Új sorozatot indítunk az Egy nap a városban blogon, mert veletek együtt imádjuk a sorozatokat: kiderítettük, hol vannak Budapesten a legjobb hamburgerek, gyrosok, fagyik, most meg hiánypótló jelleggel elkezdünk olyan éttermek után nyomozni, ahol tisztességes magyar konyhát üzemeltetnek, elfogadható áron.

Az ötlet egyszerre jutott eszünkbe Ádámmal: amikor ismerőseink éttermet keresnek, mindig tudunk nekik ajánlani valamit. Amikor viszont azzal hívnak fel, hogy külföldi barátoknak szeretnék néhány ezer forintból bemutatni a jó magyar konyhát, rendszerint zavarba jövünk. Ismerünk olyan helyeket, amik elfogadható áron jó nemzetközi fogásokat készítenek. Olyanokat is, ahol tökéletes magyaros fogásokat lehet fogyasztani - felsőkategóriás áron.

Viszont idegesen vakarjuk a fejünket, amikor megfizethető, színvonalas, magyaros helyet kellett ajánlanunk. Így született meg az Ennék valami magyarosat-sorozat, aminek az első szereplője rögtön egy nagyágyú: a Kádár.

Az éttermet 1957-ben alapította Kádár Béla, aki családnevén osztozott az ország akkori vezetőjével. A sztori csodálatosan keretes szerkezetű, mert most Orbán úr a tulajdonos, aki azonban megelőzte korát: már húsz éve övé az étterem, pedig akkor még Antall volt a miniszterelnök.

De nemcsak egy tulajdonosról van szó: ő a szakács, ő az, aki körbejár és elbeszélget a nem ritkán külföldi vendégekkel, aki köszönti a törzsvendégeket, és ő a pénztáros is: csak nála lehet fizetni a bejárat mellett, bemondásos alapon.

Becsületes hely, nincs itt ebből semmi gond.

A tulajdonosnak, és a személyzetnek, például a minket kiszolgáló, 1987 óta az étteremben dolgozó Katikának köszönhető, hogy a Kádár olyan végtelenül otthonos. Jópofák persze a klisék is, a hetvenes-nyolcvanas évek alsó-középosztálybeli hangulatát idéző kockás terítők, a szódák az asztalon, a megejtően szocreál környezet, a képek és feliratok a falon:

De mégis a személyzet hozzáállása és a vendégek ezzel szorosan összefüggő hangulata az, amitől egyből úgy érezzük, hogy törzsvendégek vagyunk. Nézzük az étlapot, közben Katika mesél. Kiderül, hogy minden napnak van valamilyen specialitása a folyton változó, tucatnyi fogás mellett. Kedd a vadasé, szerda a ludaskásáé, pénteken például a székelykáposzta a menő, szombaton meg mindenféle sóletet szolgálnak fel, ezek egyébként messze földön híresek.

A Kádár tehát a környék szellemnének engedve (az étteremnek is helyet adó Klauzál téren a gettó felszabadításakor háromezer holttestet találtak) zsidó-magyar konyhát visz, méghozzá elsőrangút. Pontosítok: olyat, amilyet a nagymamánál ehetünk, amikor az csúcsformában üzemel. A Kádár nem fine dining, hanem tisztességes magyar étterem, ami meglátszik az árakon is: a levesek néhány száz, a főételek 800-1400 forintba kerülnek. És elképesztően laktatók.

Ádám nagyon élvezte a hideg gyümölcslevesét és a zöldbabfőzeléket fasírttal: utóbbit én például az óvodai emlékekre alapozva ki nem állhatom, a Kádárban viszont kifejezetten jó volt.

Hanem a savolyai sertésborda, amit én kértem! Hát az valami csodálatos volt. Megadta a zabálás önfeledt örömét, azt a fajta boldogságot, amit családi ebédeken él át az ember. Tömtem magamba a remekül, kicsit rösre sült krumplit, a hatalmas karajszeleteket, főleg, mert olyan bőkezűen, olyan nem EU-kompatibilis módon, boldogan fűszerezték borssal, sóval, olyan szépen sütötték egybe a hagymával ezt a fogást, hogy képtelenség volt betelni vele. Kenyérből adhattak volna frissebbet is, valami ropogós, jófajta pékségből szerzett péksütemény passzolt volna a fogás mellé, de így is kerek egész volt a történet.

