Fordulatokban gazdag történet ez. Ott vannak a kockafák a Kiskörúton. Sokak szerint szerencsétlen félszerzetek ezek, nemcsak rondák, de még kínokat is kell kiállniuk a formára igazítás miatt. Ha beszélni tudnának, azt mondanák: ööööölj meeeeghrkhkh!

Én valahol félúton vagyok: esztétikailag semmi kivetnivalót nem találok a kockafákban, sőt, szerintem kimondottan jól néznek ki, és ha meg tudják oldani, hogy jól érezzék magukat, tőlem akár még deltoidok is lehetnek (vö: Bonszai, ahhoz képest a kockásodás két hetes all inclusive nyaralás Törökországban).

Tavaly nyár végén úgy tűnt, hogy Természetanya meghallgatta gyermekei segélykiáltásait, és elhatározta, hogy kinyírja a kockafákat: elkezdtek száradni, pusztulni, tökéletesen reménytelennek tűnt a helyzetük, és őszintén szólva nem volt jó látni, ahogy haldokolnak a megerőszakolt növények. Állítólag nem a kockásítással volt a baj, inkább a nyári ültetéssel, meg azzal, hogy ültetés előtt túl sokáig várakoztak oldalra döntve a forró díszburkolaton.

Ősszel egy tábla került a fák mellé, miszerint amint az időjárás engedi, cserélik őket, nem adják fel a projektet.

A munka észrevétlenül zajlott, én legalábbis nem láttam a nagy facserélő hadműveletet, de tény, hogy tavaszra _többnyire_ már egészséges, szép egyedek sorakoztak a Kiskörúton. Sőt, ahogy Jeff Goldblum mondta a Jurassic Parkban, az élet utat tört: szerdán még tisztán láttam, ahogy az ágak kiszabadultak a kocka-alakú rácsból, lényegében megbokrosodtak és elkezdtek minden irányba növekedni. 

Le akartam fotózni, de a kertészek gyorsabban voltak, mert mire visszatértem a tett helyszínére, újra kockafák fogadtak, viszont legalább egészségesnek tűnt a többségük (volt azért két gyanús alak).

Maradjon is így, szépüljenek, növekedjenek csak a belváros közepén.

A Makrancos Katát olyan ügyesen értelmezték újra, hogy a legtöbb nézőnek most először van esélye megértenie, milyen hangulat lehetett 500 éves Shakespeare előadásain.

Nem nagyon akartam elmenni a darabra. Még hogy Makrancos Kata. De ez volt a bérletünk utolsó előadása, nem volt választásom, el kellett mennem rá.

Semmi jóra nem számítottam.

Éppen ezért izgalmas volt átélni, ahogy a teljes elutasítást felváltotta az elfogadás, majd fokozatosan megjelent az érdeklődés, végül a vegytiszta rajongás.

Hogy a Vígszínház Makrancos Kata című előadása az évad egyik legszórakoztatóbb nagyszínházas darabja, az számtalan körülménynek köszönhető. Legelőször is természetesen Varró Dánielnek, akinek majdnem minden fordítása önálló, tökéletes munka. A fickó még nincs 35 éves, ehhez képes pofátlan életművet és minőséget rakott le az asztalra, több ötlet, humor, eredetiség van egy-egy mondatában, mint számos művész egész életművében. Varró úgy frissítette fel a félezer éves darab szövegét, hogy talán most először van lehetőségünk átélni azt az élményt, amit Shakespeare közönségének a saját korában. Varró egyszerűen lenyeste azt, amire már nincs szükség, hozzátette azt, amit a kor megkívánt és úgy varázsolt tökéletes korszerű darabot a Makrancos Hölgyből, hogy semmi sem veszett el az eredeti hangulatból, mondanivalóból. Ha valaki át szeretné élni mindazt, amit az 1500-as évek végén a The Theatre majd a Globe közönsége, azt a lendületes, szenvedélyes, vicces, élettel teli előadást, ez a darab kötelező.

