Paja küldött nekünk néhány képet egy amolyan Amelie-féle csodáról, ami a héten történt a Dembinszky ucában.

Egy mókás dolog fogadott, amikor lementem az autómhoz. Az összes autón, ami a Dembinszky utcának a Hernád utca és a Nefelejcs utca közötti szakaszán parkolt, a jobb oldali visszapillantójára egy piros, héliummal töltött lufi volt felkötve, mellette egy cédula, amin annyi állt: "Szép napot! :) "

Kerestem, kutattam, de semmit nem találtam neten erről. Gondoltam, hogy valamelyik párt, vagy multi cég, esetleg egy civil szervezet egyik kampánya lehet, de semmit nem lehet tudni erről. Ti tájékozottabbak vagytok a városban történő dolgokról, talán hallottatok más kerületben/területen hasonló akcióról. Vagy csak simán egy kedves szomszéd magánakciója volt? Mindenesetre megmosolyogtam a dolgot és igen, szebbé tette a napomat.

Én csak annyira bukkantam a neten, hogy egy Lufivarázs nevű cég székhelye is ugyanebben az utcában van. Ha az ő művük, gratulálunk nekik.

update: Judittól kaptunk egy levelet, amiben a következőt írja: "ez egy képzőművészeti akció volt, Maria Ines Alfonso munkája. A public art mű fotódokumentációja csütörtökön és pénteken, egy kétestés lakáskiállítás formájában került bemutatásra. A rendhagyó kiállítási projekt Vendégjárás címmel a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak szervezésében valósult meg. Az egyetemre minden szemeszterben több Erasmus-hallgató érkezik, akik egyéb óráik mellett két angol nyelvű kurzus keretében (Mapping the local, Site specific artworks and interventions in public space) működnek együtt a magyar hallgatókkal, elsősorban az intermédia és a képzőművészet-elmélet/kurátor szakos diákokkal. A Vendégjárás kiállítás így nemzetközi és magyar hallgatók kollaborációjaként jött létre. Az esemény különlegessége volt, hogy a kiállító művészek által vezetett séta két fő állomásán - mindkettő Erasmus-hallgatók lakta lakás - tekinthették meg a vendégek a diákok budapesti tartózkodása alatt, illetve annak hatására született munkákat."

Maria Inês Afonso, a budapesten tanuló Erasmus-diák, az ötlet kiötlője és egyik megvalósítója is küldött néhány képet:

Megláttam a könyvesboltban, és nem bírtam ellenállni. Fogalmam sem volt az íróról, sem a könyvről, azt sem tudom, miről szól. Viszont a borítója, az lélegzetelállító volt. Visszavitt a gyerekkoromba.

Egy űrhajó volt rajta, az űrben, természetesen, de sehogy sem sikerült ráfókuszálni a szememmel, mert olyan anyaggal vonták be a papírt, ami tükröződött és csillogott mindenféle színben. Egy sci-fi könyv volt.

Tizennégy évesen faltam a sci-fiket. Egy nyár alatt 32-t olvastam el, ha jól emlékszem. Függő voltam. Elképzeltem a végtelen távolságokat és ezeréveket, meg egy embert egyedül egy bolygón, meg az intelligens cseppeket és kész voltam. Aztán egy ideig semmi, aztán már a főiskola alatt olvastam a Dűne-sorozatot, na hát az volt a csúcs. Aki azt nem olvasta, nem részesült igazán az emberiség kincseiből. Szomjasan nem ivott, éhesen nem evett. A mesélés legzseniálisabb fajtája.

Mindegy. Szóval a borító. Most itt fogom a kezembe a könyvet, nézegetem, próbálom kitalálni, milyen lesz, és hogy vajon most, 30 évesen újra beszippant-e a sci-fik világa. Ezzel a könyvvel:

Egy idézet Kurt Vonnegut mester könyvéből, amivel megmagyarázza a sci-fik jelentőségét, csak ismételni tudom:

Szeretlek benneteket, ti stricik - mondta Eliot Milfordban - Már nem olvasok senki mást, csak titeket. Csak ti beszéltek azokról a valóban szédületes változásokról, amelyek folyamatban vannak, csak ti vagytok elég őrültek, hogy tudjátok: az élet űrutazás… Egyedül nektek van elég merszetek, hogy valóban törődjetek a jövővel, hogy valóban észrevegyétek, mit csinálnak belőlünk a gépek…Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol.

Szűcs Ádám, életének harmincadik esztendejében olyan sokáig nézegette egy könyv borítóját, hogy lefordult a székről. A posztot már nem tudta befejezni.

