütemények készülnek. Ahogy lép kifelé az ajtón, elcsípem a cukrászt is, aki elmeséli: a családi műhely csempéjét már a harmadik generáció tapossa, az ő nagyapja alapította meg a céget. Felvonom a szemöldököm, mire kihoz hátulról egy 1939-es mesterlevelet, ami egy bizonyos Igrinyi Józsefet ruház fel iparjogosítvánnyal. Az ő fia, majd az unokája is követte ebben a mesterségben, utóbbi tartotta előttem a bekeretezett dokumentumot.
Igrinyi József először az V. kerületben nyitott cukrászdát, de azt az államosítás során elvették tőle, ezért 1955-ben a Wesselényi utca 32-ben nyitotta meg a boltot. Azóta is ott áll, és azóta is az ő receptjei alapján készítik a süteményt. Talán ezért nincsenek túlcukrozva, túlízesítve az édességek.
Ott helyben nem is vettem észre, de most, a fotókon keresztül ámultam rá a krémes habjára, nézzétek meg, szinte érezni az ízét, az állagát:
Azt nem mondom, hogy ezek a legjobb édességek, amiket valaha ettem, de ár-érték arányban nem találtam még jobbat. Minden nagyon olcsó, miközben érezhető a minőségre való törekvés. A tulajdonos szerint egyelőre nincsenek veszélyben, mert a hely saját, nem kell bérelniük, így a szomszédos irodaházból és a környéken lakóktól érkezik elég megrendelés. Persze az ötven évvel ezelőtti fénykorhoz képest lehetne jobb is. Reméljük, lesz is.
Múlt héten írtunk arról, hogy egy digitális kamerának a jóságait azzal próbálták érzékeltetni, hogy Budapestről készült képeket vágtak be a hirdetés hátterébe. Akkor kicsit át is tekintettük a kínálatot, és kiderült, hogy a magyar főváros rendszeresen szerepel külföldi reklámokban, nyilván egyrészt a megfizethető és profi helyi stábok miatt, de legalább ugyanennyire azért, mert Budapest egyszerűen csodálatos háttér.
És most újabb bizonyítékot találtunk erre: egy nyomtatóreklámot. Megint a Canon, a japán cég úgy látszik, hogy rászokott Budapestre, mint egy jó drogos a hibátlan anyagra, és képtelen lejönni róla, mert a kamerái után most a printereit is velünk akarja eladni.
Van itt egy rakás kép a városból, Budáról és Pestről, Margit hídról, Anker közről, villamosról, meg egy omladozó házról, ami szintén nagyon a miénk, és amit jól elfednek a színes papírlapokkal.
Régen volt szó zenéről a blogon, ami egyszerűen csak annak köszönhető, hogy mostanában nem nagyon voltunk koncerten. De most végre megtört a jég, a hétvégén a Magashegyi Underground szimfonikusokkal felturbózott koncertjén voltam, pontosabban ott tátottam a számat.
A Müpa hangversenyterménél nehezen tudnék jobb helyszínt elképzelni egy olyan koncertnek, ahol több tucat zenész hangoskodik egyszerre, a tökéletesre faragott akusztika ugyan nem képes csodákra, de azért jól jön ilyenkor.
A színpadra kezdéskor a Harmónia Garden Orchestra lépett először, hangolták a hegedűket, csellókat, megjött a karmester is. Belibbent a Talamba ütőegyüttes, majd a Discantus énekegyüttes is, végül a Magashegyi Underground tagjai ugráltak be, élükön a bolondos dívaként ugráló Bocskor Bíborka. Négy teljes értékű zenekar sorakozott fel tehát, akik egyenként is simán képesek elvinni egy egész estés koncertet. Most egymásra figyelve próbálták megtalálni az egyensúlyt. Izgalmas próbálkozás.
