Visszatértem, itt vagyok újra, belevetem magam az ebédmenük végtelen fogatagába, lendületből fogyasztok és közben jegyzetelek: ha Ádám Wang mesterrel feltámasztotta a sorozatom, muszáj nekem is írnom valamit, már csak a rend kedvéért is.

Nem ígérem, hogy az Olcsó ebéd menő helyen-sorozat 2012-es kiadása annyi részt él majd meg, mint a 2011-es (tavaly 16 éttermet teszteltem), mert van egy talán még jobb sorozatötletem, és annak kell a hely, viszont múlt héten egy olyan jót ebédeltem, hogy képtelen voltam megállni, írtam belőle egy posztot.

Robi Győri barátom, időnként megfordul Budapesten és ilyenkor rendszerint valami jó helyre megyünk enni. Legutóbb a Borssóban vacsoráztunk, ami sajnos hatalmas csalódás volt, most meg délidőben találkoztunk, adta magát az ebédmenü. Eredetileg a Csalogányba akartam menni, de a laptopom épp meghalt, az iPaden meg nem jött be az étterem oldala (dolgoztak volna a kompatibilitáson), szóval képbe került a B-terv: a Laci!Konyha!

Régóta meg akartam kóstolni az ebédjüket, főleg annak fényében, hogy már vacsoráztam náluk, és attól nem voltam elájulva. Még ha dugást is mímeltek evés közben a szomszéd asztalnál a színészek. De nem a csalódás ellenére, hanem éppen amiatt akartam kipróbálni az ebédmenüt: a Laci!Konyha! mindenki szerint remek hely, biztos voltam abban, hogy csak rossz napot fogtam ki, és még egy esélyt szerettem volna adni nekik.

A hely fél háromkor meglepően üres volt, rajtunk kívül csak egy asztalnál ültek a kicsit indusztriális környezetben. Nem fogok írni a belső kialakításról, mert az most untatna, de legyen elég annyi, hogy a Laci!Konyha! ötletes, szerethető, jó kis hely, remek kiszolgálással.

Koncentráljunk inkább a kajára: a menü 2700 forintba kerül. Ez nem kevés. Az étel valódi értékéhez képest viszont nevetségesen olcsó. Meg kell érteni, hogy a Laci!Konyha! egyáltalán nincs nagyon elmaradva a Michelin-csillagos minőségtől. Nincs ott, de messze sincs tőle, a GaultMillau például a legjobb magyar éttermek közt tartja számon. És a déli menü minősége is ebben a kategóriában mozog.

De nézzük inkább máshogy a dolgot: ugyanazt a minőséget kapjuk, mint este, töredékáron. Kérhetjük 2700 forintért egyben a három fogást, vagy kérhetjük külön is őket. Ekkor azonban észrevesszük, hogy az előétel 2500 forintba kerül, a főétel 3800-ba, a desszertekért kábé egy ezrest kell fizetni. Szóval egyben 2,7 ezer, külön-külön 7,3 ezer. És ez utóbbi a reális ár. Szóval menüben viccesen olcsó a Laci!Konyha! (még akkor is, ha kötelező a tíz százalékos szervizdíj).

Előételnek garnélát kértem zöldborsóval:

Mesés volt. Szép nagy darab, nemrég kihalászott garnéla bujkált a tökéletesen tisztán csordogáló borsó alatt. Utóbbi annyira friss volt, mintha most téptük volna le héjastól a kertben. Robi tányérjára vargányás gyöngytyúk terrine került, abba se lehetett belekötni.

Másodiknak szürkemarhalábszár jött polentával. A szürkemarha remek hungarikum, de messze nincs olyan jó íze, mint amilyen szép az állat. Ezen a helyen viszont csodát műveltek vele, sikerült azt a fogást elkészíteni, amit a csúcs felé törő konyhákban csak szeretnének, amikor elkezdenek mindenféle alternatív alapanyagokkal, borjúpofával, lábszárral, hasonlókkal dolgozni. Nem elég eltérni a karajtól, a hátszíntől, érteni is kell hozzá. A Laci!Konyha! séfje meg tökéletesen oldotta meg ezt a feladatot.

