Mióta az Andrássy (Fasor)-Hősök tere-Városliget útvonalon megyek hazafelé, a városnak eddig szürkés foltként kezelt része egyre több tartalommal telik meg számomra. Kitörve a közhelyes múzeumok-ingyenparkoló-műjégpálya neuronhálóból felfedeztem a Benczúr utcát (egy későbbi posztban részletesebben írok majd róla), a fasor varázsát, ahogy gyalog sétálunk végig rajta, és az Andrássy út utolsó negyedében is találtam említésre méltó helyeket.

Amióta például az egyik épületben megnyílt a Zelnik István Délkelet-Ázsiai Aranymúzeum, többször gondoltam rá, hogy benézek. Visszariadtam azonban a bejáratnál, mert a kapun kifelé olyan befektetőforma arcok lépkedtek, határozott testtartás, drága öltöny, egymásra bólogatva, hogy yes-yes, dobre-dobre, esetleg oui-oui. Nem éreztem úgy, hogy az én terepem, ráadásul azt sem tudom, mi az az aranymúzeum, lehet hogy a bejáratnál le kell adni a ruháimat, és mire kijövök, pont bezár a ruhatár, vagy valami ilyesmi.

Mióta viszont rájöttem (egyikőtök küldte el a tippet, köszönöm), hogy egy teázó is nyílt az épületben, eldöntöttem, elmegyünk Évivel, akármi lesz. Teázóban már voltam, sőt diákkoromban még dolgoztam is egy ilyenben, úgyhogy az már ismerősebb terep. Nem érhetnek nagy meglepetések, ha mégis valami furcsát kérdeznek tőlem, legfeljebb azt válaszolom: nem tudom, én csak egy csésze teáért jöttem, de veszem a kabátom, és már megyek is.

Végigmentünk a múzeum épülete mögé, és ez fogadott:

A környezet izgalmas, hátul a kertben mindenféle virágok, mini vízesés, aranyhalak, a tavacska felett gőzölgésnek tűnő vízszemcsék röpködnek a párásító gépből, mindenféle szobrok vannak elhelyezve váratlan helyeken.

Belül is gyönyörű a teaház, több különböző hangulatú terem található szabálytalan elhelyezésben egymás mellett, a weboldal szerint ezek az „Orchidea”, a „Wunderkammer” illetve a „Gyűjtői sarok” elnevezést kapták. Mi ez utóbbiban foglaltunk helyet, elképesztő, múlt századi vietnami és kínai faragott bútorokkal körülvéve.

Egy nagyon mosolygós (thai?) lány hozta ki az itallapot, amin kis keresgélés után megtaláltam az egyetlen ízesítés nélküli fekete teát, Évi pedig valami gyümölcskombót választott. Amíg készültek a főzetek, körülnéztem a termekben, és lehetőleg feltűnés nélkül fotóztam:

A weboldal szerint ezüstberakásos állatkoponyákat, ősi óriáskagylókat, XVII. századi kék-fehér korallbevonatos kínai porcelánokat és a Sziámi-öbölben megtalált hajóroncsok kőfiguráit is felfedezhetjük a termekben, én csak annyit tudtam megállapítani a gyors körbekattogtatás alatt, hogy minden nagyon szép, és láthatóan nagyon drága.

Mire visszaértem, kihozták a teákat is, az enyémet Herendi porcelánkannában és -csészével.

A Jáva szigetéről származó Orange Pekoe tea nagyon ízlett, és könnyű, gyümölcsös aromái miatt egymás után kortyolgattam be a csészéket. Élveztem, ahogy a tannin hosszú ideig kiszárítja az ínyemet, rátöltök egy újabb korty folyadékot, de pár másodperc múlva megint kiszárad. Megint elkapott a minőségi teázás iránti vágy, amit már jó pár éve nem éreztem.

Ráadásul még egy mellékhatás jelentkezett: kezdtem tettre késszé válni. Mikor beléptem az ajtón, még fáradt, rezignált hangulatban voltam, nem szívesen jöttem el otthonról, de a tea élénkítő hatására elkezdtem csendesen pörögni. Soroltam, hogy hová megyünk ezután, és hogy milyen jó is lesz az. Nem hasonlítható ez a pörgés sem a kávé, sem az alkohol hatásához, ha kronológiai sorrendet kellene felállítanom, azt mondanám, hogy a tea ahhoz kell, hogy megjöjjön a kedved az alkoholhoz, a kávé meg azért, hogy ne aludj el az alkohol után.

A másik meglepetés amellett, hogy mennyire nagyvonalúan van berendezve a helyiség, az ár volt: összesen 1300 forint körül fizettünk a két teáért, 600-800 forint között mozgott a kancsók ára. A látvány, az élmény és a mosolygós mandulaszemű kiszolgálás pedig bőven megért volna nekem többet is. Ez nem a hagyományos, mezítlábas-földreülős teázóélmény, nekem teljesen új volt ez a milijő. Kritikaként annyit, hogy elviseltem volna többféle teát az itallapon, de sebaj.

Legközelebb kipróbálom ezt az Aranymúzeumot is, hátha nem fáj annyira.

Ha szeretnél végigélni egy tökéletes napot a városban, miközben egy csomót fejlődik az angolbeszéd-hajlandóságod, jelentkezz az Egy nap a városban és a Scool közös programjára, ahol ehetsz-ihatsz, és soha nem volt izgalmakat élhetsz át.