A végén máglyarakást ettünk, de úgy jóllaktunk már Ádámmal, hogy ezt alig mertük kikérni, hiába ajánlotta olyan kedvesen Katika. Végigmért minket, aztán megkérdezte, hogy kettőbe szedjen-e egy adagot, amire mi boldogan mondtunk igent, aztán még boldogabban tömtük magunkba az utolsó falatokat a remek desszertből.

A Kádár szuper hely, ha valami hazait akarunk jó áron enni. Az ebéd levessel, főétellel, fél desszerttel, savanyúval, szódával, kenyérrel (fizetésnél utóbbi kettőt is be kell diktálni) kijön 2200-2600 forintból, ami a létező legalsó ár, ha valaki tisztességes ételt akar enni.

Szóval erősen ajánlott.

Kádár étkezde
1072 Klauzál tér 9.
Nyitva: Kedd-Szombat, 11:30-15:30

Amikor először írtunk bátortalanul egy nálunk felvett hirdetésről, meg voltunk győződve róla, hogy különleges alkalomról van szó. Hogy a reklámfilmesek csak véletlenül kerültek Budapestre, elcsodálkoztak annak szépségét, gyorsan felvették az anyagot, aztán sietve távoztak az országból.

Azóta kiderült, hogy valójában nem véletlenről, hanem szokásról beszélünk: egy ideig még minden témába vágó írásunk elején felsoroltuk, hogy milyen reklámokról írtunk korábban, most már olyan hosszú lenne a lista, hogy kár is belekezdeni.

A teljesség igénye nélkül: Jaguar, Samsung, Lipton, Microsoft. És a haverok.

Most meg itt a legújabb, a japán csodajáték, a Gravity Rush hirdetésre.

A programról azt kell tudni, hogy a Sony PlayStation Vitára jelent meg az év elején. A készülék giroszkópjára építve úgy lehet irányítani a főszereplőt, hogy össze-vissza mozgatjuk a Vitát, ami a kritikusok egyöntetű véleménye szerint remek ötlet: a legtöbb magazin maximális pontot adott neki.

És akkor következzen a hirdetés, amit főként a Dózsa György út és a Váci út kereszteződésében vettek fel:

Köszönjük Szabolcsi Richárdnak a találatot!

Pár napja az Egy tökéletes nap a városban munkamegbeszélésén ültem, ahol a Scool élményiskola egyik szervezője javasolta, keressük meg azt a bloggert, aki a lépcsőházakat járja: belevehetnénk a programba. Először azt hittem, viccel, utána rögtön bemutatkoztam erről az oldalamról is, nevetve: már megtaláltuk azt a bloggert, én kutatom a legszebb lépcsőházakat Budapesten. Viszont akkor rájöttem, hogy a következő posztomat a Budapest legszebb lépcsőházai sorozatban így kezdem, hogy mindenkinek egyszerűbb legyen visszatalálni hozzánk:

Itt az Egy nap a városban, Budapest életmódblogja a város napos oldaláról, Szűcs Ádám beszél.

Miután ezt letudtuk, koncentráljunk a mai lépcsőházunkra. Nevezetes épület. Nemcsak a történelme és a lakói miatt, hanem azért is, ahogy velem kibabrált. Sokszor meséltem már nektek, milyen könnyű bejutni a lépcsőházakba, öt percnél tovább még soha nem álltam a kapu előtt, hogy besurranjak egy ott lakó háta mögött, még vasárnap délben sem.

Ez volt viszont az első, amiből kijutni volt lehetetlen. Szinte.

Egy olvasónk küldte a tippet, hogy látogassuk meg a Petőfi tér 3-5. számot, sőt még egy tippel is megtoldotta az ajánlást:

Ha be szeretnétek jutni, a portáshoz kell becsöngetni, nagyon kedves, ő segíteni fog valószínűleg. 11-es kapucsengő, ha jól emlékszem.

Csabával rutinos lépcsőházjáróként pont akkor érkeztünk, amikor nyitották belülről az ajtót, így a portást kihagytuk a buliból. Becsusszantunk, elkezdtünk körülnézni, fotózni:

Az egyébként is nagy előtér után egy még hatalmasabb kupola alá értünk, kicsit olyan érzésünk lett, mintha egy régi szálloda halljában lettünk volna. Közben kamerák nézték minden lépésünket, plusz a portásfülkéből is egy szempár. De nem szólt semmit, nem nyitotta ki az ajtót. Mint később megtudtuk, ő már ekkor magában nevetett.