És a hozzávalók: az a kapor! Gyerekkoromban gyűlöltem a kaprot, ötéves koromban a teljes óvónői kart telibe hánytam, amiért akaratom ellenére belém erőltették a kapormártást. A húszas éveim közepén aztán megbarátkoztam vele, de most először jutottam el odáig, hogy rajongtam érte.

De ott van még a polenta is, amit mi puliszaként ismerünk: az omlós, erőteljes hús mellett az a hússzaftban ázó krémes polenta! Akármikor meg tudnám enni újra ezt a fogást.

Végül következett a desszert, ami szintén kiváló volt, máglyarakás és párizsi brest, de már kifogytam a jelzőkből, egyszerűen csak higgyétek el, hogy tökéletesen passzolt a menüsorhoz.

A kancsó szódával, a remek rizlinggel és a szervizdíjjal együtt 8,6 ezer forintot fizettünk, ami nem kevés, de ennél nagyobb egy forintra osztott élményt kevés helyen lehet kapni a városban.

Erősen ajánlott.

Ha élőben is ki akarod próbálni a város legjobb fogásait, meg akarod ismerni a legizgalmasabb helyeket és gatyába akarod rázni az angoltudásodat, gyere el az Egy nap a városban egynapos élménytanfolyamára. Részletek itt, jelentkezni meg itt tudsz a meglepően olcsó menetre. Most szombaton is!

Valamiféle küldetésnek érzem, hogy itthon is működjön a jobbra tartás: hogy azok az utasok, akik nem sétálnak, csak állnak a mozgólépcsőn, ne cikk-cakkban képezzenek akadályt a haladóknak, hanem álljanak jobbra, így baloldalt simán lehet közlekedni. 

Lehet persze azt mondani, hogy alig fél perc a mozgólépcsőzés, azt mindenki bírja ki egy helyben, de miért akadályoznánk bárkit, ha minimális odafigyeléssel úgy tudunk segíteni másokon, hogy az valódi áldozatot nem követel tőlünk?

Igazából csak azért szedtem most elő a témát, mert megjelent az Indexen egy mozgólépcsőzéssel kapcsolatos videó, és azt akartam felvezetni valahogy.

Hasznos anyag, érdemes megnézni:

Én lennék az utolsó, aki megvédi a parkolótársaságokat, de csak leírom már, hogy a napokban egy csodálatos tánc keretében egymásra találtunk, és spontán módon ölelkezni kezdtünk (ebben az összefüggésben szeretném feltételezni, hogy a parkolótársaság egy nő).

Körülbelül két hete történt, hogy ellátogattam az Arkon irodájába, Hosszú Zoltán szoftverfejlesztőhöz, aki a Köpönyeg nevű időjárásalkalmazást fejleszti társaival iPhone-ra. Az volt a feladatok, hogy hibákat találjak a programban, de elég hamar kiderült, hogy pocsék tesztalany vagyok, mert minden feladatot elsőre sikerült teljesítenem, szerintem tökéletesen intuitív a program.

Valójában azonban nem erről akarok mesélni, hanem a parkolásomról. Amikor gyanútlanul beálltam az iroda előtti szabad helyre, még csak annak örültem, hogy nem kell majd sokat gyalogolnom a bejáratig. Aztán amikor felértem a lifttel a hatodik emeletre, beugrott, hogy simán fizetős övezetben parkolhatok. A helyszínen ugyan semmi sem utalt erre, az Arkon irodája már-már a külvárosban van és automatát sem láttam a közelben, de csak elkezdett foglalkoztatni a gondolat.

Rákérdeztem, de a válasz csak lassan jött meg: a programozók ilyen egészséges meg környezettudatos fickók, biciklivel meg BKV-val járnak, alig sikerült találni valakit, aki tudta, hogy parkolóövezetbe járnak-e dolgozni minden nap.

Kiderült, hogy igen.

Nem volt kedvem leliftezni a hatodikról az autóig aztán parkolóórát keresni, inkább gyorsan elindítottam az iPhone-omon a Parkolás nevű alkalmazást, ami a gps-jelekből megállapítja, hogy hol állunk, és gombnyomásra elindítja a mobilparkolást.

Mivel a pozícióm az autómhoz képest csak vertikálisan változott, ugyanabban a zónában voltunk, csak én hat emelettel feljebb, a program tehát tökéletesen alkalmas volt a feladatra.