Mióta az Andrássy (Fasor)-Hősök tere-Városliget útvonalon megyek hazafelé, a városnak eddig szürkés foltként kezelt része egyre több tartalommal telik meg számomra. Kitörve a közhelyes múzeumok-ingyenparkoló-műjégpálya neuronhálóból felfedeztem a Benczúr utcát (egy későbbi posztban részletesebben írok majd róla), a fasor varázsát, ahogy gyalog sétálunk végig rajta, és az Andrássy út utolsó negyedében is találtam említésre méltó helyeket.

Amióta például az egyik épületben megnyílt a Zelnik István Délkelet-Ázsiai Aranymúzeum, többször gondoltam rá, hogy benézek. Visszariadtam azonban a bejáratnál, mert a kapun kifelé olyan befektetőforma arcok lépkedtek, határozott testtartás, drága öltöny, egymásra bólogatva, hogy yes-yes, dobre-dobre, esetleg oui-oui. Nem éreztem úgy, hogy az én terepem, ráadásul azt sem tudom, mi az az aranymúzeum, lehet hogy a bejáratnál le kell adni a ruháimat, és mire kijövök, pont bezár a ruhatár, vagy valami ilyesmi.

Mióta viszont rájöttem (egyikőtök küldte el a tippet, köszönöm), hogy egy teázó is nyílt az épületben, eldöntöttem, elmegyünk Évivel, akármi lesz. Teázóban már voltam, sőt diákkoromban még dolgoztam is egy ilyenben, úgyhogy az már ismerősebb terep. Nem érhetnek nagy meglepetések, ha mégis valami furcsát kérdeznek tőlem, legfeljebb azt válaszolom: nem tudom, én csak egy csésze teáért jöttem, de veszem a kabátom, és már megyek is.

Végigmentünk a múzeum épülete mögé, és ez fogadott:

A környezet izgalmas, hátul a kertben mindenféle virágok, mini vízesés, aranyhalak, a tavacska felett gőzölgésnek tűnő vízszemcsék röpködnek a párásító gépből, mindenféle szobrok vannak elhelyezve váratlan helyeken.

Belül is gyönyörű a teaház, több különböző hangulatú terem található szabálytalan elhelyezésben egymás mellett, a weboldal szerint ezek az „Orchidea”, a „Wunderkammer” illetve a „Gyűjtői sarok” elnevezést kapták. Mi ez utóbbiban foglaltunk helyet, elképesztő, múlt századi vietnami és kínai faragott bútorokkal körülvéve.

Egy nagyon mosolygós (thai?) lány hozta ki az itallapot, amin kis keresgélés után megtaláltam az egyetlen ízesítés nélküli fekete teát, Évi pedig valami gyümölcskombót választott. Amíg készültek a főzetek, körülnéztem a termekben, és lehetőleg feltűnés nélkül fotóztam:

A weboldal szerint ezüstberakásos állatkoponyákat, ősi óriáskagylókat, XVII. századi kék-fehér korallbevonatos kínai porcelánokat és a Sziámi-öbölben megtalált hajóroncsok kőfiguráit is felfedezhetjük a termekben, én csak annyit tudtam megállapítani a gyors körbekattogtatás alatt, hogy minden nagyon szép, és láthatóan nagyon drága.

Mire visszaértem, kihozták a teákat is, az enyémet Herendi porcelánkannában és -csészével.

A Jáva szigetéről származó Orange Pekoe tea nagyon ízlett, és könnyű, gyümölcsös aromái miatt egymás után kortyolgattam be a csészéket. Élveztem, ahogy a tannin hosszú ideig kiszárítja az ínyemet, rátöltök egy újabb korty folyadékot, de pár másodperc múlva megint kiszárad. Megint elkapott a minőségi teázás iránti vágy, amit már jó pár éve nem éreztem.

Ráadásul még egy mellékhatás jelentkezett: kezdtem tettre késszé válni. Mikor beléptem az ajtón, még fáradt, rezignált hangulatban voltam, nem szívesen jöttem el otthonról, de a tea élénkítő hatására elkezdtem csendesen pörögni. Soroltam, hogy hová megyünk ezután, és hogy milyen jó is lesz az. Nem hasonlítható ez a pörgés sem a kávé, sem az alkohol hatásához, ha kronológiai sorrendet kellene felállítanom, azt mondanám, hogy a tea ahhoz kell, hogy megjöjjön a kedved az alkoholhoz, a kávé meg azért, hogy ne aludj el az alkohol után.

