Vágjunk a közepébe: jóhiszeműen kóstolgattam a Laci! Konyha! parajos-sajtos falatkáját, amikor a szomszédos asztalon váratlanul megkúrták mellettem monna Giovannát.

Az eset háttere egy titokzatos levél volt: valaki meghívott a Laci! Konyha! és a Krúdy Gasztro Színház közös estjére, amire én gondolkozás nélkül igent mondtam. Olyannyira gondolkozás nélkül, hogy miután felírtam a helyszínt és a dátumot, önkívületi állapotban törölhettem a levelet, mert amikor az étterembe tartva megpróbáltam előkeresni, hogy kiderítsem, pontosan ki hívott az eseményre és azon mire lehet számítani, nem találtam sehol. Fogalom nélkül léptem be a Hegedűs Gyula utcában található, akkor még üres étterembe, ahol Mautner Zsófi próbálta elkapni a fonalat, hozzám hasonlóan esélytelenül. Rövid nyomozás után kiderült, hogy mindkettőnket hétre hívtak, míg a hivatalos kezdést átrakták nyolcra, minket meg elfelejtettek értesíteni, ami csak tovább fokozta az elbizonytalanodásunkat.

Aztán nyolc után elkezdték felszolgálni a borokat, ami oldotta a feszültséget, plusz egy asztalhoz kerültem az ex-Malackarajos Hódos Hajnalkával és a Két cicás Bezselics Ildikóval (jó társaság: pipa), akik elmagyarázták, hogy itt valamiféle művészeti produkcióra fog sor kerülni, amikor a fogásokat rövid előadások választják majd el. Méghozzá remek választásként Boccaccio Dekameronja.

Remek választás, mert a Dekameron minden, ami egy jó vacsora: életigenlés, testi öröm, bujaság, reneszánsz, pestis. Ott van benne a frissesség, aztán a szükségszerű elrohadás. A belek alagútjain halad az örök anyag, ugye.

Az estének ezen a pontján persze kérdéses volt még, hogy a Krúdy Gasztro Színház mennyit vállal majd be az alapsztoriból, de amikor az előbb említett sajtos parajozás közben az egyik női főszereplőt önfeledt lelkesedéssel kezdte el döfködni szemből, hátulról, oldalról, mindenhonnan egy másik karakter, elszállt minden bizonytalanságunk. Persze valódi behatolás nem történt, vagy legalábbis nem látszott, hogy történt volna, de a színészek olyan átéléssel vetették magukat az akcióba, hogy ez majdnem mindegy volt.

Az első egy-két felvonása a darabnak ezzel együtt kissé bizonytalan volt, sokszor éreztem úgy, hogy egy amatőr társulat előadását látom, ahogy az elém kerülő falatok is inkább csak jók voltak, semmint kiválóak. Például a sajtos paraj nem volt rossz, de a dugás érdekesebb volt, a kacsanyelv és a leves is inkább csak okénak tűnt, aztán középtájon minden megváltozott.

A társulat hirtelen elkezdte nagyon élvezni, amit csinált, ahogy a séf is a konyhában. Amikor a híres sólyomjelenet került sorra, amiben a feleség úgy bizonyítja elkötelezettségét szeretője iránt, hogy megöli férje kedvenc sólymát, kitépi annak fogát, majd meghágatja magát férje szeme láttára, és még azt is eléri, hogy az még meg is köszönje mindezt, a színészek hirtelen átalakultak az általuk játszott karakterekké.

Aztán megérkezett a frutti di mare rizotto, ami nemcsak önmagával volt remek harmóniában, de a tenger frissességével is, majd a báránygerinc, ami minimalista fűszerezésével, tökéletes húsával, hibátlan elkészítésével maga volt az étkezés G4-es Cube-ja, elégedetten dőltünk hátra.

Jó munkát végzett mindenki. Benkő Zoltán, aki Újlipótvárosban létrehozta a Mák Bistro egyszerűbb, érthetőbb, megfizethetőbb, laktatóbb testvérét, Mogyorósi Gábor vezényletével, akit a Lou Louból és a Csalogányból is ismerhetünk: a legjobb helyekről tehát. És jó munkát végeztek a színészek is, akik az egyre hosszabbra nyúló estét abszolút szórakoztatóvá tudták tenni. Végül tényleg sikerült minden érzékszervünkre hatni, főleg, hogy néhányunkat még meg is tapogattak a színészek, színésznők és ezzel a kajálós, színházas, dugós csomaggal sikerült valamelyest elővarázsolni a Dekameron élvezeteket éltető korát. Már tényleg csak az hiányzott volna, hogy egy jófajta partidrogot keverjenek a vacsoránkba, hogy az este végén a Laci! Konyhában megjelent bloggercsapat önfeledt orgiába kezdjen, aztán másnap némiképp kábultan ébredjen a polgári Újlipótvárosban.

Majd legközelebb.