Főleg, hogy Gothár Péter rendező, és a többiek jelmezestül, díszletestül (megint Gothár) szintén teletömték ötletekkel a darabot. A Markancos Kata minden jelenetében van valami eredeti, ezek együttese segít lekötni a nézőt közel három órán át (incl. szünet), meg persze a színészi játék, főként Börcsök Enikőé és Nagy Erviné. Ők ketten alakítják a főszerepeket: Börcsök Katát, az elviselhetetlen, nagyszájú idősebb lányt, akit férjül kell adni, mert csak utána házasodhat húga, Bianca, akinek viszont számtalan kérője akad. És Petruchiót, az élveteg nemest, aki a hozomány miatt úgy dönt, feleségül veszi az elviselhetetlen Katát, majd ha már így adódott, be is töri a lányt.

Kettejük játéka lényegében maga a színház. Az, amiért létrejött. Nem valami finomkodó, nehezen értelmezhető, mindig másik értelmezési síkon jelentkező performansz ez, hanem tiszta, brutálisan erős színház. Nagy Ervin hibátlanul hozza az alapvetően macsó, sokszor szemét, de érthető szándékú és mindig végtelenül vicces Petruchiót, Börcsök Enikő meg az elviselhetetlen, de saját viselkedése miatt magányosságra ítélt, aztán Petruchiónak folyamatosan engedő, végül teljesen megnyíló asszonyt.

Ám amíg eljutunk a végkifejletig, annyiszor fogunk önfeledten, visítva röhögni a zsöllyébe süllyedve, mintha valamilyen vicces drogot kevertek volna az ásványvizünkbe a büfében.

A tökéletesre csiszolt szöveg és előadás mellett ezt segítik az abszurd jelenetek is, például amikor Hortensio, Lecentio és egy félreértés miatt Biondello egyszerre mutatja meg a pöcsét a közönségnek. Vagy amikor Bianca, miután szétnéz a nézőréren, nem akarja megcsókolni férjét, mert "Mindenki minket néz". De leginkább, amikor Petruchiót próbálják lebeszélni a vad Katáról, mire az szenvedélyes és nagyon vicces monológba kezd saját bátorságáról, erejéről, és a nagy lelkesedés közepette úgy vágja le a szolgája fejét, mintha az a fokozás legtermészetesebb módja lenne (nyugalom, ebben a darabban Grumio visszakapja a hiányzó testrészt, és boldogan játszik tovább).

De van még számtalan olyan apróság, amitől a darab élővé válik, például amikor Petruchio egy forró serpenyővel jön be a jelenetbe, amitől rögtön olajszag lesz az egész színházban, és megsüt előttünk egy tojást, vagy amikor az esküvője közepén rájön a szükség, kiáll a színpad szélére, és jelzi, hogy akkor ő most nekiáll pössenteni. A második sorban ülve, Hortensio, Lecentio és Biondello pöcsvillantása után tökéletesen életszerűnek tűnt, hogy akkor mi most le leszünk hugyozva, de szerencsére idáig nem jutottunk el: a Vígszínház Makrancos Katája elmegy a végsőkig a szórakoztatásban, de sosem lépi át ezt a határt. Igaz, nem is kapcsol kisebb sebességre.

Valami ilyesmit képzelhetett el ötszáz éve Shakespeare. Mázli, hogy eljutottam a darabra.

A Makrancos Katát még június harmadikán és negyedikén játsszák ebben az évadban.

Nem hittem volna, hogy a Király és a Dob utca között van még valami a házsorokon kívül. A két forgalmas utca többé-kevésbé párhuzamosan halad, nem sejtettem, hogy a Körúton kívül egyszercsak beékelődik közéjük egy egyirányú utca. Teljesen véletlenül keveredtem ide bicajozás közben, és mikor megláttam az utcanévtáblát, megálltam. Előkerestem a telefonomon az általatok ajánlott lépcsőházak listáját.

Jósika utca 25. Megvan.

Rátalálok egy aranyos, csendes kis térre, ahol elég egyértelműen mutatja magát a 25-ös szám:

A homlokzaton látszik, hogy nem egyszerű lépcsőházzal lesz dolgom, egyben azt is, hogy valószínűleg erősen leromlott a ház állapota belül.