A másik meglepetés amellett, hogy mennyire nagyvonalúan van berendezve a helyiség, az ár volt: összesen 1300 forint körül fizettünk a két teáért, 600-800 forint között mozgott a kancsók ára. A látvány, az élmény és a mosolygós mandulaszemű kiszolgálás pedig bőven megért volna nekem többet is. Ez nem a hagyományos, mezítlábas-földreülős teázóélmény, nekem teljesen új volt ez a milijő. Kritikaként annyit, hogy elviseltem volna többféle teát az itallapon, de sebaj.

Legközelebb kipróbálom ezt az Aranymúzeumot is, hátha nem fáj annyira.

Ha szeretnél végigélni egy tökéletes napot a városban, miközben egy csomót fejlődik az angolbeszéd-hajlandóságod, jelentkezz az Egy nap a városban és a Scool közös programjára, ahol ehetsz-ihatsz, és soha nem volt izgalmakat élhetsz át.

Ha meglátom a Bónusz Brigád akciói között a Nobu ajánlatát, azonnal kattintom a bejelentkezést, és őrült módján nyomogatom a Megveszem gombot. Szerencsére viszonylag gyakran megtehetem ezt. A fantasztikus fogásokat felvonultató japán-perui étterem a Gault Millau legutóbb kiadott könyve szerint Budapest legjobbjai között van, és egy ilyen helyen féláron enni szuper lehetőség. Nem mondom, hogy szép dolog tőlem, amiért szinte csak bónusszal járok ide, de az árfelezéssel egy erős lélektani határt lépnek át nálam, így például amikor legutóbb egy Omakase elnevezésű menüt kínáltak 10 ezerért, rögtön hármat is vásároltam. Egyet Csabával fogyasztottunk le múlt héten - ő is vett egyet -, a másik kettőt Évivel eszem majd le a hét végén.

(gonosz kacaj)

A leírás szerint:

Omakase – annyit tesz: „szívből adjuk”. A kifejezést japán éttermekben használják akkor, amikor nem a vendég válogat az étlapról, hanem behunyt szemmel rábízza magát a séfre, aki a saját elgondolásai alapján állítja össze számára a menüt, méghozzá többnyire olyan alapanyagokból, amelyek egyébként nem szerepelnek az étlapon.

Megérkeztünk tehát egy dolgos nap után a félhomályos étterembe (a képek minőségéért ez a felelős, a Nobuban nem könnyű fotókat készíteni), a pincérek szokásos rövid üdvözlő kiabálása jelezte a megérkezésünket, mutatták a helyünket. Alig ültünk le, a welcome drink azonnal jött - mindketten egy Lychee Martini koktélt kaptunk -, nem sokkal később pedig az első előétel, ami az új stílusú lazac sashimi névre hallgatott.

Nem bonyolítanám túl: remek kezdés volt.

Ezután jött egy olyan Bébi spenót saláta grillezett rákkal, hogy a fal adta a másikat. A zöld leveleken fűszerek, ropogós póréhagyma, parmezán sajt és szarvasgombaolaj feledtette el teljesen, hogy miért eszem ritkán salátát, a rákok pedig szintén a nobus intenzív fűszerezés jegyében robbantak kellő savanyúsággal-édességgel a szájba. Semmi finomkodás, ezt már szeretjük.

Következő: ropogós kacsamell eringhi gombával és borsos teriyaki szósszal:

A kacsamell állaga tökéletes, rozéra sült, pont a kellő ellenállást fejti ki a fogak között, a puha gomba szétomlik mellette szinte csak a nyelvünk érintésétől. A teriyaki szósz sűrű, szirupszerűen csorog le a falatról, és az egész fogás ízét olyan intenzíven meghatározza, hogy ha be lenne kötve a szemem, egyből kiáltanám, hogy a Nobuban vagyunk.

Sistergő tálban sült mangalica "toban yaki" fűszeres perui mártással a következő állomás. A kacsamell után a mangalica elég meglepő alapanyagnak tűnt, de végül is előre beígérték, hogy a menüsorban egy kis magyaros vonalat is becsempésznek. A húson japán gomba, spárga, az egész fogást szakéval flambírozták, és azonnal kirohantak vele a konyhából. Ez annyit tesz, hogy a tányérfedél levételekor még erősen sistergett a hús és a zöldségek, valahogy így:

Egyébként nagyon ízletes, csípős, erős fűszerezésű fogás ez is, a legizmosabb az egész sorban. A mangalica állaga nem volt tökéletes, és az íze sem hozta azt, amit vártam. Picit kilógott a sorból, összességében persze ez is remek fogás, de nem az, amiért visszajárnék ide.