A régi kaputelefon a márványfalon, felette az órával, szemben a kandallóval. Ezzel a csendélettel az újlipótvárosi art decós lépcsőházakban találkoztam gyakran:

Hangulatos udvar/parkoló:

A lépcsőkön is ismerős az időtálló, textilszövetre vulkanizált műanyag réteg, amin esélyünk sincs megcsúszni:

A falon egy felirat mutatja az épület eredeti rendeltetését: a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elismert nyugdíjpénztárának bérháza volt ez eredetileg.

Aztán mint a jóllakott óvodás, elindultunk az ajtó felé. Nem nyílt. A varázsgombot keresgélve bukkantunk rá erre:

Pánik leáll, mély levegő, van portás.

Most persze már nem találtuk helyén. Végül az udvaron rábukkantunk, felvázoltuk a helyzetet, első kérdése persze az volt, hogy jöttük be. Mert ahogy bejöttünk, úgy kell távoznunk is. Végül meggyőztük, hogy ez a küldetés nagyjából lehetetlen lenne, úgyhogy végül ő nyitotta ki a kaput. Tíz perc rabság után felszabadultan, új emberként tekintettünk ismét a városra.

A házban egyébként több híresség is lakott, egy emléktáblán Kresz Kaesz Gyula építő iparművészről emlékeznek meg, egy másikon pedig a Kossuth-díjas nagy művész, Sinkovits Imre neve látszik. Ő 1956 januárjától haláláig itt élt, beköltözésének évében, október 23-án pedig a kapubejárótól pár méterre lévő Petőfi-szobor alatt mondta el a Talpra magyart (leánykori nevén Nemzeti dal). Emiatt a forradalom bukása után aztán nem játszhatott tovább a Nemzetiben, segédmunkásként dolgozott, majd a József Attila Színházban játszhatott tovább. Hazaérve azonban minden nap emlékezhetett arra, amiért mindezt elszenvedte, és a saját bátorságára. Büszkeségét is mutathatja, hogy sohasem költözött el innen.

A blogon már számos éttermes kalandunkról beszámoltunk, és ennél még több az, amit átéltünk. Ez pedig sok-sok fogás és még sokkal több falatot jelent. Egyesekre egyáltalán nem emlékszem, másokkal kapcsolatban dereng valami, hogy igen, az jó volt. És mit ettél? Nem tudom pontosan.

És vannak az emlékezetes falatok, amik örökre megmaradnak, a tökéletesség pillanatai, amikor a gasztronómia elérte a célját. A művészet és a közönség egymásra talált, amikor az egész evés folyamatába beköltözött valami kimondhatatlan izgalom és pátosz. A tökéletes falat megszületett, hülyén hangzik, de ilyenkor ez történik. Ahogy visszatekintek az elmúlt évek ételeire, csak néhány ilyen emlékezetes pillanat jut eszembe. Elmesélem az egyiket.

Nem Budapesten történt az eset. Egy Tokajról szóló posztban írtam róla, de csak futva, hiszen annyi élményt bele akartam sűríteni a borvidéken töltött napom elbeszélésébe. És persze igaz, akkor még nem tudtam, hogy az élmény ilyen mélyen bevésődött. Most elmesélem az egész sztorit.

Az én tökéletes falatomat így hívták: libamáj terrine kaláccsal, csirkemellel és zöld almával, erre pedig egy korty Szent Tamás Középhegy félédes 2009-es hárslevelű és furmint házasításából. helyszín: Mádi Udvarház.

A bal oldali sarokban egy összetett versenyző, felül egy réteg borzselé, alatta a máj, majd még egy réteg borzselé, majd egy vékony réteg csirkemell, és megint libamáj. A kalács kifejezetten ízes, édes, a vajtól szinte mélysárga, még meleg, hajszálnyit megpirítva. Jobbra a pohárban ifj. Szepsy István, a legnagyobb tokaji borász fiának kiváló minőségű bora, aminek a cukortartalmát a természet állította be, az erjedés spontán állt le. Egy abszolút egyéniség tehát, aminek önálló elképzelése van a saját sorsáról.