Csak egy gond volt: az utolsó használat óta elavult az adatbázis, először azt kellett frissítenem a program használatához. Elindult a letöltés, még nevetve mondtam a többieknek, hogy most kiderül, mi a gyorsabb, a parkolóőr, vagy a 3G-s mobilhálózat, aztán két perccel később frissült a szoftver és elindítottam a folyamatot.

Körülbelül húsz percig próbálgattam a Köpönyeg nevű programot, aminek van néhány nagyon ígéretes szolgáltatása, aztán elbúcsúztam a fejlesztőktől és indultam az autóhoz.

Amin természetesen már ott volt a büntetés

Parkolóőr:3G - 1:0

Kicsit röhögtem is magamban a hülye helyzeten, majd kibontottam a csomagot, megnéztem a büntetés összegét (4160 forint), aztán valamiért továbbolvastam. Ekkor futottam bele a következő részbe:

Korábban is hallottam már az öt perces szabályról, de valójában sosem hittem benne, amolyan mitikus lénynek tartottam, hivatali egyszarvúnak. Itt viszont le volt írva, hogy nem kell fizetnem, ha a büntetés és a fizetés megkezdése közt nem telt el öt percnél több. Gyorsan előkaptam a mobilomat, hogy ellenőrizzem az sms időpontját, és kiderült, hogy enyém a show: pontosan öt perccel a büntetés után küldtem az üzenetet.

Megint ellenőriztem a büntetést, hogy az öt perc még érvényes-e, vagy az a felső korlát, és csak 4:59-ig voltam játékban, de minden rendben volt, elvileg megúsztam, rohantam hát az Iskola utcai ügyfélszolgálatra.

Belépés után egyből kiderült, hogy meglehetősen stresszes álláskörről lehet szó, mindenki meg volt zavarodva attól, hogy hatalmas vigyorral az arcomon beszélgetek velük és látszott rajtuk, hogy fel voltak készülve arra, hogy váratlanul leütöm őket.

De ilyesmire nem volt szükség. Két perc alatt végeztünk: ellenőrizték a rendszerben a büntetést, az sms-emet, a helyszínt, és már ment is a pecsét a papírra, ami bizonyítja, hogy ártatlan vagyok.

Remek érzés volt.

A tanulság meg az, hogy akármennyire is elhagyatottnak tűnik egy környék, mindig érdemes ellenőrizni, hogy van-e parkolóóra a közelben, vagy még jobb letölteni a Parkolás appot, és azzal csekkolni, hogy vörös zónában tartózkodunk-e.

Vannak helyek, amikről megírjuk, hogy jók, és még hónapokkal később is tartják magukat a kezdeti színvonalhoz. Nem könnyű ilyeneket találni, viszont amikor ráakadunk egy ilyen kincsre, nem eresztjük el. Volt nekem már több kedvenc budapesti éttermem, ahol hónapok óta nem ettem egyetlen jó falatot sem. Ezért is örülünk annyira az olyan helyeknek, mint a kedvenc kekszeinket készítő La Delizia: amióta náluk jártunk, folyamatosan fejlesztettek, növekedtek, dolgoztak, és úgy lett sokkal nagyobb a kínálatuk, hogy a régi sütiket is változatlan minőségben készítik.

Arról viszont, amiről egyszer már írtunk, értelemszerűen nehéz újra írni. Szóval tök jó hír, hogy a közelmúltban bővítették a nemrég még egyetlen zseniális darabból, a Szerencsen csókjából álló macaronkínálatot.

Nem mintha azzal lett volna bármi baj, sőt, most, hogy megkóstoltam a másik négyet, még mindig favorit az eredeti, amiben olyan csodálatosan hömpölyög a csokoládé, hogy érzékenyebb gasztrobuzik simán elsírják magukat tőle. De a változatosság önmagáért is gyönyörködtet, és öröm, hogy végre ebben a kategóriában is van választék.

Na persze nem lett belőlük Laduréé, az a francia sütilánc, amelyik feltalálta a macaront és amelyik 15 ezer darabot ad el minden nap az édességből a szivárvány minden színében. Amikor Párizsban vagyok, mindig megpróbálok vásárolni náluk, de akármennyire profik, legtöbbször elmegy a kedvem a sorban állástól, cserébe minden sarkon látok valakit, aki Laduréé-szatyorral a kezében sétál.

