Megláttam a könyvesboltban, és nem bírtam ellenállni. Fogalmam sem volt az íróról, sem a könyvről, azt sem tudom, miről szól. Viszont a borítója, az lélegzetelállító volt. Visszavitt a gyerekkoromba.

Egy űrhajó volt rajta, az űrben, természetesen, de sehogy sem sikerült ráfókuszálni a szememmel, mert olyan anyaggal vonták be a papírt, ami tükröződött és csillogott mindenféle színben. Egy sci-fi könyv volt.

Tizennégy évesen faltam a sci-fiket. Egy nyár alatt 32-t olvastam el, ha jól emlékszem. Függő voltam. Elképzeltem a végtelen távolságokat és ezeréveket, meg egy embert egyedül egy bolygón, meg az intelligens cseppeket és kész voltam. Aztán egy ideig semmi, aztán már a főiskola alatt olvastam a Dűne-sorozatot, na hát az volt a csúcs. Aki azt nem olvasta, nem részesült igazán az emberiség kincseiből. Szomjasan nem ivott, éhesen nem evett. A mesélés legzseniálisabb fajtája.

Mindegy. Szóval a borító. Most itt fogom a kezembe a könyvet, nézegetem, próbálom kitalálni, milyen lesz, és hogy vajon most, 30 évesen újra beszippant-e a sci-fik világa. Ezzel a könyvvel:

Egy idézet Kurt Vonnegut mester könyvéből, amivel megmagyarázza a sci-fik jelentőségét, csak ismételni tudom:

Szeretlek benneteket, ti stricik - mondta Eliot Milfordban - Már nem olvasok senki mást, csak titeket. Csak ti beszéltek azokról a valóban szédületes változásokról, amelyek folyamatban vannak, csak ti vagytok elég őrültek, hogy tudjátok: az élet űrutazás… Egyedül nektek van elég merszetek, hogy valóban törődjetek a jövővel, hogy valóban észrevegyétek, mit csinálnak belőlünk a gépek…Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol.

Szűcs Ádám, életének harmincadik esztendejében olyan sokáig nézegette egy könyv borítóját, hogy lefordult a székről. A posztot már nem tudta befejezni.