A késsel vágtam egy szeletet a libamáj terrine-ből, amit óvatosan ráhelyeztem a kalácsra. A falat a számba érve gyorsan elkezdte az átalakulást, ahogy a nyelvemmel a szájpadlásomra nyomtam a falatot, a libamáj terrine azonnal szétomlott, a darabkák pedig belefúródtak a kalácsba, ami engedett az erőszaknak, egyesültek. Közben a borzselé nagyjából tartotta magát, az éppen elvárható savanyú ízt adva a kalács és a máj találkozásánál felmerült igényre. A csirkemell pedig a kettő között imbolygott: noha darabjaira omlott, megőrzött a tartásából valamit, de darabos, érdes szerkezetével enyhített a krémességen, pont amennyire kellett.

Ekkor jött a korty a borból. A kalács azonnal nekiesett, felszívta magába a teljes kortyot, nagyon agresszív kis kalács volt ez. A bor savai és ásványos sóssága egy robbanással kitöltötte a szájat, aztán behúzódott a kalácsba a folyadékkal, új rendet állítva be a máj-tészta kombóban, állagra és ízre is megváltozott, összetettebb lett a kép. Aztán a sav hátra húzódásával felülkerekedett a bor cukortartalma, kitöltve a még neki szánt területeket. Röviden pacsizott az édes kalács ízével, szinte azonnal egyesült a térbuborékokat kitöltött májjal, és miután rágni kezdtem, a savanyú zselével.

És ez volt az a pillanat, amikor szinte elmorzsoltam egy könnycseppet. Ennél több kalandot nehéz átélni három másodpercben, és a tökéletes falatok tulajdonsága, hogy tényleg vissza kell nyelni egy szívtájékról indul, sírásra hasonlító kis csuklásféleséget.

Szóval így kilenc hónap távlatából érzem, hogy erre a falatra mindig emlékezni fogok. És nem csak a falatra, az agy különös működése folytán a falat utáni események is sokkal tisztábban vannak meg, mint korábbi vagy a későbbi történések. Ezt a részt a memóriakezelőm - nyilván tudattalan kérésemre - egy bármikor könnyen elérhető polcra raktározta.

Ez az én tökéletes falatom története. És amikor valaki azzal jön, hogy röhej ilyen kis adagokat kihozni egy tányéron, és hogy túlárazott tíz deka valamit kihozni az asztalra (merthogy az tíz deka), annak elmesélem ezt a sztorit. És akkor nincs több kérdés. Vagy eszükbe jut egy-egy ilyen falat, vagy megértik, hogy ők még ilyet nem éltek át, és hogy egy ilyen pillanatot a degeszre tömött gyomor szempontjából vizsgálni olyan, mint a könyvesboltban vastagság alapján válogatni a könyvek közül.

Egy friss, ropogós, nemrég elkészült reklámfilmet mutatunk be nektek, a hátteret természetesen ismét Budapest adja. A felvételen a 2008-as pekingi olimpia egyéni kardvívóbajnoka, Zhong Man beszél és mosolyog a városra, leginkább egy Jaguar kormánya mögül.

Látható, hogy a rendező a Jaguar modern belső letisztultságát állította kontrasztba a város patinás, eklektikus építészetével. De nem esett abba a hibába, hogy szándékosan a kopottas, öreges környezettel emelje ki az autó formáit (csak a film elején láthatunk málló falat), Budapest érezhetően úgy passzol az autóhoz a képkockákon, mint a maracuja brülé a kókuszhabhoz (az utóbbi időben ez volt a legemlékezetesebb párosítás, amit megkóstoltam, a Nobuban)

A videó a Honvéd Dózsa György úti vívótermében kezdődik, és többször vissza is térünk a monumentális kupola alá. Átmegyünk a Szabadság hídon, rátekintünk a Halászbástyára, van egy kis Hősök tere és Széchenyi (Roosevelt) tér is.

Az azsiaport.hu küldte el nekünk a videót, ők közreműködtek a forgatásnál is kínai-angol tolmácsolási feladatokkal. Így aztán megtudtam azt is, miről beszél Zhong Man a felvételen: a vezetés és a vívás közötti hasonlóságokat sorolja fel, illetve magáról a vezetésről említ meg néhány gondolatot. Budapestről nem esik szó, a város csak a szemet gyönyörködteti a maga nagyvonalú módján.