Amikor megláttuk a következő fogásként elénk hozott szusit, már tudtuk, hogy innen levezető fázisba érkeztünk.

Kicsit csodálkoztunk is, hogy ilyen hirtelen szakadék elé állítanak, és a szuperintenzív főétel után rögtön finomra kellene hangolni kellene az ízlelőbimbókat, de aztán benyomtuk az első tekercset, és rájöttünk: pontosan tudják ők, mi kell a szájnak, nem kell itt aggódni. A tekercsbe ugyanis puha páncélú rákot csempésztek, ami azon túl, hogy pontosan annyira ropogós, amennyire kell, az előzőkhöz hasonlóan intenzív fűszerezéssel kombinál, ezen a rizs tompít csak.

És a desszert, amiért most újra elmorzsolok egy könnycseppet. Maracuja brülé kókuszhabbal, kókuszpehellyel és kókuszfagylalttal.

Erről nem tudok semmit elmondani, kóstoljátok meg. Amikor a gyomrotok már azt üzeni, hogy elég, ideje lenne a vízen kívül valami egyéb enyhítő csomagot leküldeni, akkor jönnek ők. A szájban végtelen izgalmak közepette egyesül a maracuja és a kókusz tökéletes kivonata, és miután lenyeljük, a gyomortájról is hallunk még egy hangos "köszi"-t. Csodálatos lezárás.

Mivel a bónusz brigádos kedvezmény tartalmazta a szervizdíjat is, a végén csak azért a másfél liter vízért fizettünk, amit betermeltünk a fogások mellé. A bónusszal egyébként 10 125 forintba került a menüsor, ez ahhoz viszonyítva nagyon alacsony, hogy az étlapon csak a kacsamelles főétel 4900 forintért szerepel. És tökéletesen hozza azt az élményt, amit nem sok étterem tud: egyszerre éljük át az önfeledt zabálás és az óriási gonddal elkészített, mesteri konyha élményét.

Mondtam már, hogy még egyszer végigeszem az egészet? Már alig várom.

Ádámmal mit sem sejtve sétáltunk a nyüzsgő belvárosi turistaövezetben, amikor váratlanul Budapest egyik legkihaltabb pontján találtuk magunkat.

Egy plázában.

A belvárosban.

Tegye fel a kezét, aki egyáltalán már hallott a Millenium Centerr Shopping Passage nevű bevásárlóközpontról! Én például eddig összesen egyszer jártam benne, akkor is csak azért, mert a Váci utcán dolgozott egy ismerősöm, aki azt javasolta, hogy a forró nyárban a hűtött plázán keresztül közelítsük meg a Március 15. teret.

Azóta vagy százszor mentem el mellette úgy, hogy észre sem vettem, de most újra megkerestem és megnéztem, hogyan fest az emlékeim szerint kihalt épület.

Ez a bejárat, ami, jegyezzük meg, nem tesz túl nagy erőfeszítéseket azért, hogy becsalogasson minket:

De aki itt belép, jó ideig nem fog összesen annyi embert látni, ahányan az utcán húszméteres körzetben vannak.

A plázában egy, a kintitől minden elemében különböző világba botlunk. A zegzugos, meleg, zsúfolt belvárost egy egyszerű, hűvös, üres tér váltja fel:

A pláza feletti irodaházban bérlők akadnak bőven, üzletből, pláne olyanból, ami nyitva van, és legfőképp olyanból, amiben vásárlók is akadnak, már sokkal soványabb a választék az 1996-os építésű házban.

Pedig van itt könyvesbolt, ruhakereskedés, kávézó, borbély, ráadásul az ország legforgalmasabb utcájáról nyílik a pláza, mégis ez az alapvető benyomás odabent:

Az üzemeltetők valószínűleg nem örülnek, szerintem viszont nagyon jópofa ez a kontraszt a kinti és a benti világ között, meg valahol az is vicces, hogy a fogyasztói társadalom legfontosabb bevásárlóutcájában ilyen üres tud lenni egy pláza.

Ha érdekelnek Budapest eldugott zugai, szerethető környékei, boltjai, éttermei egy tökéletes napba foglalva úgy, hogy estére jobb lesz az angoltudásod, mint valaha, vegyél részt az Egy nap a városban blog szuper egynapos túráján.