És már az első szám után nyilvánvaló lett, hogy nagyon eltalálták. A zenekar dobosa hatalmas átéléssel és erővel ütötte a szert, de ez nem nyomta el a többi hangszert, a gitár és a basszusgitár is csak annyira volt hangos, hogy a többieket is könnyen hallani és érteni lehessen. A vonósok és a háttérben játszó ütősök teljesen egyenrangú félként kaptak helyet, az egész jelenség lenyűgözött néhány másodperc alatt. A youtube-os videó, meg egyáltalán egy felvétel minősége kevés, hogy ezt átadja, de megpróbálkozhatunk vele:
Az énekesnő Bocskor Bíborka rögtön az első dal után viszont beleütközött az első ellentmondásba. Próbált játszani a közönséggel, de senki nem reagált, nem kiabált vissza, nem adott életjelet. Az ülős koncert eleve magában hordozza ezt a veszélyt, hát még a Müpa hangulata, ahol egyesek estélyiben, mások melegítőben érkeztek, ahol öltönyös emberek tépik le a jegyeket a bejáratnál, és eleve mindenki feszeng egy kicsit. Noha pörgős első számot választottak, nem sikerült megadni a kívánt alaphangulatot.
Engem a harmadik számmal sikerült végképp levenni a lábamról. Bíborka egyetlen hegedűs kíséretében kezdett bele a Zöld erdőben kezdetű népdalba, olyan szépen, hogy az már önmagában is elég lett volna. A ritmust hol nyújtva, hol szaporázva, egyedi felfogásban szólalt meg a dal, aztán egyszercsak belépett a dobos, a zenekar és a többi zenész is. Innentől azt gondolhatnánk, hogy az ütemes ritmus hazavágja a dalt, de ennek épp az ellenkezője történt. A végére azt gondoltam, hogy ez volt a legjobb magyar népdalfeldolgozás, amit valaha hallottam.
A sok-sok hangszer egy metálkoncert vastagságát kölcsönözte az előadásnak, fantasztikus hatást elérve. Hogy a színpadon a főszereplőknél rockzenéhez tartozó hangszerek vannak - meg néhol az elektronikus zenéhez is közelít a Magashegyi -, hogy emellé egy erdélyi, népzenén nevelkedett hangot tettek, klasszikus hangszerekkel megspékelve, fel sem tűnik. Olyan az összhang az ellentmondások, de még inkább a zenészek között, hogy még észrevenni is kár a különbségeket.
Egy hihetetlenül színvonalas előadást raktak le az asztalra tehát, immár másodszor, a tavalyi telt házas koncert utáni ismétlés volt ez. Remélem, játszanak még együtt, mert elvarázsoltak mindenkit, a majdnem két órás előadás felannyinak tűnt, és rongyosra tapsoltuk a kezünket a végén. Nagyon örültem, hogy magyar zenekarok magyar helyszínen ilyen értéket tudnak előállítani, gratulálok nekik.
Aki azt hitte, hogy a Nordsee majdnem vége, és a Gerlóczy-környékének csődcunamija után nem jöhet rosszabb, az tévedett, ugyanis váratlanul bezárt Magyarország első gyorsétteremlánca, az egyetlen tagból álló Gusto, aminek alig több mint egy éve írtunk a nyitásáról.
Alapvetően mindig is gyanakodva méricskéltem az éttermet, nem nagyon értettem, hogy miről szól. A stíluselemek ugyanolyan profik voltak, mint a McDonald's-nál, de ez még nem visz el egy éttermet a hátán. Az árak sem különböztek. Ennél valamivel furább, hogy az ízek sem: sikerült előállítani pontosan azt a minőséget, amit a 119 országban, 33 ezer étteremmel működő, naponta 68 millió vendéget kiszolgáló amerikai cégnek, csak épp azt nem tudta elmagyarázni senki, hogy ennek így egyáltalán mi értelme van.
Arról nem is beszélve, hogy bár a személyzet kedves volt, sokszor óriási sokkot lehetett okozni nekik azzal, ha kértél tőlük egy sajtburgert, néha 5-10 percet kellett várni a legegyszerűbb fogásra.
Ezzel együtt én örültem neki, hiszen a miénk volt, és most sajnálom, hogy csődbe mentek, de attól még tény, hogy nincs többé Gusto, úgyhogy aki csak emiatt tervezte, hogy a környékre látogat, az inkább tervezzen magának valami mást.