A La Delizia nem esett túlzásba, nem szaporították a színek számát, viszont szolidan megnövelték a kínálatot. Most ezt árulják:

A Szerecsen csókjáról már mondtam, hogy kiváló. Az új csilis-csokis majdnem ugyanezt tudja, csak kicsit vadabb, kicsit csípősebb. Nem újítja meg a műfajt, viszont kiváló váltótársa a klasszikusnak.

A meggyes azért különbözik a többitől, mert gyümölcs van benne, remek lekvárral tömték meg a süti közepét, szerintem kicsit kevéssel, Dóra szerint kicsit sokkal Ez ízlés kérdése.

Ami viszont nem ízlés kérdése, az a mogyorós macaron. Nem vagyok oda különösebben a mogyoróért, ez a világos süti viszont olyan tisztán, hibátlanul emeli át a puha édességbe a kemény termést, hogy az dicséretet érdemel. Úgy fogom a La Delizián keresztül megszeretni a mogyorót, ahogy korábban magát a kekszet, mint műfajt.

És a végére hagytam a legellentmondásosabbat, a sós karamellkrémes macaront. Mert ez az edésség bizony sós. És nemcsak valahol távolban, az ízlelőbimbók eseményhorizontjának túlsó végén, hanem telibe a közepébe.

És én macaront így még nem szerettem.

Olyan remek arányérzékkel találták el a süti ízesítését, hogy akármennyit meg tudnék enni belőle, persze három után valószínűleg felfordulnék, olyan tömény, laktató édességekről beszélünk. De az biztos, hogy új kedvencek vannak a kínálatban, szóval a kötelező Szerecsen csókja helyett időnként választani fogok a többiből is.

Vagy inkább mellé, abból baj nem lehet.

Ha élőben is ki akarod próbálni a város legjobb sütijeit, meg akarod ismerni a legizgalmasabb helyeket és gatyába akarod rázni az angoltudásodat, gyere el az Egy nap a városban egynapos élménytanfolyamára. Részletek itt, jelentkezni meg itt tudsz a meglepően olcsó menetre.

A napokban a belvárosban sétálva a szokásosnál jobban megnéztem magamnak az amerikai nagykövetséget. A Szabadság térnek a követség felőli oldalát tökéletesen lezárták, van ott kerítés, fekvőrendőr, fém- és betonakadályok, mindenféle védelmi berendezés. Ne vitassuk el, hogy erre szükség van: a világ egyetlen szuperhatalmaként a követség dolgozóira reális veszély leselkedik minden olyan helyszínen, ahol nem biztosítják a megfelelő védelmet. Ha Budapesten kevésbé biztosítanák a területet, mint mondjuk Párizsban vagy Fokvárosban, akkor nálunk támadnák meg a követséget. Azt meg senki sem akarja (a képen a követségnek hátvédként szolgáló, lényegében üres épület).

Szóval kezeljük evidenciaként, hogy védik az épületet, nekem nincs ezzel semmi bajom. Ellenben nagyon érdekesnek tartom azt a kis mikrokozmoszt, ami létrejött a rácson túl.

Ott ugyanis egy csodálatosan felújított utcarészletet találunk, mindennel, ami ilyenkor elvárható:

Vannak padok, vannak zöldfelületek, vannak díszburkolatok:

Csak emberen nincsenek természetesen. Arrafelé ugyanis nem lehet csak úgy sétálgatni, legfeljebb a követség dolgozói mászkálnak néha a kihalt utcákon, de ez kevés ahhoz, hogy valódi tömegérzetünk legyen.

Az utca tehát lényegében teljesen kihalt, de jó hír, hogy ilyen terhelés mellett akár évszázadokig meg tudja őrizni jelenlegi állapotát komolyabb felújítás nélkül.

És ha nemcsak kihalt utcákat, hanem Budapest legszerethetőbb környékeit, boltjait, éttermeit is meg szeretnéd ismerni egy tökéletes napba foglalva úgy, hogy estére jobb lesz az angoltudásod, mint valaha, vegyél részt az Egy nap a városban blog szuper egynapos nyelvtanfolyamán.