Két lépcsőházra bukkantam belül, szemben az ívelt formájú, amit mindenki használ, és a bejárattól jobbra a sötét, szemetes másik, ahová láthatóan csak én léptem már egy ideje.

A belső tér viszont nagyon hangulatos, mesebeli a sok virággal, a kopott falakkal és a kovácsoltvas díszekkel, igazi matuzsálemnek tűnik, aki azért még mindig áll a talpán.

A korábban "Fischer"-háznak nevezett épület egyébként helyi műemléki védettség alatt áll, rátaláltam a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal adatbázisában.

Ami még érdekesebb, hogy 2009-ben egy poszt is született a témában, a Photoblog.com-on. Nem is annyira a házról, mint inkább és egy asztalosmesterről, aki évtizedeken keresztül itt dolgozott, egy pincehelyiségben. A posztoló néhány saját maga által készített, 1981-ben készült fotót osztott meg, amin Nemes János Épület-, Portál- és Bútorasztalos Mester látszik, amint egy pénteki napon lassan, komótosan bezárja a műhelyét.

Mint kiderült, utoljára zárt be, mert hétfőn a fotósorozatot készítő Utazó visszament, de csak egy gyászjelentést talált a műhely ajtaján: a bácsi még azon a hétvégén meghalt.

Érdekes, miket talál az ember a weben, ha rákeres egy címre.

A pesti Kádár után ugorjunk át Budára a kategóriában szintén nagyágyúnak számító Róma ételbárba. A vendéglő a Csalogány és a Fazekas utca kereszteződésében található, nem messze a sokáig a hazai abszolút csúcsot jelentő Csalogány 26 étteremtől.

A kettőt viszont nem keveri össze senki. Pontosabban aki a hely láttán azt hiszi, hogy valami felsőkategóriás étterembe érkezett, az meg is érdemli:

A Róma ételbár ugyanis pontosan az, aminek látszik. Tisztességes magyaros konyha, megfizethető áron, a zabálás élményével. Itt nem piszkáljuk az ételt a villával, hanem kanalazzuk.

A hely tele van törzsvendégekkel, és ahogy a Kádárban, úgy itt is megfordult a művészvilág egy mérhető része. Turistából ugyan jóval kevesebb van itt, ellenben bőségesen akad az étterem elé keresztben beálló, így több parkolóhelyet elfoglaló, német luxusautóval közlekedő vendégből. Tőlük aztán kicsit olyan hangulata lesz a helynek, mintha az etetés csak fedőtevékenység lenne, és valójában inkább a fegyvernepperek adnak itt randevút a valutásoknak, hogy együtt tegyék tönkre a vattacukormaffiát.

Hogy mégis barátságos hangulata van a helynek, azt a törzsvendégeken kívül Cica, vagy inkább Cica néni garantálja, akinek mindenkihez van egy jó szava, és aki "Cicaként" még az étlapon is fel van tüntetve.

Az árak az ebben a kategóriában megszokottak. Csésze leves kétszázért, főétel 1400-1800-ért, desszert ötszázért, szóda százasért. Egy fő három fogással és egy pohár szódával kábé 2300-ból jön ki.

Lássuk, mit kapunk cserébe.

Első körben húsleveset kértem, ami remek volt: ízekben és zsírokban gazdagon hozták az asztalomra, kétszáz forintért ennél jobbat nem lehet enni.

Másodiknak rakott kelt ajánlott a pincér. Az 1600-as árhoz képest kevésnek találtam az adagot:

De látni kell, hogy ugyanennyiért sonkával, gombával, sajttal töltött rántott húst is kaphattam volna körettel, vagy nem sokkal drágábban szarvaspörköltet, és akkor már senki sem panaszkodott volna az árakra. Ezekhez képest a rakott kel az alapanyagok olcsósága miatt túlárazott fogásnak tűnik, de kár ezen merengeni, hiszen lényegében egységárakról beszélünk, van, amikor többet, van, amikor az elvártnál kevesebbet kapunk a pénzünkért. És én különben is az ízre voltam kíváncsi.

Ebben a versenyszámban a Róma ételbárt nehéz lehúzni: jófajta házias fogást raktak elém. A Kádár ízei nekem jobban bejöttek, és ott az adag is nagyobb volt, de Budán sem lehet okunk a panaszra, hiszen pont azt kapjuk, amiért idejöttünk. Ismert ételeket olyan minőségben, amilyenben egy csúcsformában tevékenykedő nagymama tudna csak elkészíteni, ráadásul mindezt mérsékelt áron. Régebben mintha tele lett volna ilyenekkel Magyarország, most meg már nagyítóval kell keresni a high end és az elviselhetetlen gagyi között a tisztességes, házias ízeket.

A Róma ételbár egyébként a legvégén kapcsolt rá igazán: a rizsfelfújt málnaöntettel hibátlan volt, minden rizs-, málna-, és felfújtrajongónak kötelező, már csak ezért is megéri elmenni Budára.

Összességében megbízható, megfizethető, barátságos hely, tehát ajánlott.

A gofriról nekem a strand jut eszembe, leginkább az, hogy egy kellemetlenül édes, émelyítő tésztára rákennek valami még édesebb cuccot, és akkor kusslegyenamíghazaérünk. Nem szeretem, és pont az a műfaj, amiben nincsenek rejtett tartalékok. Azt hittem eddig.

Nemrég ajánlottatok egy új gofrist a városban, a Ferenciek terénél. Nem messze a régi gofristól. Nagyjából ez a felhozatal Budapesten (árulnak gofrit a Deák téren is, de ott méteres kolbászt is kapni, szóval az nem számít gofrisnak), legalábbis én eddig csak a Jégbüfé oldalában található 30 centi átmérőjű lyukról tudtam az üvegben, ahol beadsz egy kis pénzt, és kijön egy hagyományos, "strandos" gofri pár hatalmas poénnal. Ez utóbbi miatt vásároltam inkább itt.

A legszórakoztatóbb gofri tehát továbbra is Jégbüféé. A legjobb viszont a Habos Gofrié.

Egy idősebb hölgy szolgált ki kissé fáradt tekintettel, egy kicsit meglepődtem a fiatalos facebookos kommunikáció és az ugyancsak friss dizájn után, azt hittem, a pult mögött inkább korombeliek lesznek majd. Aztán kiderült, hogy "a gyerekek vizsgáznak", úgyhogy átadták a stafétát az inkább már pihenni vágyó generációnak.

Aranyos.

Nade mit vehetünk itt? Itt a kínálat:

A kezdők szerencséjére hagyatkoztam (miután a hölgy mindenre csak azt mondta, hogy "finom", nem volt más választásom), így kértem egy túrókrémes-puncs pudingos gofrit málnahabbal. Ezt adták:

Nem egy óriási adag, sokkal kisebb például, mint a szemben lévő jégbüfés változat, az alap verzió viszont olcsóbb: 180 forint a feltétes gofri, a habbal pedig 270 forintot fizettem. De ez kellett rá.

És pont emiatt haraptam nagy várakozásokkal az édesség túrókrémes felébe. Egyből tudtam, hogy jó választás volt: alul az édeskés, de háttérben maradó tésztán a sűrűbb túró is csak kiegészítő szerepet kapott, de ez szükséges volt, hogy a könnyű, savanyú-édes málnahab győzedelmeskedjen. Egyrészt azért könnyű, mert hát az, másrészt az íze is friss, intenzív, málnás, szupertavaszi. A másik oldalon a puncs puding is tök jó volt, de a málnahabbal ez nem pacsizott annyira össze. A végére természetesen úgy néztem ki, mint egy meglett malac, a gofrira kent dolgok komótosan csorogtak le az ujjaimról az alkaromra, így kénytelen voltam az utolsó két falatot egyben betömni a számba. A mellettem álló egyetemistáktól ezúton is elnézést kérek a látványért. Amikor rám néztek, hosszú másodpercekre abbahagyták a beszélgetést, szerintem azon gondolkoztak, hívják-e az állatmentőket. De ezt nehéz máshogy enni.

Szóval a Habos Gofri édessége remek, a szónak annak az értelmében friss, frissítő, vidám, ahogy eddig még sosem gondoltam erre az ételre.

Cím: Ferenciek tere 4. Nyitva hétfőtől szombatig délelőtt 11-től 20 óráig.